Európa teraszán

A kellemes őszi napsugarak megjelenésével párhuzamban, nem csak a főzéshez, az íráshoz is újfent kedvem támadt. "Kedvem támadt", azért ez egyfajta barokkos túlzás, de úgy érzem ezen tevékenységem nem tűr további halasztást, a haza harcba hív. Kardom nem lévén, ökölpárbajban pedig tapasztalatok hiányában elég gyatra vagyok, marad hát az átvitt értelemben vett: toll.

Én az írónő, először is egy rövidke bemutatkozást tennék, név nélkül, csak úgy általános érvényű, vagy éppen szubjektív igazságokat megfogalmazva, a magam kis életéből, érzelemvilágából, olykor - olykor gyötrelmes, de mégis mosolygós valóságából merítkezve. Voltam én az a fajta panellakó, aki valószínűsíthetően egy kozmikus tivornyázás eredményeképp karmikus csomagját felvállalva elképesztően elkúrta a földrajzi koordinátákat leszületése pillanatában. Beleszülettem ugyanis egyfajta szeretetlen valóságba, melyről mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem rendelkeztem érdemi információval. Szeretném előre bocsájtani, hogy épp nem a panaszládát óhajtom kinyitni, és rázúdítani sikertelenségbe bújtatott szellemi nagyságom örömteli mindennapjait a nagyérdeműre. Egyáltalán nem erről van szó, csupán szabad áramlást engedek a véleményemnek, vagy ahogy ezt egy mámoros másnapon, elszabadult gondolataim eredményeképp neveztem volt: Véredényemnek.

A szeretetlen valóság takar egyfajta családi mintát, mely hazugságokra épül és amelynek gyökerei valahol a messzi-messzi távolba nyúlnak és egyfajta pókhálóként szövik be a jelen boldog perceit is. Volt itt kérem hatalommániás nagymama, cezaromán anyuka, a szenvedélybetegség jegyeit hordozó apuka, megszámlálhatatlan mennyiségű nagypapa és olyan testvéri kötelék, amelyet az ember épeszű lánya nem választ, legfeljebb kap, hogy nesze baszdmeg, kezdj vele valamit. Akármit, bármit amit akarsz. Mosolyogtunk mi éveken keresztül egymásra, összegyűltünk a vasárnapi ebédhez felvirágoztatott családi asztalhoz, és pakoltuk talicskaszám a földet, a mai napig temetetlen múltra, végeláthatatlan struccpolitikát folytattunk és közben egyre mélyebbre rángattuk egymást ebben a nacionalista posványban, amelyet az országhatárok biztosítottak. Nem mentünk mi ugyanis sehova, mert mifasznak, még a végén kiderült volna, hogy máshol is élnek emberek, másmilyenek mint mi, más nyelveket beszélnek, és másképp élnek. Nem rosszabbul, nem jobban, mint mi, hanem másképp és kénytelenek lettünk volna tanulni is. Nem, mi ilyet nem tettünk, nem fedeztünk fel, maradtak a kelet-német autócsodák, és szökőévente egyszer a magyar tenger. A családi tivornyázások, rendszerint alkoholmámorba fulladtak és ezek alkalmával is szépen agyonhallgattuk az esetleges verbális, vagy éppen fizikális erőszak nyomait, eredményeit, és szemlesütve fordultunk el az igazságtól. Sose mondtuk ki azt ami nyilvánvaló volt, sose kérdeztük mit szeretne a másik, így pedig szépen lassan egyfajta diktatórikus családrendszerben, piramisszerűen bebetonoztuk a múltat és mutattuk kifele, hogy itt bizony minden rendben van, nem kell a segítség, nem kellenek a szánakozó tekintetek, nem kell a megoldás, mert itt nincsen probléma. Igen ám, csak hogy a hazugság köveiből épített valóság falai meginogtak, évszázados igazságtalanságok és téveszmék kerültek elő a szőnyeg alól, és szépen sorban kipogyogtak a csontvázak a szekrényből. Nekünk azonban ez sem volt elég, már rezgett a léc réges régen, de mi még mindig építkeztünk, építettük tovább az illúziónkat, figyelmen kívül hagyva hogy süllyedünk a posványban. Generációkról generációkra örökítve azokat a megoldatlan élethelyzeteket, amelyekkel előbb vagy utóbb szembe kell nézni. Meg kell látni ezeknek a hazugságoknak az eredményét a gyerekek szemében, meg kell hallani a segélykiáltásukat, és cselekedni kell.
Most tűnhet úgy, hogy csak és kizárólag a saját családomról beszélek, pedig nem, a nemzetemről is, a Földünkről is, rólunk beszélek. A baj ugyanis nem hogy nem kicsi, de nem is jár egyedül.

