From now on, there is no Catfight, just Catflight. Thanks for following us so long!

Rosszul csinálod

Nagyon sokat gondolkoztam az előző poszt közzétételének helyességén, és arra döbbentem rá, hogy bizonytalanságom nem belőlem fakad. Egy valami vált bizonyossá, valami megmozdult. Már én nem félek, azt hiszem ezzel a lépéssel kihúztam azon kígyó méregfogát, aki sötét titkaim mindentudó lelki bizalmasaként hatalmat gyakorolt felettem. Felbomlott a szövetségünk, már nincs mitől félnem.
Nem tagadom, kaptam néhány meglepett visszajelzést, de némaságba is burkolózott egy pillanatra az a bizonyos nagyközönség. Hát lehet is hallgatni, a csend bizony jó tanácsadó tud lenni. Elhallgatni néhány pillanatra, meghallani azt, akinek a szavára csak kevesek figyelnek föl. Őt úgy hívják hogy lelkiismeret, aki a lelkemet ismeri. Nem olyan kedves szerzet ám ő, ha szerzet egyáltalán, néha szúr, kivéreztet, fájdalmat okoz. Miért? Mert másból nem tanulsz, de egy biztos ő ismeri a lelkedet.
Elmondom mit éreztem. Mintha a saját halotti toromon feküdnék egy nyitott koporsóban, sokan körbeállnának, lefátyolozott arccal varjúfeketében mormognák a kis mantráikat, és akárhányszor kinyitnám a szemem, a szemfedőmet mindig visszahúzza valami kedves résztvevő, barát, családtag, ismerős vagy ismeretlen, ha fölkelnék kedvesen visszadönt, mondván, feküdj csak le, még a végén bajod esik. Nem értettem ezt a gyászmenetet, kik ezek, mik ezek és miért temetnek ezek engem, amikor még élek? Miért hányják rám a földet? Belülről kiabáltam is, hééé, még életben vagyok, ne temessetek, de a ceremónia már elkezdődött. Fejleszegetten nézték a mozdulatlanságomat, és közben már most azon gondolkodtak hogy fogják telefirkálni a falamat a fészbukon a részvétüzenetekkel, az érzelmesebbek egy - két rózsás "sosem felejtünk el" képet is csatolnak majd mellé, aztán megy az élet tovább.

Hát ezen beszartam. Az önsajnálatom kívülről is szemrevételezhető kulminációs pontjának azt a pillanatot határoztam meg, amikor otthon műanyag tányérból kanalazva ettem a pörköltszaftos rizst, miközben a húst a macskáimnak adtam, a csontot meg a kutyámnak. A lenőtt haj és a borongós időjárás a díszlet elmaradhatatatlan részét képezi. A priceless megismételhetetlen pillanat akkor ragyogta be végérvényesen mindennapjaim, mikor önkéntes lelki száműzetésben hetrázva a kanapémon rájöttem, hogy röfögve is tudok nevetni, és egy pillanatra bevillant az előbbi meghitt koporsós kép, és én röfögve röhögve belerondítottam a szertartásukba. Konkrétan összefostam a kis katyvaszukat, de hát ez van. Pukinak indult fos lett belőle, ilyen ez. Erre egy nagyon kedves barátom lényegretörő mondatai világítottak rá, miszerint az elvek olyanok, mint a fing. Amíg lehet tartod magadban, de aztán a földet is belerengetve el kell, hogy engedd.

Cölibátus ide vagy oda, egy illedelmes úrinő mindenhova szörtelenített lábbal megy, így bár nem tudva még hova készülök, megszabadultam a térdsekély borostától. Ám legyen, ne ezen múljon már, a varjúk szétröppentek már úgyis, még az is lehet, hogy itt valami bizony megmozdul, és így is lett. Bár számszerűsíthetően egy, azaz egyetlen ember hallotta meg a segélykiáltásomat és mérte föl, hogy segítségre van szükségem, cselekedetekre, támogatásra. Nem üres szavakra, bénaságra, szánó tekintetekre. Mit ad Isten, megint ő volt az egyetlen nem süket angyal, aki 11 évvel ezelőtt ugyanúgy lehajolt értem. Olyan iskolát adott a világnak, és nekem is, hogy ténylegesen azt mondom, szégyelljétek magatokat, mind aki nem ő vagytok most. Van rá okotok. Hányszor, de hányszor sétáltatok át a soraim fölött értetlenül, pattogatott kukoricát ropogtatva? Kibeszélve, megrágva, elgondolkozva, inspirálva? Hányszor? Hányszor kérdeztétek meg, hogy tudtok-e valamiben segíteni?
Hányszor töröltétek belém képzeletbeli cipőtöket? Ti sokak, ki a kreativitásomból, ötleteimből éltetek, hányszor kérdeztétek meg az anyagi javakat gondosan elsöprögetve a portámról, hogy van-e mit ennem? Az dicséretek és támogató szavak, érdeklődések mögött mikor volt valós cselekvési szándék? És mikor cselekedtetek utoljára? Mikor gondoltátok át utoljára, hogy egy kancsóból csak akkor tudok kivenni, ha töltök is bele? Mikor töltöttetek bele? Akár csak néhány támogató szóval? Hmmm?

Ady sírjánál jártam a napokban. Igen, a mi nagyjainkank van ilyenük is, nem kell messzire menni, csak a Fiumei úti temetőbe. Nyugalom van ott és béke, tudjátok miért? Mert nincs ott semmi. Oda már hiába mész megbocsátásért, egy jó beszélgetésért, a kövek már nem beszélnek. A kidőlt keresztfáknak sem köszön senki. Mégis, én beszélgetni mentem, én már csak ilyen tudatmódosult bolond lányka vagyok, aki itt - ott amott azt hiszi, hogy szót érte a szellemvilággal, vagy legalábbis nem egyoldalú csatornaként működik ebben a mindenségben. Hát majdnem átestem azon a gyalázatos síremléken, amit valaki ADY ENDRE számára bírt állíttatni. Az nagy politikusokét meg megkerülni sem lehet, nem hogy átugrani. Mindegy.

