Elérkezettnek nyilváníttatott az idő, hogy a múlt heti lebegtetés után, újból cifra karakterrengetegbe foglaljam gondolataimat, Macska Blogfighter Ágnes szellemét érezve a vállaimon, az esélytelenek nyugalmával ontom magamból a megtapasztalásaim krónikáját, az őszinteség fontosságát hirdetve. Történjen bármi, ami itt elhangzik, azzal kapcsolatban egy vád egészen biztosan nem érhet, hogy nem őszinte.
A baszatlanságból elkövetett irigykedés témaköre, egy olyan tág, az nagy betűs IGAZSÁG valóságát feszegető kis szösszenet, melynek összefoglalása elég lehetetlen feladatnak tűnik, elsőre. Mert mindig felmerül a kérdés:
Hol is kezdjem? Talán az elején, de visszafordulni innen Ádám és Éva bűnbeeséséig, mely valójában nem volt más, mint pajzán, de ugyanakkor egészséges, az élet elidegeníthetetlen részét képező, ösztönszerű botlásáig, talán túl mélyre viszi mondandóm sokszínűségét. Két, azaz számszerűsített kettő darab első randit sikerült legyűrnöm a héten. Akkor haladjunk szépen sorban, mert zsákbamacskát én nem árultam, előrevetítettem, hogy függetlenül attól, hogy a szerelmi légyott, de ne vetkőzz szabályrendszerének megfelelő, romantikus találkáknak lesz-e folytatása, vagy sem, nem mondhatom, hogy nem egy postalannyal beszélgetek éppen. Első versenyző, a szerelemdoboz celebsarkából tűnt fel, név és utalás nélkül hozzájárulását adta szóban, hogy megörökítsem az általam levont tanulságokat, talpig felöltözött romantikus együttlétünk kapcsán.
Mi a celebsarok?
A celebsarok ezen a virtuális portálon megjelenő alfa hímek közül azok csoportját jellemzi, akik általában az első, de legkésőbb a második levélben utalást tesznek rá, hogy kik is ők valójában. Legalábbis arc alapján, "mi" kicsit köznapi emberek honnan ismerjük őket. Ezzel egyébként kényelmi szempontból előre sorolva magukat, mert ha és amennyiben a sors másképp nem akarja, legalább egy személyes találkozás alkalmával nem kell attól félnem, hogy tiszteletlen közeledést tapasztalva, ne tudjam melyik fórumhoz forduljak revansért. Az első ilyen megkeresésem egy kereskedelmi csatorna férfiegotól duzzadó többszázlóerős riportere, aki csak és kizárólag azért kap ilyen részletes leírást, mert már az első karaktereinél elkúrta. Először is hosszasan taglalta iskoláit, valami számomra ismeretlen sznob divatirányzatot követő étkezési szokásait és nem túl hosszú, de ugyanakkor tartalmatlan bemutatkozó sorainak a végére belinkelte, hogy hol találom a képeit, és ki is ő valójában. Mely tv, mely műsorában, mikor lehet megnézni. Hmmm. Nem tudtam magamat meghazudtolni, tájékoztattam róla, hogy szerintem nem pályáztattam semmiféle állásra, és kihangsúlyoztam, hogy én olyan fejlett technikai eszközzel, mint tv, valójában 5, de lehet, hogy 6 éve nem élek. A további félreértéseket elkerülendő, nem hagytam ki a felsorolásból be nem fejezett iskoláim teljes sorát, és nem annyira burkolt, mint inkább nagyon is tényszerű megállapításokat tettem, miért is nem keresek én sem szponzort, sem szereposztó dívánnyal rendelkező félárbócos faszokat. Némi látszat-nyitottságot feltételezendő, a levelem végére odabiggyesztettem, hogy amennyiben hirtelen feltörő légszomját le tudja küzdeni, ebben a szellemben folytathatjuk az ismerkedést. Nem élt az opcióval.
