Nem tagadom, kaptam néhány meglepett visszajelzést, de némaságba is burkolózott egy pillanatra az a bizonyos nagyközönség. Hát lehet is hallgatni, a csend bizony jó tanácsadó tud lenni. Elhallgatni néhány pillanatra, meghallani azt, akinek a szavára csak kevesek figyelnek föl. Őt úgy hívják hogy lelkiismeret, aki a lelkemet ismeri. Nem olyan kedves szerzet ám ő, ha szerzet egyáltalán, néha szúr, kivéreztet, fájdalmat okoz. Miért? Mert másból nem tanulsz, de egy biztos ő ismeri a lelkedet.
Elmondom mit éreztem. Mintha a saját halotti toromon feküdnék egy nyitott koporsóban, sokan körbeállnának, lefátyolozott arccal varjúfeketében mormognák a kis mantráikat, és akárhányszor kinyitnám a szemem, a szemfedőmet mindig visszahúzza valami kedves résztvevő, barát, családtag, ismerős vagy ismeretlen, ha fölkelnék kedvesen visszadönt, mondván, feküdj csak le, még a végén bajod esik. Nem értettem ezt a gyászmenetet, kik ezek, mik ezek és miért temetnek ezek engem, amikor még élek? Miért hányják rám a földet? Belülről kiabáltam is, hééé, még életben vagyok, ne temessetek, de a ceremónia már elkezdődött. Fejleszegetten nézték a mozdulatlanságomat, és közben már most azon gondolkodtak hogy fogják telefirkálni a falamat a fészbukon a részvétüzenetekkel, az érzelmesebbek egy - két rózsás "sosem felejtünk el" képet is csatolnak majd mellé, aztán megy az élet tovább.
Hát ezen beszartam. Az önsajnálatom kívülről is szemrevételezhető kulminációs pontjának azt a pillanatot határoztam meg, amikor otthon műanyag tányérból kanalazva ettem a pörköltszaftos rizst, miközben a húst a macskáimnak adtam, a csontot meg a kutyámnak. A lenőtt haj és a borongós időjárás a díszlet elmaradhatatatlan részét képezi. A priceless megismételhetetlen pillanat akkor ragyogta be végérvényesen mindennapjaim, mikor önkéntes lelki száműzetésben hetrázva a kanapémon rájöttem, hogy röfögve is tudok nevetni, és egy pillanatra bevillant az előbbi meghitt koporsós kép, és én röfögve röhögve belerondítottam a szertartásukba. Konkrétan összefostam a kis katyvaszukat, de hát ez van. Pukinak indult fos lett belőle, ilyen ez. Erre egy nagyon kedves barátom lényegretörő mondatai világítottak rá, miszerint az elvek olyanok, mint a fing. Amíg lehet tartod magadban, de aztán a földet is belerengetve el kell, hogy engedd.
Cölibátus ide vagy oda, egy illedelmes úrinő mindenhova szörtelenített lábbal megy, így bár nem tudva még hova készülök, megszabadultam a térdsekély borostától. Ám legyen, ne ezen múljon már, a varjúk szétröppentek már úgyis, még az is lehet, hogy itt valami bizony megmozdul, és így is lett. Bár számszerűsíthetően egy, azaz egyetlen ember hallotta meg a segélykiáltásomat és mérte föl, hogy segítségre van szükségem, cselekedetekre, támogatásra. Nem üres szavakra, bénaságra, szánó tekintetekre. Mit ad Isten, megint ő volt az egyetlen nem süket angyal, aki 11 évvel ezelőtt ugyanúgy lehajolt értem. Olyan iskolát adott a világnak, és nekem is, hogy ténylegesen azt mondom, szégyelljétek magatokat, mind aki nem ő vagytok most. Van rá okotok. Hányszor, de hányszor sétáltatok át a soraim fölött értetlenül, pattogatott kukoricát ropogtatva? Kibeszélve, megrágva, elgondolkozva, inspirálva? Hányszor? Hányszor kérdeztétek meg, hogy tudtok-e valamiben segíteni?
Hányszor töröltétek belém képzeletbeli cipőtöket? Ti sokak, ki a kreativitásomból, ötleteimből éltetek, hányszor kérdeztétek meg az anyagi javakat gondosan elsöprögetve a portámról, hogy van-e mit ennem? Az dicséretek és támogató szavak, érdeklődések mögött mikor volt valós cselekvési szándék? És mikor cselekedtetek utoljára? Mikor gondoltátok át utoljára, hogy egy kancsóból csak akkor tudok kivenni, ha töltök is bele? Mikor töltöttetek bele? Akár csak néhány támogató szóval? Hmmm?
Ady sírjánál jártam a napokban. Igen, a mi nagyjainkank van ilyenük is, nem kell messzire menni, csak a Fiumei úti temetőbe. Nyugalom van ott és béke, tudjátok miért? Mert nincs ott semmi. Oda már hiába mész megbocsátásért, egy jó beszélgetésért, a kövek már nem beszélnek. A kidőlt keresztfáknak sem köszön senki. Mégis, én beszélgetni mentem, én már csak ilyen tudatmódosult bolond lányka vagyok, aki itt - ott amott azt hiszi, hogy szót érte a szellemvilággal, vagy legalábbis nem egyoldalú csatornaként működik ebben a mindenségben. Hát majdnem átestem azon a gyalázatos síremléken, amit valaki ADY ENDRE számára bírt állíttatni. Az nagy politikusokét meg megkerülni sem lehet, nem hogy átugrani. Mindegy.
Emberek. Tudjátok ez nem azért fontos, mert a szellemvilág annyira ragaszkodna hozzá, hogy ti azt higgyétek, hogyha valamit a földbe ástok, három méter földet pakoltok rá, majd egy jó nagy jó drága márványdarabot is húztok a tetejére, akkor kimondhatjátok, hogy vége. Nem is azért fontos, hogy a sírkövesnek legyen munkája, hogy a kőfaragó előre tudja dörzsölni a kezét, hogy de jó, még egy nemesi cafranggal megdicsőült koporsószökevény, több karakter, több pénz. Nem kedves emberek, ez nektek kell, hogy tudjátok, hogy VOLT, hogy a MÚLT valóság, ugyanolyan valóság mint a MA, csak ma már nincs. Értitek ti ez? Amikor kinyitottatok egy két irodalom könyvet, vagy uram bocsá, a mai napig egy két verses kötetet átpörgettek, ha nem vagytok összeköttetésben a lelketekkel, nem érzitek át a szavak súlyát, jelentőségét, valódi értelmét. Nem veszitek észre, hogy a VOLT-ból, a MÚLT-ból, úgy lesz ma is élő szellemiség, hogy továbbviszitek - úgy lesz MOST. Nem jön le ebből, hogyha nincs múltad, nincs jelened sem? NEM LÉTEZEL?
Sok - sok szőnyeg alá söpört himaláyát kéne szépen most kitagarítgatni, azt hiszem ehhez adott a seprű, és ahelyett, hogy engem buzdítanátok további áskálódásra, kutatásra, feltárásra, végre valahára azzal a seprűvel elkezdthetnétek a saját házatok táján sepregetni, az ásóval pedig lehet ásni szépen. Azért van, ez az ásó mestersége.
Azt hiszem 29 éves nő létemre elég komoly tükröt tartottam már most, hogy lehet ezt így is csinálni, és fogok is még. A MAGam módján, de a harcot már unom. Nagyon, nagyon unom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése