Tettem fel a költői kérdést kedves, most már biztosan tudom "Több, mint bátor" barátnőmnek, akinek a tegnapi félelmetes posztján, ma is sírva röhögtem. Bízva szimpátiájában és együttérzésében, amit a Macskanegatív jelző kiválthat. Macskanegatív András az a fiatalember, aki azon első megtapasztalásom volt egy számomra ismeretlen világban, aki kis híján el is intézte, hogy a regisztrációmat meg is szüntessem, egy "na ezért nem" felkiáltással. Ez azonban olyan lett volna, mintha megvettem volna a mozijegyet egy címe alapján akár sablonosnak is mondható mozifilmre, és az első 5 perc után kisétáltam volna teremből, pedig még csak a reklám ment.
Miről is van szó valójában?
Néhány héttel ezelőtt belecsöppentem egy szürreális világba, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak szerelemdoboznak. Ehhez az onlány regisztrációhoz, nekem személy szerint kellő alkoholmennyiségre, az egészségügyi határértéket ütő meg nem értettségi érzésre és némi fejlődési készségre volt szükségem, elsősorban az előítéleteimet leküzdendő, melyek létezését spirituális létezésem valójában nem létező fokán még magam előtt is tagadom.
Amit nem gondoltam volna még álmomban sem, hogy ennyire beszippant a virtuális világnak ez a kifejezetten szex- és érzelemcentrikus szegmense. Tabuk nélkül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy félbeteg állapotban, a tavaszi napsütés életet adó sugarait szigorúan az ablaküvegen keresztül élvezem, és amellett, hogy az outfitem és a hajam szerkezete is hagy némi kivetnivalót maga után, gyakorlatilag reggel 9-től délután 5-ig "rendelek" és igyekszem megválaszolni az összes rajongói levelet, amit kaptam. Én döbbentem meg a legjobban, de betöltöttem egy piaci rést. Pedig csak őszinte voltam.
Mit tettem? Először is feltöltöttem egy fotót magamról, napocskás, mosolygós, látszik rajta az arcom és írtam néhány, határozottságot tükröző sort, helyesírási hiba nélkül, egészen konkrétan megfogalmaztam mit nem szeretnék, amely kitételek között ott szerepelt a "panellakó, a cezaromán és a csinovnyik szó is", a mondandóm végére pedig odabiggyesztettem az "én sem szarral gurítok" formulát, ami mára már szállóigévé vált, egy offline beszédtechnikai továbbképzés alkalmával a napsütötte Dunaparton, de erről részleteiben később nyilatkoznék.
Miért jók ezek és miért tartottam fontosnak? Nem volt kialakult koncepcióm, de nem szerettem volna olyan embert, akit a 4 fal közül ki sem lehet rángatni, be van szűkülve saját világába, felemésztették már a hétköznapok és hajlandóságot sem mutat arra, hogy ebből kitörjön. Nincs rá igénye, és nem is szeretné, hogy legyen. Elég széles skálán mozgó emberközpontú beszélgetéseim, engedik azt a konzekvenciát levonni, hogy vannak élethelyzetek, és emberek, amiket el kell tudni engedni. Minél hamarabb, annál jobb. Vannak olyan ismétlődő formulák, amelyek csak és kizárólag azért térnek vissza az életedbe, hogy felismerd, erre valójában nincs szükséged. Természetesen a szabad választás lehetősége mindig adott, hogy úgy kúrd el az életed, ahogy csak akarod.