Emberek. Tudjátok ez nem azért fontos, mert a szellemvilág annyira ragaszkodna hozzá, hogy ti azt higgyétek, hogyha valamit a földbe ástok, három méter földet pakoltok rá, majd egy jó nagy jó drága márványdarabot is húztok a tetejére, akkor kimondhatjátok, hogy vége. Nem is azért fontos, hogy a sírkövesnek legyen munkája, hogy a kőfaragó előre tudja dörzsölni a kezét, hogy de jó, még egy nemesi cafranggal megdicsőült koporsószökevény, több karakter, több pénz. Nem kedves emberek, ez nektek kell, hogy tudjátok, hogy VOLT, hogy a MÚLT valóság, ugyanolyan valóság mint a MA, csak ma már nincs. Értitek ti ez? Amikor kinyitottatok egy két irodalom könyvet, vagy uram bocsá, a mai napig egy két verses kötetet átpörgettek, ha nem vagytok összeköttetésben a lelketekkel, nem érzitek át a szavak súlyát, jelentőségét, valódi értelmét. Nem veszitek észre, hogy a VOLT-ból, a MÚLT-ból, úgy lesz ma is élő szellemiség, hogy továbbviszitek - úgy lesz MOST. Nem jön le ebből, hogyha nincs múltad, nincs jelened sem? NEM LÉTEZEL?

Sok - sok szőnyeg alá söpört himaláyát kéne szépen most kitagarítgatni, azt hiszem ehhez adott a seprű, és ahelyett, hogy engem buzdítanátok további áskálódásra, kutatásra, feltárásra, végre valahára azzal a seprűvel elkezdthetnétek a saját házatok táján sepregetni, az ásóval pedig lehet ásni szépen. Azért van, ez az ásó mestersége.

Azt hiszem 29 éves nő létemre elég komoly tükröt tartottam már most, hogy lehet ezt így is csinálni, és fogok is még. A MAGam módján, de a harcot már unom. Nagyon, nagyon unom. 

Logikátlan szabadság

Nagyon furcsa ez a világ, amiben élünk, és hosszas töprengés után teljes mellszélességgel (amiből azért jutott bőséggel) ki tudom jelenteni, hogy én ezt nem szeretem. Gyakran undort is kelt bennem, de ez így van jól.

Büszke vagyok rá, hogy az emészthetetlenség határát nem csak súroló, de magabiztosan átlépő hazugságok és igazságtalanságok mellett képtelen vagyok csukott szemmel elsétálni. Bár elfordíthatnám a fejem, tehetnék úgy, mintha mindez nem létezne, mintha mindez így lenne a helyén, ahogy azt hazudják. Ezzel azonban saját magamat köpném szemen, felelősségem teljes tudatában nézhetnék minden nap a tükörbe úgy, hogy egy bokából felszívott undorító turhacsomóval terítem be a tükörképemet. Bocsássa meg a Világ, vagy éppen ne, de én erre nem vagyok hajlandó. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy emberi jogaimban és méltóságomban csorbítsanak meg, úgy, hogy én erre nem adtam engedélyt. Hiszek egy olyan világban, egy olyan hazában, egy olyan életközösségben, egy olyan szerelemben, ami szabaddá tesz. Ahol elsődlegesen nem szabályok vannak, hanem következmények. Olyan világban hiszek, ahol a cselekedeteinkek következményei vannak, ahol minden megtett lépésünk vezet valahova, ahol az utak összefutnak, még akkor is ha már ezeket a bebetonozott igazságtalanságokból lerakott köveket, amiken járunk fel kell szedni és újat kell építeni. Igen, még akkor is hiszek, ha azt mondják, hogy nincs miben. Én hiszek az igazságban, sőt én tudom hogy létezik, és elegendő minden újra felvirradó nap reggelén ezt észrevenni, engedni, hogy a fénye átjára a bensőmet, majd lépéseket kell tenni, hogy ez a Világ megvalósuljon végre. A Nap még akkor is Keleten kel fel minden nap, és Nyugaton nyugszik le, a mi földi nézőpontunkból, még akkor is ha ennek az ellenkezőjét személyes érdekek alapján kívánatosabb lenne elhitetni. Az irány az adott, a természet ezen iránymutatásának követésébe pedig az ember, mikor alázatlan lábát a földre helyezte beleegyezett. Mert csak így működik. Az égtájak felosztásra és elnevezésre kerültek ugyan, de az IRÁNY nem változott meg. Balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. Ez az irány.
Nem felejthetjük el ugyan honnan jöttünk, de tudnunk kell merre tartunk.