A következő. Őt talán inkább a hangja alapján lehetett volna felismerni, mivel nem az arcával keresi a kenyerét, így ő képekkel nyomult. Semmi hibát nem vétett, csak egész egyszerűen képeket rakott fel magáról, ahol előítéletek ide vagy oda, egy dolog bizonyossá vált. Neki nincs haja. Kopasz. Aznap egyébként, mintha valami hajtalan világnap teljesedett volna ki, több ilyen megkeresés is elért. Ha már húspiac, legyen húspiac. Először a képbe "szeretsz bele", utána van rá esély, hogy egyáltalán elolvasod az adatlapját.
Mivel őszinte és kedves bemutatkozó sorokkal érte el érzékeny, de néha nagyon is szívbetaposó mivoltomat, megírtam neki, hogy szerintem ez egy olyan probléma, amit így elsőre nem tudnék áthidalni. Először is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már az első, akár virtuális pillantás alkalmával ne suhanna át rajtam egy pajzán gondolat, mi van akkor, amikor már nincs ruha? Én pedig hősiesen bevallom, hogy szeretek beletúrni a választottam hajába, különös örömet okoz ez akkor, amikor gyakorlatilag nincs is rajta más. Némi méltatlankodásra és előítéleteimmel való előhozakodásra elárultam, mi van a dolog hátterében és nem megmagyarázandó de mégis felvetettem, hogyha esetleg túljutunk a virtuális eszmecserék kötelező udvarias formuláin, és offline állapotra hozzuk az ismeretségünket, ne adj Isten, vagy inkább Uram bocsá' még rakoncátlankodásra is kerül a sor, akkor kinöveszti a kedvemért, vagy hogy lesz ez? A válasz természetesen az érted bármit, sokatmondó szófordulatban teljesedett ki, amire úgy gondoltam, hogy hiszem ha látom, előbb növeszd ki, aztán majd beszélünk. Túl vagyok én már azon gyermekes megvalósulásomon, amikor még mindent elhiszek, amit mesélnek.
A harmadik versenyző, egyébként későbbiekben a legesélyesebb befutók közé sorolt úriember, első körben nem tárta fel kilétét, képet sem küldött, ez igaz, de valószínűleg televíziós több éves hiányosságaimból fakadóan ezzel sem árult volna el sokat magáról. Kaptam egy kedves bemutatkozó levelet, amit megmondom őszintén, félretettem, hogy majd utánanézek, amint lesz rá érkezésem, mert volt benne egy kisebb rejtvény is, ahol talán utána is járhattam volna a kilétének. Hősiesen és nagylányosan bevallom, én erről megfeledkeztem. Szerencsémre, vagy inkább szerénytelenséggel átitatva: szerencsénkre, nem adta fel ilyen könnyen válaszra sem méltatott sorait, és nemsokára egy újabb levél érkezett tőle. Itt már nem bízva a véletlenre, néhány kedves, néhol alliteráló, vagy éppen a szóvégződésekben összecsengő rigmusokkal elárulta kicsoda. Egy kicsit másnak tűnt, mint az eddigiek, ezt értékeltem. Előítéletektől sem mentes, évek óta jégpáncélba zárkózott, de a 2012-es év tavaszával hivatalosan is olvadásnak indult jégszívem, az egyik reggeli üzenetváltás kapcsán elég nagyot dobbant ahhoz, hogy meghozzam a döntést, nekem ezt a "fiút" látnom kell. Annyira, hogy az akkor már napok óta otthonommá vált betegágyat is képes voltam elhagyni érte. Nem tudom másképp fogalmazni, beindultak a szenzorok, radarjaim ON állapotba kerültek. Ébredezésnek indult a szunnyadó oroszlán. Ez utóbbi egyébként ascendensem (szép káromkodás ez a szó, nem? :)) is takarja, mely földöntúli spirituális üzenetként be is szokott épülni a mindennapjaimba.
A gyógyító formula valójában nem volt más, mint egy csittcsetten bedobott, az életet adó napsütés kivételességét kihangsúyozó, többünk számára ismert verssorok összessége:
"Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
Az ég tetejéről a juhász bojtárra..."
Elmosolyodtam, és az ekkor már a fejemben légiszirénaként hangzó gondolatok, melyek kérlelhetetlenül testet akartak ölteni hatására behúztam a kéziféket, de stílusosan téve mindezt legalább, hogy olyan nagyon ne lehessen rám haragudni.