A cezaromán szó miértjén, nem sokat időznék, semmiképp sem szerettem volna olyan meddő vitákba sodorni magam, amik bekapcsolt caps lockkal nyomatékosítják a kérdésemet: KI VAGY TE?!? Amely inkább a ki a fasz vagy te, és inkább ki a fasznak képzeled magad, hogy embereket használj, emberek fölött ítélkezz, náluk előbbrevalónak tartva magad, gyakorold nem létező, hangsúlyozom, nem létező hatalmadat, és egyáltalán ki a bánatos fasznak képzeled te magad, hogy a szótáradból kitépheted azt a lapot, ami az ALÁZAT szót tartalmazza?! Na, ezt igyekeztem elkerülni. A nem hagyhatunk mindenkit az út szélén koncepcióból én már kinőttem, nagyon rég. Keresztül hajtva a régi Fóti úton a szemétégető magasságában sem állok meg lépten-nyomon, hogy megkérdezzem, tényleg ezt kell csinálni-e?!? Nem ütöm el a testükből kellő megalázásért és sárba tiprásért még ráadásul rosszul is élő kéjtartályokat. Én ennyit tehetek és ha kevéssé süt rám a Nap, gyakran még ítélkezem is. Ha a Jóisten kellő önuralom csomagot küld számomra ilyenkor, akkor ezt felhúzott ablak mellett teszem.
A csinovnyik szó. A kedvencem, erre több rajongói levél is érkezett önmagában. Az orosz realista irodalom gyöngyszemét idézi, amitől tán egy kicsit intelligensebbnek is tűnök, mint ami valaha is leszek, de történetesen A csinovnyik halála című mesterremeket olvastam, ez a szó pedig megragadt bennem és kifejezetten sértő szándékkal szoktam alkalmazni az íróasztalukba görcsösen kapaszkodó hivatalnokokra. Ezt a fajta szofisztikált sértést azonban kevesen értik, de még mindig jobban simogatja a lelkemet, mint az a kifejezés, hogy te aztán olyan szürke vagy, hogy ki sem lehet színezni, bár néhány pohár bor után a határeset kategóriába sorolható ez is. A csinovnyik egy számára kialakított rendszerben éli monoton kis életét, valójában egy igazán szeretnivaló figura, de van egy hibája, ténylegesen nem tudod még kiszínezni sem.
A döntést pedig én már meghoztam. Tükör által homályosan már nem nézek, csak színről színre. Számomra elérkezettnek nyílváníttatott ez az idő.
Miután megszületett ez a kissé provokatív bemutatkozó, egy enterrel útjára is engedtem, nem titkoltan figyelemfelkeltő szándékkal íródott kis szeretet csomagomat és hátradőltem a székemben. A halálraítéltek nyugalmával vártam, mi történik, kapok-e egyáltalán "statit", netán levelet is. Nem voltak különösebb elvárásaim, sem reményeim, még valójában célom sem.
Elsőként a célkeresztbe, az nagy Szabadságharcos - érző szívű vadmotoros a későbbiekben Macskanegatív Andrásként aposztrofált fiatalember került, kisebb átéléssel hirdetve, na így múlik el a Világ dicsősége. Jelen esetben kevesebb, mint 24 óra alatt. Már az adatlapján kihangsúlyozásra került, hogy a "macska" mint olyan, kizáró okként jelentkezik számára még az online kapcsolatépítés terén is, allergia miatt. Elolvasva érdeklődő sorait, tisztelettudó úrilány lévén, néhány soros válaszra méltattam, miszerint a velem való barátkozás számára kevéssé lenne kifizetődőbb mint egy Auswitz-i haláltábor élmény, mely a régi idők kevésbé dicsőséges miliőjét idézi. Nem tántorítottam el, mégis csak férfi lévén, vagy mi, nem engedte, hogy a macskák, mint olyan, életveszélyes élőlények, nem létező barátságunk soha ki nem színesedő hajnalát sötét árnyakként vonják körbe.
Bár többször megfogadtam, hogy állatkáim számát nem hangsúlyozom ki, elvégre ember legyen a talpán aki meg tudja őket különböztetni, és ha nem akarják össze tudják őket számolni, de tekintettel a helyzet súlyosságára, itt nem árultam zsákbamacskát, sőt egy kis macskamentő egyesület iránti elhivatottságomat is kihangsúlyoztam. Jelezvén: lehet próbálkozni, de itt nem lesz közös halmaz. Szerintem. Szó szót követett, telefonszámcsere történt.
