A Facebook generáció

Ültem a napokban a veresegyházi international railway station megállójában a resti árnyékában és elmélkedtem az élet nagy dolgairól. Valójában nem voltak gondolataim, sütöttek rám a felkelő nap izzasztó sugarai és elért a felismerés, hogy most vagy iszom egy kávét, vagy nem lesz tovább. Maya jóslat ide vagy oda, a vég előbb fog elérkezni.
Feltekintettem a jobb napokat is megélt analóg órára, és azt láttam, hogy 6.45 van, majd hátranéztem, megláttam a nyitott ajtó mellett árválkodó Nyitva feliratot, és engedve a látszat megtévesztő erejének besétáltam az ajtón, ahol egy mogorva hölgy fogadott. Kértem egy kávét, mire érkezett a váratlan, de ellentmondást nem tűrő válasz, EZ LEHETETLEN, még nem nyitottunk ki. Nem hagytam magam olyan könnyen lerázni, feltettem a bátortalan kérdésemet, hogy nem lehetne-e esetleg, hogy a megfáradt utazót némi készpénz ellenében egy jó erős eszpresszóval kiszolgálják. Soha nem látott ellenállásba ütköztem, pár másodperc néma csend volt a válasz, majd egy vállmagasságból hátravetett felháborodott: NEM érkezett meg válaszként. Felhúztam a jobb szemöldököm, vagy lehet a balt is, megköszöntem a szíves tájékoztatást, majd némaságba burkolózva foglaltam helyet a megállóban, a bejárat 5 méteres vonzáskörzetén belül. Értek én a szóból, ha nem lehet, hát nem lehet. Belül azonban forrongtam, majd lázadást indítva az elemek ellen rágyújtottam és hagytam cikázni a sötét gondolatokat ébredező agytekervényeim között keletkezett légüres térben. Elárasztottak a fogadalmak, hogy én ennek a putrinak a küszöbét akkor sem lépem át többet, ha fizetnek érte, ésatöbbi ésatöbbi. Vártam. Talán nem is annyira a vonatot már, hanem a megváltást. Coffein vagy halál, coffein vagy halál, ez a két szó lüktetett bennem miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ki ne cibáljam a pultos lányt a pultból és egy képzeletbeli kézifegyver segítségével ne kényszerítsem arra, hogy egy kávé lefőzésével ugyan tegye már a dolgát legyen kedves és értékelje azt, hogy ebbe a lerobbant, vonat, cefre és diszkrét vizeletszagú csehóba betettem a lábam, és szerettem volna nehezen megkeresett forintjaimat elkölteni. Ekkor balszélről mozgást érzékeltem, a célkeresztben lévő hölgy, 6.52-re meghozta a döntést, kilépett hozzám és azt mondta: főzök neked egy kávét szívesen. Harc nélkül győzött a reggel, és elfogadtam kotyogós ízű, vízaromás löttyöt, műanyag pohárban. Némi magyarázkodásba kezdett a hölgy, miszerint csak 7-kor nyit, bár erre vonatkozó tájékoztatás sehol nem leledzett a nyitott, Nyitva feliratú ajtón, amin én voltam oly bátor és besétáltam. Nem tanusítottam sok érdeklődést, a látszat kedvességet sugárzó tekintetem mögé, mely valójában nem volt több, mint egy elfátyolozott gondolat: a kezed járjon, ne a szád, add a kávém, MOST! Akkor már tényleg nem érdekelt a nyomora, fogtam a pohárkámat és elvonultam néhány méterrel odébb, egy trafóház lépcsőjére, gondolván azt, hogy itt már nyugalmam lesz.
Nem telt bele két perc és megérkezett egy igazi szerencsétlen söpredék, a maga tinédzserkori tapasztalatával, kallosfeketével szétszívatott hajával és mint aki évszázados terheket cipel a maximum 17 éves vállán, leroskadt pár méterre tőlem, elővette az újhullámos telefonját és belebukott a néhány négyzetcentiméteres kijelző varázsvilágába.

Ekkor jött az első vonat, abból az irányból, amibe én menni készültem, megállt és várt. A várakozás közben kihajolt az ablakon egy elhízott, stílustalan féldisznó és megszólította a mellettem roskadozó vakondlányt: Szia! Van fészbukod? Belájkoljalak?

Azt hittem rosszul hallok, de nem volt időm felocsúdni, már érkezett is a válasz. A lány egy vadidegen baromnak a vonatablakból már mondta is a nevét, címét, telefonszámát, társadalombiztosítási és adószámát kétséget nem hagyva afelől, hogy bizony nagyon vágyik már... egy LÁJKra. Majd hozzátette: ezek alapján nem találsz meg, keress úgy, hogy Egomanó, de nem egyszerűen leírva, az első kettő hosszú ó, a második kettő rövid. Már majdnem én is visszakérdeztem: akkor Egóómanoo lenne a megfejtés? De néma maradtam, belül sírtam csak, kicsit üvöltöttem is a nagy magyar valóságon, megigazítottam a napszemüvegem a fejemen, biztos ne lásson be senki mögé és vártam tovább, abban bízva, hogy ez a sötét örvény egyszer a mozdulatlanságomank köszönhetően kiköp magából és tudok szépen továbbhaladni. Tiszteletben tarthatnám a személyiségi jogokat, hogy nem adom ki a hölgynek a nevét, de aki esetlegesen bátorkodik bepötyögni ezt a helyesírási szempontból értékelhetetlen szószarkupacot, az látni fogja, hogy ő bizony nincs egyedül, én személy szerint meg sem találtam a találati listában, pedig láttam élőben is.