Hol itt a baj? Van itt baj egyáltalán? Nézőpont kérdése, ugyanis nekem, illetve azok számára kevésbé problémás a helyzet, akiknek már nem lehet azt hazudni, hogy a hazugság az igazság. Bocsánat, lehetni éppen lehet, csak semmi értelme nincsen, ugyanis mi már tudjuk, hogy nem így van. Tudjuk azt, megtapasztaltuk és láttuk is, így is, meg amúgy is, hogy a Világ, a Család, a Közösség nem arról szól, amiről itten mifelénk azt mondják, hogy egyetemes igazság. Lófaszt. Tiszteletlen emberek, tudatlan, tejhatalmú bunkók, és pénzhajhász elmeháborodottak kisebb - nagyobb csoportosulása? Ennyi lenne tényleg? Nem akarom elhinni, hogy a félelemtől szürkehályogot vont szemeken keresztül valóban nem jut el semmi fény az emberek jelentős részének mákszemnyi agyáig. Nem akarom elhinni, hogy egyetlen egyszer sem jut eszükbe, hogy nem azért van a fejük a nyakukon, hogy ne legyenek olyan alacsonyak! Nem akarom elhinni, hogy teljes mértékben ki lehet ölni az emberekből mindent ami emberi! Nem akarom elhinni, hogy ebben a szájbakúrt országban bármit le lehet nyomni a befásult nagyközönség torkán! Nem akarom elhinni, hogy az emberek azt sem veszik észre, hogy a kormányváltás nem szól másról, mint hogy kicserélik a faszt a szájukban egy váratlan pillanatban! Nem akarom elhinni, pedig jobb lenne nekem is ha igába hajtanám a fejem, mert így nagyon kilóg a tömegből és rendszerint el is suhan egy kasza a közelben, hátha le tudja vágni! Én azonban ezt mégsem teszem.

Sok minden történt ebben a kánikulai nyári szünetben, amíg több fórumon hallgatásba burkolózva töltöttem mindennapjaim. Megmondom őszintén, már nem tudtam mit mondjak, kifogytam a szavakból is, érzéketlenül törődtem bele, hogy itt bizony nincs mit tenni. Egymást fogjuk nézni a nacionalista mihasznaságunkba az idők végezetéig, abban reménykedve, hogy majd egy természeti katasztrófa vagy egy aberrált kéjgyilkos véget nem vet a szenvedéseinknek. Sétálgattam Budapest utcáin, és néztem az elnéptelenedő kóser üzleteket, jártam a hegyeket, megtapasztaltam a mesevilágot és közben szerelembe is estem, minden nap, újra és újra. Ez sok erőt adott, és ad a mai napig is. Tudom már azt, hogy nagyon - nagyon kevesen fognak engem kísérni az utamon, amíg a nem túl távoli jövőben fellépek az életem színpadára, tudom már azt, hogy a többiekre nem kell másképp tekintenem, mint megkövült díszletekre, nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól függetlenül. Tudom már azt, hogy az egységben nem lehetnek kétségek, hogy senkinek nincs hozzá joga, hogy korlátokat állítson körém, hogy akadályozzon, hogy emberi méltóságomban megsértsen, hogy megfosszon a szellemi és fizikai szabadságomtól. Tudom azt, hogy jogom van az élethez, a saját életemhez. Tudom azt is, hogy ezekhez az elidegeníthetetlen jogokhoz kötelességek is társulnak, de nem úgy ahogy mondják, nem úgy, ahogy azt akarják, hogy higgyem.