Akkor "Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon."
Elsöprő siker és virtuális tapsvihar kísért a további utamon, egészen a 48 órán belül bekövetkezett offline találkáig.
Apropó. Légiszirénaként hangzó kérlelhetetlen gondolatok. Kik ők? Mik ők?
Alapvetően amikor az ember lánya szingli, legalábbis egyedülálló, vagy tán páratlan, és összetört lelkének darabjai újra kezdenek a kiegyensúlyozottság tartományába tartozó részek összességeként funkcionálni, kikerülhetetlen ösztönszerű reakciók. Lehet itt szemlesütve álszenteskedni, de személyes tapasztalataimra alapozva én határozottan állítanám, hogyha egy férfival én nem akarok dugni, ott baj van. Nem velem feltétlenül. Ez egy állandó probléma, hol vannak a határok, meddig lehet elmenni, és egyáltalán mi után mi következik, és mit engedhet meg meg az ember lánya magának, és mit nem, főleg ha olyan erkölcsileg túlszabályozott, ám érzelmileg és szexuálisan túlfűtött NŐ, mint én. Ráadásul Nő ugye, hogy kevesebb legyen a bocsánatos bűn, de annál mélyebb és kérlelhetetlenebb az elítélés ha hibázol. A nincs rossz lépés, csak meg nem tett újdonsült credomat követve, elkezdtem készülődni a randevúra. Tudván, hogy szerepet nagyon nem kell játszanom, félig kikelve a betegágyból, hamvaiból feltámadó főnixmadárként, azért az úrinő mindenhova frissen szőrtelenített lábbal megy ésatöbbi hagyományvilágát őrzendő, útra keltem. Na nem messzire, csak ki a kapuig, ahogy tanult kolleganőmmel és szimbiótámmal már megegyeztünk, királylány mivoltunkat, ne engedjük sérülni, ha egy mód van rá. Az első pillantás oda-vissza egy mosolyba teljesedett ki, és én sem hivatkoztam el nem feledett bokros teendőim tovább nem halogatható elintézésére, és ő sem élt az opcióval, hogy esetlegesen útbaigazítást kérjen a következő checkpointig.
A randevú számomra talán legemlékezetesebb két pontját emelném ki és igyekszem ezt úgy tenni, hogy túl erős éle ne legyen. A Dunaparton sétálva (amely jelen esetben szélsőséges helyszínválasztásnak lett minősítve, bár nálam maximálisan betalált) kihangsúlyozásra kerültek az s, sz és cs betűim, melyek közül a harmadik szokatlanságáról még én magam sem tudtam, de nyilván szakavatott fülek érzékenységét ezek esetleg sérthetik is. Ha egy kicsit előrelátóbb vagyok, talán készülhettem volna a Kazinczy szépkiejtési versenyen elért eredményemért kapott írásos igazgatói dicsérettel, de nem voltam elég felkészült. Itt pedig be is bizonyosodott volna, mennyit is ér a papír jelen esetben. Számomra ez inkább szexepil, mint defektus, és kifejezetten őszintén tudtam rajta felkacagni a tavaszi napsütés egyébként életet adó melegében, hogy ezt képes volt előhozni. Ezen a ponton megmondom őszintén a kiváncsiságom már megalapozott volt a továbbiakra nézve. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki akármit kap a télapótól, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi van még a puttonyában. Télapó megszánt, és a jobb egyben (köznapi nevén: anyósülés) egy beszédtechnikai továbbképzésben részesített, egy gyorsított felolvasó gyakorlattal, melyek egy Gyurcsány Ferencről szóló hírben teljesedtek ki. Nem tudtam a pillanat összetettségétől szabadulni és felsejlettek bennem, azon második osztályos élményeim, amikor a hatodikosok közé vittek felolvasni, mert annyira jól ment. Ez rég volt, ma már énekelve olvasok.