Függetlenül attól, hogy ma nagyon trendi és divatos világvégéről beszélni, illendő lenne észrevenni, hogy nem azért, mert tovatűnt kőtáblákba vésve ez áll, de ennek a kijelentésnek igazságtartalma van. Egy világnak elérkezett a vége, a szemérmetlen hazugságok és a zsebben hordott istenségek ideje lejárt. Nem azért járt le, mert a "másik oldal" ezt mondja, hanem azon nemes egyszerű ténynél, logikailag megkérdőjelezhetetlenül azért járt le, mert fuldoklunk. Fuldoklunk a szarban, a szemétben, a környezetszennyezésben, az elme mesterségesen kreált korlátai már nem engednek levegőt venni. Nincsen hova tovább, a döntés elő van készítve. Nem a győzelemről, a világuralomról, a hatalommániáról, a pénzen vett holdudvarokról szól már a történet, hanem az ÉLETről. Arról az életről, amit vagy élsz, vagy nem, de nem áll meg. A természet vissza fogja venni ami jár neki, velünk vagy nélkülünk. Nem lehet tovább azt hinni, hogyha valamit kidobok, legyen az egy alumínium doboz vagy egy éteri kötelék, az nincs többé. Gondolkozz már kérlek, hova dobod ki?
Hol az a hely, ami nincs? Ahol nincs tovább? Nem. Ezeket fel kell ismerni, hogy már nem állnak a szolgálatodban, és újra kell hasznosítani őket. Legyen az egy elhasznált ruhadarab, vagy egy idejét múlt családi kötelék. A szabadság bár belülről kezdődik, ha nem cselekszel, nem lépsz, kívülről sosem fog megvalósulni, ennek pedig örüljél. Mert nélküled nem megy, rád is szükség van. Egy olyan ősbizalom szeretetteljes közösségében élsz valójában, ami megengedi neked, hogy jobbá tedd az életed, amely türelmesen vár, vagy éppen várt hosszú időkön át, hogy azt a csodát, ami benned van, meg tudd valósítani. Azonban ezzel a képességel, adottsággal önös céljaidat szolgáltad, túl önzővé váltál, és azt hitted, hogy attól, hogy mások is lélegeznek ezen a bolygón, a te levegődet szívják el, a te talpalatnyi földetet akarják, ezért pedig átgázoltál az életen, és magadon is. Magadon is, mert te is élő vagy. Az élet csodáját hordozod magadban. Hányszor köszönöd te ezt meg? Nem anyádnak, apádnak, az aktuálisan fennálló karhatalomnak, a posványos médiának, hanem magadnak? Hányszor veregeted meg a saját válladat? És hányszor gyakorolsz önkritikát mélyen magadba nézve? Hányszor köszönöd meg az ÉLETnek, hogy van, hogy osztozhatsz ebben a csodában?

Elárulok valamit, bár nem kell nézni közben a kezemet, mert nem csalok és semmi túlmisztifikált ősigazság nincs benne. Nincs olyan, hogy a tiéd. Azért nincs ilyen, mert ennek a szónak a jelentését rosszul értelmezed. Mivel semmi sem örök, hiába veszel meg bármit és ringatod magad abban a ragadós rózsaszín valóságban, hogy ez már az idők végezetéig a tiéd lesz, és soha senki nem veheti el tőled, tévedsz. Baszott nagyot. Maximum tartós bérletet vásárolhatsz magadnak, ha téged éppen ez szolgál. De ha belegondolsz, nem lehet az, hogy saját magadat kötöd gúsba éppen amikor pénzen vett valóságot építesz magadnak? Nem lehet, hogy ilyenkor a saját piramisodat építed éppen? Persze, lehet, hogy fognak beszélni rólad, bocsánat, nem rólad, hanem arról amit felépítettél, ugyanis ez a valóság felzabál téged, nem hagy belőled élőt. A piramisok. Jó példa. Ki tudja ma azt, hogy aki a piramisok mélyén nyugszik valójában kicsoda? Talán a nevét tudjuk, vagy azt amit adtunk neki, de hogy ki volt az, aki ennek az ideológiáját megteremtette, és sok - sok emberi életet követelve megépíttette? Ki tudja ma azt, hogy valójában mennyi vér és szenvedés tapadt azokhoz a kövekhez, amelyek ma egy élettelen, elsivatagosodott környezetben tornyosulnak? Nem kell messzebbre menni, ott fű, fa virág nincsen, az emberek pedig konfliktuskezelés címén fegyvert rántanak, további életellenes cselekedetek elkövetésére érzik magukat felhatalmazva, mert védik, foggal, körömmel, vérrel oltalmazzák a halált valójában. Ők sem élnek igazából, mert az élet nem követel életet.

Nyomot kell hagyni a Világban. Nem lehet esetleg az, hogy már most is van annyi nyom, hogy sose fogy el? De neeeem, mondhatnád, legalább a saját genetikámat tovább kell örökítenem. Erre pedig tudod mit mondok? Hogyha ezért vállalsz gyereket, ha azért teszed mindezt, hogy legyen aki majd megteremti a nyugdíjadat, legyen aki rádhúzza a szemfedőt, akkor jobb lenne, ha nem tennéd. De tényleg, ugyanis akkora sötétség uralkodik a fejedben, hogy amennyiben egy szikrányi felelősségtudat is szorult beléd nem szaporodsz tovább. Itt élünk közel hétmilliárdan ezen a szájbakúrt bolygón, és mégis egymás lábát tapossuk magányunkban, még akkor is, ha mondvacsinált közösségekbe tömörülünk. Tényleg, legalább a bajt nem kéne tetézni. Bár kevéssé önzetlen mivoltom azt mondja, hogy úgyis te leszel az a hülye, aki kipusztul, mert nap mint nap mérgezed magad, testileg és szellemileg egyaránt, ráadásul úgy, hogy ezzel tisztában is vagy. Ráadásul előbb - utóbb úgyis ellened fordul a genetikád, akkor meg lehet szépen háborogni, hogy nem ezt a lovat kértem. Dehogy nem, egészen pontosan ezt kérted, így cselekedtél, így éltél, így ezt kaptad. Nem azért mert a Jézuska ezt hozta, vagy éppen Allah nem azt mondta, hogy ennek a szegény szerencsétlen párának adjatok már mást, nem. Egészen pontosan azért kapod, mert aszerint éltél, hogy ezt érdemeld. A tetteid következménye vagy. Változtatni akarsz? Akkor miért nem teszed? Nem olyan bonyolult ez, ahhoz, hogy olyan dolog történhessen veled, ami még nem, olyat kell tenned, amit még nem tettél. Bár ez egy olyan üres agyon mondott, és agyonhallgatott frázisnak tűnik, de szerintem nem az, csak le kell egy kicsit porolni.