Ebben a felismerésben pedig egy igazi európai barát eljövetele lendített nagyot rajtam. Ő nem beszél ugyan magyarul, valószínűleg nem is fog, bár pár szóval gazdagabban távozott kishazánkból, mint mikor megérkezett. Ennek a hölgynek az első kérdése az volt hozzám, hogy mi a bánatos fasz történt itt az emberekkel két évvel ezelőtt. Ezen nagyon elgondolkodtam, mert az egy dolog, hogy én ezt bentről így látom, ahogy, de ez bizony a nyugati oldalról sem fest másként. Ő jót nevetett belvárosi kalandozásai során a nyelvi hiányosságainkon, és az emberek ettől teljesen független segítőkészségén. Beigazolódott, hogy még mindig kiírthatatlan az a nemzeti öntudat részeként beivódott verbális képesség, hogyha valaki nem érti meg mit mondasz magyarul, elmondod hangosabban. Közben gesztikulálsz. Ő volt az, aki azt mondta néhány napos ittartózkodása után, hogy sosem hitte volna, hogy 200 euróért ő a Paradicsomba vett jegyet. A barátai mind azt kérdezték, miért jön ő ide, elvégre ez itt már a Kelet, itt bizony Balkániába érkezik, ráadásul az emberek is szegények. Igen, ez a vélemény rólunk. Nem mondom, hogy helytálló, de tény, hogy sem a földrajzi adottságainkkal, sem a szellemi képességeinkkel nem tudunk mit kezdeni. Azt se tudjuk kik vagyunk és honnan jöttünk, csak a mocskos nagy egónk duzzad piros-fehér-zöld színekben, egy cezaromán paprikajancsival a bársonyszékünkben, akinek ráadásul majdnem korlátlan hatalmat adtunk a kezébe. Bocsánat, én nem, ki is kérném magamnak még a legmélyebb álmomból is felverve, ha bárki azt a bélyeget nyomná rám, hogy valaha is fityisz szavazó lettem volna. Nagy szavak ezek, de ha bármikor is ilyen téveszme fordulna meg elfáradt agytekervényeim árnyékában, térdenállva könyörögnék a Jóistenhez, hogy vegye el az életem, mert megháborodtam. Ez ugyanis egy olyan billog, amelyet csak a marhák viselnek, mert nekik nincs más választásuk, aztán szépen sorban elkullognak a vágóhídig. Tök mindegy hogy most a faragatlan, tanulatlan vadparasztokról, vagy a többdiplomás újhullámos köcsögökről beszélek-e. Mindegy, hogy a feketén van a fehér, vagy a fehéren a fekete. Seggpicsa mindegy. Ezek pedig nem Vízöntő kori magasságok, hanem vaskori mélységek.

Ültem ma azon kisközség cukrászdájának a teraszán, ahol egyelőre lakom, élveztem az indián nyár és az eszpresszóm jótékony hatását. Azon eszpresszóét, amely nem kis erőfeszítéssel úgy kellett, hogy utat törjön magának a kávéfőzőből, és egyfajta amőbaként ereszkedett alá az olasz masina kifolyócsövéből, hogy aztán felvegye a csésze formáját további felhasználásig. Dohányoztam a dohányzásra kijelölt helyemen, mikor is a mellettem levő asztalhoz letelepedett egy kiccsalád. Apuka, anyuka és kistöki egy bébihordozóban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ránéztem a gyerekre, aki nem tudta eldönteni, hogy a bal vagy a jobb szemöldökét rángassa-e rám, de ezen nem is csodálkoztam, ugyanis az egyik lábán volt zokni, a másikon nem. Aztán csatlakozott hozzájuk egy filatáskás nyegleó, akinek hál' Istennek csak nyaktól lefele volt szerencsém üdvözülni a fizimiskájában, ugyanis a fejét takarta a hárombetűs ZŐD napernyő. Kicsit napszítta, de jó az úgy. Majd rákezdtek. Téma: a buzik, meg a felvonulásuk, na meg az ez Magyarország, meg már lassan szégyen lesz heteronak lenni, meg ilyenek. Hamar átlendültem azon, hogy tulajdonképpen őket sem a szexuális identitásuk hatalmazta fel arra, hogy szaporodjanak, de lehet jobb is lett volna, ha ezt nem teszik. Bár ez csak magánvélemény. Aztán elindultam hazafele, mely utamon még bezavart látszatcsaládunk látszatvezére is, aki pont megint nem tudom mit kezdeni önnön hatalmasságával és akkor azt mondtam. Elég legyen, most ragadok újra tollat.

Lehet, hogy én vagyok jelen pillanatban a "bolond" a hegytetőn, de egy valamit szívesen üzenek a "szopjatoklemind" parasztok csoportjának: innen, elég jó A KIlátás :)