Érdekes ez a virtuális világ. Emberek milliói kreálnak maguknak sokatmondó személyiségeket és posztolják, megosztják, népszerűsítik a szellemi posványukból, vagy éppen azok magasságaiből előtörő gondolatokat, képeket, álomvilágokat. Egy olyan valóságot teremtenek maguknak, amelyről még ők is elhiszik, hogy valódi. Az eredeti elképzelés, az információáramlás, a nyitás, a közösségépítés talán nem is lett volna olyan rossz gondolat, azonban a vészharangok már nagyon szólnak. Éledezik ugyanis egy teljesen értékvesztett generáció, amelynek felelős létrehozói a struccpolitika áldásos homályát választják ahelyett, hogy szembenéznének emberi kudarcukkal. A tizenéves generáció csoportjaiban megszámlálhatatlan, "azt Cső, Chőőő, vagy éppen Tsőőő" vezetéknevű fiatal található meg, akiknek bár fogalmuk sincs róla honnan jöttek, miért, hol vannak egyáltalán, mi van körülöttük és merre tartanak. A nagyobb baj, hogy nem is érdekli őket. Egymás virtuális lábát tapossák a Hercegnők, a Királylányok, vagy nemes egyszerűséggel a "Szép Csaj" névre keresztelt tündérbogarak. Tenném fel a kérdést, annak a fiatalkorúnak, akinek a neve mondjuk Vikus, azt Tsőőő, nincsenek szülei? Ha vannak, milyenek vannak egyáltalán? Benne vannak a kétharmadban, az nem kétséges, de talán most a politikai színezettől eltekintenék. Hogy lehet az, hogy a gyermekvállalás szentsége ilyen szinten elkorcsosult? Hogy lehet az, hogy a szülői felelősség ennyire háttérbe szorult? Hogy lehet az, hogy emberek csak szarják bele a nagyvilágba a porontyaikat úgy, hogy semmiféle értéket nem közvetítenek, nem adnak át, nem nevelnek, mert ők is neveletlenek? Ezeknek a fiataloknak a motiválatlanságát, az elbutulását és a segélykiáltását tényleg nem hallják meg azok, akiknek meg kéne? Kik azok egyáltalán? Elsősorban a szülők. Talán nekik is elmondhatná valaki, hogyha egy gyerek nevelésébe belebuktak, akkor ez nem egészen úgy működik, hogy majd a következőt jól csinálom, vagy éppen kérek egy másikat, húzok egy új lapot.

Eljutottam ma megint kisközségünk méltán híres kávézójához, ahol egy fiatal párocska foglalt helyet a mellettem lévő asztalnál. Szokás szerint kutyáztam, kávéztam és megfigyeltem. Kezdtem ezt azzal, hogy az új lány biztosan nem lesz sokáig. Tapasztalat, akik nem tudnak jó Capuccinot csinálni és telefonálnak miközben kiszolgálják a vevőt, azok nem húzzák sokáig. No mindegy, nem szándékoztam ott az összes humánpolitikai kérdést megoldani rögtön.
Egyszer csak landolt az asztalomon a hamutartó, benne két füstölgő cigarettavéggel, ugyanis a párocska egyik tagjának megjelent az édesanyja és mivel jelen hatályos törvények szerint, egyiküknek sem volt felhatalmazva rá, hogy ilyen jellegű életellenes tevékenységet folytasson, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Már hazugságban élnek, de ez lett volna a kisebbik baj. Belerángattak a hazugságba gyorsan engem is, aki előtt ekkor már egész pontosan 3 cigarettavég füstölgött, az enyémmel együtt. Cinkostárs lettem, pókerarccal vettem tudomásul a szerepem, hogy itt most én lettem a stresszes láncdohányos, egy másodperc alatt. A szülőnek persze nem tűnt föl semmi. Miért is tűnt volna, megkérdezte mi volt a suliban, mikor kiderült, hogy semmi, ment is tovább. Aztán folytatták magasröptű diskurzusukat az asztalszomszédaim.
A párocska koravén, 17 éves hölgy tagja, a mosogatásra teljesen alkalmatlan hosszúságú műkörmeivel éppen kiselőadást tartott férfiúi magaslatainak kulminációs pontján tengődő barátjának arról, hogy ő lánnyal 12 évesen volt először, de szolgáljon mentségül, hogy be volt rúgva nagyon, és épp szerelmi bánata volt. Szerelmi bánata volt azért, mert a barátja megcsalta a barátnőjével, de igazából már nem bánja, mert ez az ex barát, azóta a megcsalás tárgyaként emlegetett barátnő édesanyját bassza. Ezen információ birtokába természetesen a már emlegetett fészbukról jutott, ahol egyik fél sem rejti véka alá a példamutató cselekedeteit.

Namármost ők a jövő. Elég komolyan gondolom azt, hogy ez a söpredék generáció a pénzhajhász, elállatiasodott társadalom mellékterméke, de az elsődleges felelősség a szülőket terheli, mint ahogy a megoldás kulcsa is az ő kezükben van. Bátorkodnék ezért olyan forradalmi gondolatokkal élni, hogy mielőtt bárki kinyitná alázatlan száját, és rányitná egy másik emberre, kezdjen el egy kicsit söprögetni a saját háza táján, mert itt bizony Himaláyák nyugszanak a szőnyeg alatt, amibe nem hiszem el, hogy nem esnek pofára a tulajdonosok nap, mint nap. Mégis, ezek a fiatalok nevelnek, tanítanak minket, tükröt tartanak, hogy valami nagyon, de nagyon el lett rontva. Ezt a tükröt pedig egy másodpercre sem veszik el a szemünk elől, csak bele kéne nézni és meglátni azt, ami ott van.

Kedves hölgyek és urak! Ez az út biztosan a földi paradicsomba vezet? Nem lehet esetleg az, hogy fel kéne ébredni végre, és cselekedni kéne?