Logikátlan szabadság. Miért is választottam ezt a címet? Mert úgy gondolom, hogy a logika napjainkra teljes mértékben elkorcsosult, és sokan összekeverik a rációval, a racionalitással, magával a matériával, az anyaggal. Pedig a logikával nincs semmi baj, azonban önmagában nem állja meg a helyét, ugyanis bármit meg tudsz magyarázni pro és kontra, logikailag helytállóan levezetve. Egy élethelyzet ugyanis több nézőpontból megközelíthető, bár eddig azt mondták, hogy kettőből. De kettőből biztos, csak hogy egy nem szívközpontú, érzelemmentes társadalom és fejlődési folyamat pusztulást hoz, mert nincs akinek igaza lehet. A mérleg nyelve egy tiszta logikai alapokon nyugvó társadalomban nem tud merre billenni. Pakolsz jobbra, pakolsz balra, és igyekszel kitartani az egyensúlyt. Ha az egyik oldalra kicsit több kerül, ott a másik oldal, oda kell pakolni, hogy megint visszabillenjen. Ez az egész alapelméletet egész jól tükrözi a mátrix piros és kék kapszulás szimbóluma. Ha kinyitod a szemed látsz, ha becsukod nem. Igen ám, csakhogy ez is tiszta logika. Önpusztító folyamat.
Csak egy példa, ott az EKG vonal, ha az egyenes, maximum a sípszó után hagyhatsz üzenetet és kész. Erre még nem gondoltál? Hogy nem akkor van ÉLET, amikor minden stagnál?

Mi van akkor, ha nem veszed be egyik kapszulát sem? Sem a kéket, sem a pirosat? Mi van akkor, ha a logikád nem mellőzve egészen egyszerűen csak a szíved szerint élsz? Mi van akkor, ha a mérleg nyelve nem emberi?

Mi van akkor, ha neked csak annyi a dolgod, hogy ÉLJ? Mi van akkor, hogyha elengeded a rendszert amiben élsz és rácsodálkozol arra, hogy egy érzelmi központú, logikailag csodálatosan felépített Világban élsz? Régebben még a természetet másoltuk, amennyire tőlünk tellett, és nem vártuk el, hogy hozzánk alkalmazkodjon. Ezen el lehetne gondolkozni. Többek között. Bár a gondolkozás már kevés, felismerésekre van szükség, és lépésekre. Cselekvőképességre, cselekvésre. Annak aki élni akar, a többinek majd a sípszó után hagyunk üzenetet.

A Facebook generáció

Ültem a napokban a veresegyházi international railway station megállójában a resti árnyékában és elmélkedtem az élet nagy dolgairól. Valójában nem voltak gondolataim, sütöttek rám a felkelő nap izzasztó sugarai és elért a felismerés, hogy most vagy iszom egy kávét, vagy nem lesz tovább. Maya jóslat ide vagy oda, a vég előbb fog elérkezni.
Feltekintettem a jobb napokat is megélt analóg órára, és azt láttam, hogy 6.45 van, majd hátranéztem, megláttam a nyitott ajtó mellett árválkodó Nyitva feliratot, és engedve a látszat megtévesztő erejének besétáltam az ajtón, ahol egy mogorva hölgy fogadott. Kértem egy kávét, mire érkezett a váratlan, de ellentmondást nem tűrő válasz, EZ LEHETETLEN, még nem nyitottunk ki. Nem hagytam magam olyan könnyen lerázni, feltettem a bátortalan kérdésemet, hogy nem lehetne-e esetleg, hogy a megfáradt utazót némi készpénz ellenében egy jó erős eszpresszóval kiszolgálják. Soha nem látott ellenállásba ütköztem, pár másodperc néma csend volt a válasz, majd egy vállmagasságból hátravetett felháborodott: NEM érkezett meg válaszként. Felhúztam a jobb szemöldököm, vagy lehet a balt is, megköszöntem a szíves tájékoztatást, majd némaságba burkolózva foglaltam helyet a megállóban, a bejárat 5 méteres vonzáskörzetén belül. Értek én a szóból, ha nem lehet, hát nem lehet. Belül azonban forrongtam, majd lázadást indítva az elemek ellen rágyújtottam és hagytam cikázni a sötét gondolatokat ébredező agytekervényeim között keletkezett légüres térben. Elárasztottak a fogadalmak, hogy én ennek a putrinak a küszöbét akkor sem lépem át többet, ha fizetnek érte, ésatöbbi ésatöbbi. Vártam. Talán nem is annyira a vonatot már, hanem a megváltást. Coffein vagy halál, coffein vagy halál, ez a két szó lüktetett bennem miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ki ne cibáljam a pultos lányt a pultból és egy képzeletbeli kézifegyver segítségével ne kényszerítsem arra, hogy egy kávé lefőzésével ugyan tegye már a dolgát legyen kedves és értékelje azt, hogy ebbe a lerobbant, vonat, cefre és diszkrét vizeletszagú csehóba betettem a lábam, és szerettem volna nehezen megkeresett forintjaimat elkölteni. Ekkor balszélről mozgást érzékeltem, a célkeresztben lévő hölgy, 6.52-re meghozta a döntést, kilépett hozzám és azt mondta: főzök neked egy kávét szívesen. Harc nélkül győzött a reggel, és elfogadtam kotyogós ízű, vízaromás löttyöt, műanyag pohárban. Némi magyarázkodásba kezdett a hölgy, miszerint csak 7-kor nyit, bár erre vonatkozó tájékoztatás sehol nem leledzett a nyitott, Nyitva feliratú ajtón, amin én voltam oly bátor és besétáltam. Nem tanusítottam sok érdeklődést, a látszat kedvességet sugárzó tekintetem mögé, mely valójában nem volt több, mint egy elfátyolozott gondolat: a kezed járjon, ne a szád, add a kávém, MOST! Akkor már tényleg nem érdekelt a nyomora, fogtam a pohárkámat és elvonultam néhány méterrel odébb, egy trafóház lépcsőjére, gondolván azt, hogy itt már nyugalmam lesz.
Nem telt bele két perc és megérkezett egy igazi szerencsétlen söpredék, a maga tinédzserkori tapasztalatával, kallosfeketével szétszívatott hajával és mint aki évszázados terheket cipel a maximum 17 éves vállán, leroskadt pár méterre tőlem, elővette az újhullámos telefonját és belebukott a néhány négyzetcentiméteres kijelző varázsvilágába.