Aki viszont ismer, az tudja, hogy a témaválasztást ha tudatosan felkészülés előzi is meg, akkor sem lehetett volna perverz elkötelezettségemnek jobban hízelegni, ezt valójában nincs az a kosárba font rózsacsokor, ami helyettesíthetné. Egy voltam a pillanattal, efelől remélem nem is hagytam kétséget. Igaz, a kitűzőmön nincs feltüntetve, hogy én vagyok az a lány, akinek három éves munkája feküdt benne, hogy a legnagyobb szeretettel megsértse Gyurcsány Ferenc egoját, amely tevékenységemet siker is koronázta és a mai napig őrzöm azt a FB visszaigazolót, ami hirdeti, hogy Gyurcsány Ferenc commented on your post. Na jó, még egyszer leírom ezt a nevet, és örökre megvonják a jogosultságomat, hogy a Kárpát - medencébe tartózkodjam, úgyhogy egy kicsit kussolok a terrorelhárítás árgus szemei előtt alázattal meghunyászkodva.
De mi adja a relevanciáját ennek a randevúnak a bejegyzés első mondatához igazodva?
Egyetlen elejtett mondat, mely mélységétől és fontosságától nehezen szabadulok. Ez pedig az, hogy a fiatalember kihangsúlyozta, kifejezetten nem szereti, ha egy nő kinézni a nadrágjából. Mit tehetsz ilyenkor? Nem nézel rá, és kínosan kerülöd a tekintetét és minden fizikai kontaktust, mert ismered magad, ha nem is nézed ki a nadrágjából az első randevún, egészen biztos, hogy megpróbálod, hacsak fel nem vagy szólítva ennek kifejezetten az ellenkezőjére. Én azért a mondat elhangzása óta ezen filozofáltam eleget, hogy ez most mi? Nem lehet esetleg, hogy csak nem mindegy az, hogy ki nézi ki a nadrágjából?
Amelyik férfi nem szereti, ha kinézik a nadrágjából, az még nem tudja magáról, hogy szereti, ha kinézik a nadrágjából, vagy ténylegesen meg kell várni amíg lenézi rólam a szoknyámat? Mert úrinő vagyok én meg minden, de közel s távol sem az a fajta, amelyik a faszt is szalvétával fogja meg. Nehéz egy sztori ez, megtalálni azt az arany középutat, amiben úgy tudsz megfelelni a saját elvárásaidnak, hogy közben a másik embernél sem a határsértő kategóriába esel bele rögtön, ami rögtön az első találkozás alkalmával megsemmisíti a második találkozás lehetőségét is. A társadalmi elvárásokat, vagy idejétmúlt kötöttségeket, mint nélkülözhetetlen összetevőket most ebből a varázsitalból vegyük is ki szépen.
Az egész sztori nem kizárt innentől kezdve, hogy egy végeláthatatlan tekintet-kergetőzésbe is fullad, mert én nem mesterkélten, de zavarodott kerülöm a szikrapattanásra esélyt adó szexi pillantásokat is, amikről szintén nem mondhatnám, hogy nem őszinték, ő pedig értetlenül áll azelőtt, hogy ez most mi. Jelen stádiumában ez a hagyni kell leülepedni kategóriába került, így is kerülhetett egyáltalán sor, egy második első randira valaki mással, akit valójában így utólagosan úgy fogalmaznék, diplomatikusan, csak kiszabadítottam a hálómból. A "félénk vagyok, de dugni akarok" rózsaszín ködbe burkolt, valójában megalapozatlanságot sugalló ösztönszerű kifejeződése, engem nem győzött meg, viszont elmondhattam azt a mondatot, hogy bár nagyon szimpatikus és kedves voltál az első alkalommal, de nincs annyi közös pont a mi életünkben, amivel meg kéne alapozni egy második találkozást is, vagyis nem én leszek az az ember, aki legközelebb bántani fogja.
Akármilyen Világban is élünk, azok az alaptörvények nem változnak, miszerint mindig az erősebbik kutya baszik. Kiegészítve ezt a megingathatatlan alaptézist, idézve kedvenc kolleganőmet, egy Nő, akkor baszik, amikor akar, egy Férfi pedig akkor amikor lehetősége nyílik rá. Legyen ez most zárszó.
Ez tus :)
VálaszTörlés