Ekkor jött az első vonat, abból az irányból, amibe én menni készültem, megállt és várt. A várakozás közben kihajolt az ablakon egy elhízott, stílustalan féldisznó és megszólította a mellettem roskadozó vakondlányt: Szia! Van fészbukod? Belájkoljalak?

Azt hittem rosszul hallok, de nem volt időm felocsúdni, már érkezett is a válasz. A lány egy vadidegen baromnak a vonatablakból már mondta is a nevét, címét, telefonszámát, társadalombiztosítási és adószámát kétséget nem hagyva afelől, hogy bizony nagyon vágyik már... egy LÁJKra. Majd hozzátette: ezek alapján nem találsz meg, keress úgy, hogy Egomanó, de nem egyszerűen leírva, az első kettő hosszú ó, a második kettő rövid. Már majdnem én is visszakérdeztem: akkor Egóómanoo lenne a megfejtés? De néma maradtam, belül sírtam csak, kicsit üvöltöttem is a nagy magyar valóságon, megigazítottam a napszemüvegem a fejemen, biztos ne lásson be senki mögé és vártam tovább, abban bízva, hogy ez a sötét örvény egyszer a mozdulatlanságomank köszönhetően kiköp magából és tudok szépen továbbhaladni. Tiszteletben tarthatnám a személyiségi jogokat, hogy nem adom ki a hölgynek a nevét, de aki esetlegesen bátorkodik bepötyögni ezt a helyesírási szempontból értékelhetetlen szószarkupacot, az látni fogja, hogy ő bizony nincs egyedül, én személy szerint meg sem találtam a találati listában, pedig láttam élőben is.

Érdekes ez a virtuális világ. Emberek milliói kreálnak maguknak sokatmondó személyiségeket és posztolják, megosztják, népszerűsítik a szellemi posványukból, vagy éppen azok magasságaiből előtörő gondolatokat, képeket, álomvilágokat. Egy olyan valóságot teremtenek maguknak, amelyről még ők is elhiszik, hogy valódi. Az eredeti elképzelés, az információáramlás, a nyitás, a közösségépítés talán nem is lett volna olyan rossz gondolat, azonban a vészharangok már nagyon szólnak. Éledezik ugyanis egy teljesen értékvesztett generáció, amelynek felelős létrehozói a struccpolitika áldásos homályát választják ahelyett, hogy szembenéznének emberi kudarcukkal. A tizenéves generáció csoportjaiban megszámlálhatatlan, "azt Cső, Chőőő, vagy éppen Tsőőő" vezetéknevű fiatal található meg, akiknek bár fogalmuk sincs róla honnan jöttek, miért, hol vannak egyáltalán, mi van körülöttük és merre tartanak. A nagyobb baj, hogy nem is érdekli őket. Egymás virtuális lábát tapossák a Hercegnők, a Királylányok, vagy nemes egyszerűséggel a "Szép Csaj" névre keresztelt tündérbogarak. Tenném fel a kérdést, annak a fiatalkorúnak, akinek a neve mondjuk Vikus, azt Tsőőő, nincsenek szülei? Ha vannak, milyenek vannak egyáltalán? Benne vannak a kétharmadban, az nem kétséges, de talán most a politikai színezettől eltekintenék. Hogy lehet az, hogy a gyermekvállalás szentsége ilyen szinten elkorcsosult? Hogy lehet az, hogy a szülői felelősség ennyire háttérbe szorult? Hogy lehet az, hogy emberek csak szarják bele a nagyvilágba a porontyaikat úgy, hogy semmiféle értéket nem közvetítenek, nem adnak át, nem nevelnek, mert ők is neveletlenek? Ezeknek a fiataloknak a motiválatlanságát, az elbutulását és a segélykiáltását tényleg nem hallják meg azok, akiknek meg kéne? Kik azok egyáltalán? Elsősorban a szülők. Talán nekik is elmondhatná valaki, hogyha egy gyerek nevelésébe belebuktak, akkor ez nem egészen úgy működik, hogy majd a következőt jól csinálom, vagy éppen kérek egy másikat, húzok egy új lapot.

Eljutottam ma megint kisközségünk méltán híres kávézójához, ahol egy fiatal párocska foglalt helyet a mellettem lévő asztalnál. Szokás szerint kutyáztam, kávéztam és megfigyeltem. Kezdtem ezt azzal, hogy az új lány biztosan nem lesz sokáig. Tapasztalat, akik nem tudnak jó Capuccinot csinálni és telefonálnak miközben kiszolgálják a vevőt, azok nem húzzák sokáig. No mindegy, nem szándékoztam ott az összes humánpolitikai kérdést megoldani rögtön.
Egyszer csak landolt az asztalomon a hamutartó, benne két füstölgő cigarettavéggel, ugyanis a párocska egyik tagjának megjelent az édesanyja és mivel jelen hatályos törvények szerint, egyiküknek sem volt felhatalmazva rá, hogy ilyen jellegű életellenes tevékenységet folytasson, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Már hazugságban élnek, de ez lett volna a kisebbik baj. Belerángattak a hazugságba gyorsan engem is, aki előtt ekkor már egész pontosan 3 cigarettavég füstölgött, az enyémmel együtt. Cinkostárs lettem, pókerarccal vettem tudomásul a szerepem, hogy itt most én lettem a stresszes láncdohányos, egy másodperc alatt. A szülőnek persze nem tűnt föl semmi. Miért is tűnt volna, megkérdezte mi volt a suliban, mikor kiderült, hogy semmi, ment is tovább. Aztán folytatták magasröptű diskurzusukat az asztalszomszédaim.
A párocska koravén, 17 éves hölgy tagja, a mosogatásra teljesen alkalmatlan hosszúságú műkörmeivel éppen kiselőadást tartott férfiúi magaslatainak kulminációs pontján tengődő barátjának arról, hogy ő lánnyal 12 évesen volt először, de szolgáljon mentségül, hogy be volt rúgva nagyon, és épp szerelmi bánata volt. Szerelmi bánata volt azért, mert a barátja megcsalta a barátnőjével, de igazából már nem bánja, mert ez az ex barát, azóta a megcsalás tárgyaként emlegetett barátnő édesanyját bassza. Ezen információ birtokába természetesen a már emlegetett fészbukról jutott, ahol egyik fél sem rejti véka alá a példamutató cselekedeteit.

Namármost ők a jövő. Elég komolyan gondolom azt, hogy ez a söpredék generáció a pénzhajhász, elállatiasodott társadalom mellékterméke, de az elsődleges felelősség a szülőket terheli, mint ahogy a megoldás kulcsa is az ő kezükben van. Bátorkodnék ezért olyan forradalmi gondolatokkal élni, hogy mielőtt bárki kinyitná alázatlan száját, és rányitná egy másik emberre, kezdjen el egy kicsit söprögetni a saját háza táján, mert itt bizony Himaláyák nyugszanak a szőnyeg alatt, amibe nem hiszem el, hogy nem esnek pofára a tulajdonosok nap, mint nap. Mégis, ezek a fiatalok nevelnek, tanítanak minket, tükröt tartanak, hogy valami nagyon, de nagyon el lett rontva. Ezt a tükröt pedig egy másodpercre sem veszik el a szemünk elől, csak bele kéne nézni és meglátni azt, ami ott van.

Kedves hölgyek és urak! Ez az út biztosan a földi paradicsomba vezet? Nem lehet esetleg az, hogy fel kéne ébredni végre, és cselekedni kéne?

Naprakész CATFIGHT

A nyár során több technikai átalakításon esett át a Catfight oldal is, így esett, hogy a régebbi lájkok, mind a feledés homályába merültek, így aki naprakész információt szeretne az oldalról és nincs kedve minden áldott nap, frissítések után kutatva kattintgatni a macskaharcos oldalra, az a képen feltűntetett opciók segítségével feliratkozhat a Facebookos rajongói oldalunkra. Ez sok egyéb mellett némi plusz szolgáltatást is nyújt, melyek kiküszöbölik egy egyszerű blogos felület hiányosságait!

Európa teraszán

A kellemes őszi napsugarak megjelenésével párhuzamban, nem csak a főzéshez, az íráshoz is újfent kedvem támadt. "Kedvem támadt", azért ez egyfajta barokkos túlzás, de úgy érzem ezen tevékenységem nem tűr további halasztást, a haza harcba hív. Kardom nem lévén, ökölpárbajban pedig tapasztalatok hiányában elég gyatra vagyok, marad hát az átvitt értelemben vett: toll.

Én az írónő, először is egy rövidke bemutatkozást tennék, név nélkül, csak úgy általános érvényű, vagy éppen szubjektív igazságokat megfogalmazva, a magam kis életéből, érzelemvilágából, olykor - olykor gyötrelmes, de mégis mosolygós valóságából merítkezve. Voltam én az a fajta panellakó, aki valószínűsíthetően egy kozmikus tivornyázás eredményeképp karmikus csomagját felvállalva elképesztően elkúrta a földrajzi koordinátákat leszületése pillanatában. Beleszülettem ugyanis egyfajta szeretetlen valóságba, melyről mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem rendelkeztem érdemi információval. Szeretném előre bocsájtani, hogy épp nem a panaszládát óhajtom kinyitni, és rázúdítani sikertelenségbe bújtatott szellemi nagyságom örömteli mindennapjait a nagyérdeműre. Egyáltalán nem erről van szó, csupán szabad áramlást engedek a véleményemnek, vagy ahogy ezt egy mámoros másnapon, elszabadult gondolataim eredményeképp neveztem volt: Véredényemnek.

A szeretetlen valóság takar egyfajta családi mintát, mely hazugságokra épül és amelynek gyökerei valahol a messzi-messzi távolba nyúlnak és egyfajta pókhálóként szövik be a jelen boldog perceit is. Volt itt kérem hatalommániás nagymama, cezaromán anyuka, a szenvedélybetegség jegyeit hordozó apuka, megszámlálhatatlan mennyiségű nagypapa és olyan testvéri kötelék, amelyet az ember épeszű lánya nem választ, legfeljebb kap, hogy nesze baszdmeg, kezdj vele valamit. Akármit, bármit amit akarsz. Mosolyogtunk mi éveken keresztül egymásra, összegyűltünk a vasárnapi ebédhez felvirágoztatott családi asztalhoz, és pakoltuk talicskaszám a földet, a mai napig temetetlen múltra, végeláthatatlan struccpolitikát folytattunk és közben egyre mélyebbre rángattuk egymást ebben a nacionalista posványban, amelyet az országhatárok biztosítottak. Nem mentünk mi ugyanis sehova, mert mifasznak, még a végén kiderült volna, hogy máshol is élnek emberek, másmilyenek mint mi, más nyelveket beszélnek, és másképp élnek. Nem rosszabbul, nem jobban, mint mi, hanem másképp és kénytelenek lettünk volna tanulni is. Nem, mi ilyet nem tettünk, nem fedeztünk fel, maradtak a kelet-német autócsodák, és szökőévente egyszer a magyar tenger. A családi tivornyázások, rendszerint alkoholmámorba fulladtak és ezek alkalmával is szépen agyonhallgattuk az esetleges verbális, vagy éppen fizikális erőszak nyomait, eredményeit, és szemlesütve fordultunk el az igazságtól. Sose mondtuk ki azt ami nyilvánvaló volt, sose kérdeztük mit szeretne a másik, így pedig szépen lassan egyfajta diktatórikus családrendszerben, piramisszerűen bebetonoztuk a múltat és mutattuk kifele, hogy itt bizony minden rendben van, nem kell a segítség, nem kellenek a szánakozó tekintetek, nem kell a megoldás, mert itt nincsen probléma. Igen ám, csak hogy a hazugság köveiből épített valóság falai meginogtak, évszázados igazságtalanságok és téveszmék kerültek elő a szőnyeg alól, és szépen sorban kipogyogtak a csontvázak a szekrényből. Nekünk azonban ez sem volt elég, már rezgett a léc réges régen, de mi még mindig építkeztünk, építettük tovább az illúziónkat, figyelmen kívül hagyva hogy süllyedünk a posványban. Generációkról generációkra örökítve azokat a megoldatlan élethelyzeteket, amelyekkel előbb vagy utóbb szembe kell nézni. Meg kell látni ezeknek a hazugságoknak az eredményét a gyerekek szemében, meg kell hallani a segélykiáltásukat, és cselekedni kell.
Most tűnhet úgy, hogy csak és kizárólag a saját családomról beszélek, pedig nem, a nemzetemről is, a Földünkről is, rólunk beszélek. A baj ugyanis nem hogy nem kicsi, de nem is jár egyedül.

Hol itt a baj? Van itt baj egyáltalán? Nézőpont kérdése, ugyanis nekem, illetve azok számára kevésbé problémás a helyzet, akiknek már nem lehet azt hazudni, hogy a hazugság az igazság. Bocsánat, lehetni éppen lehet, csak semmi értelme nincsen, ugyanis mi már tudjuk, hogy nem így van. Tudjuk azt, megtapasztaltuk és láttuk is, így is, meg amúgy is, hogy a Világ, a Család, a Közösség nem arról szól, amiről itten mifelénk azt mondják, hogy egyetemes igazság. Lófaszt. Tiszteletlen emberek, tudatlan, tejhatalmú bunkók, és pénzhajhász elmeháborodottak kisebb - nagyobb csoportosulása? Ennyi lenne tényleg? Nem akarom elhinni, hogy a félelemtől szürkehályogot vont szemeken keresztül valóban nem jut el semmi fény az emberek jelentős részének mákszemnyi agyáig. Nem akarom elhinni, hogy egyetlen egyszer sem jut eszükbe, hogy nem azért van a fejük a nyakukon, hogy ne legyenek olyan alacsonyak! Nem akarom elhinni, hogy teljes mértékben ki lehet ölni az emberekből mindent ami emberi! Nem akarom elhinni, hogy ebben a szájbakúrt országban bármit le lehet nyomni a befásult nagyközönség torkán! Nem akarom elhinni, hogy az emberek azt sem veszik észre, hogy a kormányváltás nem szól másról, mint hogy kicserélik a faszt a szájukban egy váratlan pillanatban! Nem akarom elhinni, pedig jobb lenne nekem is ha igába hajtanám a fejem, mert így nagyon kilóg a tömegből és rendszerint el is suhan egy kasza a közelben, hátha le tudja vágni! Én azonban ezt mégsem teszem.

Sok minden történt ebben a kánikulai nyári szünetben, amíg több fórumon hallgatásba burkolózva töltöttem mindennapjaim. Megmondom őszintén, már nem tudtam mit mondjak, kifogytam a szavakból is, érzéketlenül törődtem bele, hogy itt bizony nincs mit tenni. Egymást fogjuk nézni a nacionalista mihasznaságunkba az idők végezetéig, abban reménykedve, hogy majd egy természeti katasztrófa vagy egy aberrált kéjgyilkos véget nem vet a szenvedéseinknek. Sétálgattam Budapest utcáin, és néztem az elnéptelenedő kóser üzleteket, jártam a hegyeket, megtapasztaltam a mesevilágot és közben szerelembe is estem, minden nap, újra és újra. Ez sok erőt adott, és ad a mai napig is. Tudom már azt, hogy nagyon - nagyon kevesen fognak engem kísérni az utamon, amíg a nem túl távoli jövőben fellépek az életem színpadára, tudom már azt, hogy a többiekre nem kell másképp tekintenem, mint megkövült díszletekre, nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól függetlenül. Tudom már azt, hogy az egységben nem lehetnek kétségek, hogy senkinek nincs hozzá joga, hogy korlátokat állítson körém, hogy akadályozzon, hogy emberi méltóságomban megsértsen, hogy megfosszon a szellemi és fizikai szabadságomtól. Tudom azt, hogy jogom van az élethez, a saját életemhez. Tudom azt is, hogy ezekhez az elidegeníthetetlen jogokhoz kötelességek is társulnak, de nem úgy ahogy mondják, nem úgy, ahogy azt akarják, hogy higgyem.

Ebben a felismerésben pedig egy igazi európai barát eljövetele lendített nagyot rajtam. Ő nem beszél ugyan magyarul, valószínűleg nem is fog, bár pár szóval gazdagabban távozott kishazánkból, mint mikor megérkezett. Ennek a hölgynek az első kérdése az volt hozzám, hogy mi a bánatos fasz történt itt az emberekkel két évvel ezelőtt. Ezen nagyon elgondolkodtam, mert az egy dolog, hogy én ezt bentről így látom, ahogy, de ez bizony a nyugati oldalról sem fest másként. Ő jót nevetett belvárosi kalandozásai során a nyelvi hiányosságainkon, és az emberek ettől teljesen független segítőkészségén. Beigazolódott, hogy még mindig kiírthatatlan az a nemzeti öntudat részeként beivódott verbális képesség, hogyha valaki nem érti meg mit mondasz magyarul, elmondod hangosabban. Közben gesztikulálsz. Ő volt az, aki azt mondta néhány napos ittartózkodása után, hogy sosem hitte volna, hogy 200 euróért ő a Paradicsomba vett jegyet. A barátai mind azt kérdezték, miért jön ő ide, elvégre ez itt már a Kelet, itt bizony Balkániába érkezik, ráadásul az emberek is szegények. Igen, ez a vélemény rólunk. Nem mondom, hogy helytálló, de tény, hogy sem a földrajzi adottságainkkal, sem a szellemi képességeinkkel nem tudunk mit kezdeni. Azt se tudjuk kik vagyunk és honnan jöttünk, csak a mocskos nagy egónk duzzad piros-fehér-zöld színekben, egy cezaromán paprikajancsival a bársonyszékünkben, akinek ráadásul majdnem korlátlan hatalmat adtunk a kezébe. Bocsánat, én nem, ki is kérném magamnak még a legmélyebb álmomból is felverve, ha bárki azt a bélyeget nyomná rám, hogy valaha is fityisz szavazó lettem volna. Nagy szavak ezek, de ha bármikor is ilyen téveszme fordulna meg elfáradt agytekervényeim árnyékában, térdenállva könyörögnék a Jóistenhez, hogy vegye el az életem, mert megháborodtam. Ez ugyanis egy olyan billog, amelyet csak a marhák viselnek, mert nekik nincs más választásuk, aztán szépen sorban elkullognak a vágóhídig. Tök mindegy hogy most a faragatlan, tanulatlan vadparasztokról, vagy a többdiplomás újhullámos köcsögökről beszélek-e. Mindegy, hogy a feketén van a fehér, vagy a fehéren a fekete. Seggpicsa mindegy. Ezek pedig nem Vízöntő kori magasságok, hanem vaskori mélységek.

Ültem ma azon kisközség cukrászdájának a teraszán, ahol egyelőre lakom, élveztem az indián nyár és az eszpresszóm jótékony hatását. Azon eszpresszóét, amely nem kis erőfeszítéssel úgy kellett, hogy utat törjön magának a kávéfőzőből, és egyfajta amőbaként ereszkedett alá az olasz masina kifolyócsövéből, hogy aztán felvegye a csésze formáját további felhasználásig. Dohányoztam a dohányzásra kijelölt helyemen, mikor is a mellettem levő asztalhoz letelepedett egy kiccsalád. Apuka, anyuka és kistöki egy bébihordozóban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ránéztem a gyerekre, aki nem tudta eldönteni, hogy a bal vagy a jobb szemöldökét rángassa-e rám, de ezen nem is csodálkoztam, ugyanis az egyik lábán volt zokni, a másikon nem. Aztán csatlakozott hozzájuk egy filatáskás nyegleó, akinek hál' Istennek csak nyaktól lefele volt szerencsém üdvözülni a fizimiskájában, ugyanis a fejét takarta a hárombetűs ZŐD napernyő. Kicsit napszítta, de jó az úgy. Majd rákezdtek. Téma: a buzik, meg a felvonulásuk, na meg az ez Magyarország, meg már lassan szégyen lesz heteronak lenni, meg ilyenek. Hamar átlendültem azon, hogy tulajdonképpen őket sem a szexuális identitásuk hatalmazta fel arra, hogy szaporodjanak, de lehet jobb is lett volna, ha ezt nem teszik. Bár ez csak magánvélemény. Aztán elindultam hazafele, mely utamon még bezavart látszatcsaládunk látszatvezére is, aki pont megint nem tudom mit kezdeni önnön hatalmasságával és akkor azt mondtam. Elég legyen, most ragadok újra tollat.

Lehet, hogy én vagyok jelen pillanatban a "bolond" a hegytetőn, de egy valamit szívesen üzenek a "szopjatoklemind" parasztok csoportjának: innen, elég jó A KIlátás :)

Egy seggel, egy lovat

Határozatlan időre, kivonjuk magunkat a macskaharcos köztudatból! Tesszük ezt addig, amíg nem leszünk akkora celebek, hogy ezt ne tehetnénk meg büntetlenül!

Köszönet az eddigi figyelemért, és kitartásért! Folytatása következik!