Első és egyetlen telefonbeszélgetésünk úgy zajlott, hogy kis négylábú kedvenceimet sértegette és illetlen poénokkal próbálta őket kiszorítani az egyébként méltó helyen tartott szívemből. Nem értettem, egy perverz kiváncsiság, még hozzávetőlegesen 2 percig fent is tartotta a figyelmemet irányába, de itt azért előttem már kirajzolódott egy édesanyja szoknyája alól ki nem búvó, a vad álarc mögött egy 40 éves gyerek képe, amellyel semmi gond nem lenne, ha éppen örökbefogadási kérvényt nyújtottam volna be, de ilyen anyáskodó hajlamaim nem lévén, kedvesen elköszöntem és letettem a telefont. Nem indokoltam, nem voltam tolakodó, sem bántó, nem szándékozva meggyőzni álláspontom helyességéről, csak egyszerűen elengedtem. Nem ment el, az ilyenek nem szoktak.
Másnap több nem fogadott hívás várt tőle, nem tudom pontosan hány, de az egészségügyi határértéket és az én ingerküszöbömet mindenképp megütötte. Ezt követte egy susmogó, amely egy prózai kérdőjelet, nem több, nem kevesebbet tartalmazott. Na itt volt elég, válaszoltam: nem érek rá, de ekkor már tudtam, rá fogok. Kiharcolta a figyelmemet, s mint olyan, vessen magára.
Hazaérve kinyitottam az arcképcsarnokon lévő profilomat, ott előkerestem a recently added barátaim listáját, és csökkentettem is a számukat, de előtte néhány sorral a miértjét is felvázoltam, hogy ebből később ne legyen gond, hogy mint egy 5 éves kisgyerek tépázza a szoknyámat, hogy demostmibajod van? Hát az a bajom, hogyha férfi vagy, légy oly kedves és sétálj ki azon az ajtó, amin bejöttél, ha nem a válasz. Ha nem vagy az, de annak hiszed magad, akkor úgy húzzál ki, hogy közben fejlógatva azon morfondírozol, hogy tényleg be se kellett volna jönnöd! Néhány tiszta és egyenes, nem barokkos körmondatban felvázoltam neki, hogy a macska mint szimbólum, a feminin vonások milyen fokú elutasítását feltételezi, és ez milyen gyermekkori élményekre vezethető vissza, majd világossá tettem számára Királyány mivoltomat, ami egyébként őt úgysem érinti, és diszkrét és visszafogott modoromban elzavartam a picsába.
Legnagyobb meglepetésemre levél várt. Volt megszólítás is, és befejezés is, elköszönés, a napszaknak megfelelő. Ehhez csatolva egy rövid önigazolásként néhány anekdota édesanyjáról, aki a mai napig nem mulaszt el egyetlen percet sem, hogy megsimogassa és egy volt menyasszonyról, aki nem mulasztott el egyetlen percet sem, hogy a tekintetével is érintse. Befejezésként pedig egy kis érzelmi zsarolásra hajazó, ok nélkül rúgtál belém formula, egyébként pedig rosszul látok. Úgy. A válasz részemről már elmaradt. A küldetésem befejezettnek tekintettem az úrral kapcsolatban.
Ez volt a kötelező kezdő paraszt, mely a legtöbb sakkjátszmát nyitja. Majdnem meg is szüntettem a regisztrációmat, de kifejezett örömöt érzek, hogy ezt nem tettem, mert rengeteg tollforgató királyfival és különleges gondolatokkal és érzelemvilággal rendelkező emberrel alakítottam ki "penfriend" és beszélgetős viszonyt, mely nem mondom, hogy maximálisan kielégíti az összes létező igényemet, de hát hova sietünk?
A jövőben kicsit nagyobb részletességgel kap teret a sakktábla többi szereplője is, és talán az a személy is, aki ügyet sem vetve bábutologatós játékomra, egyszerűen rávetette magát a sakktábla kellős közepére, szétszórva ezzel a figuráimat, de a lelkemet maximálisan megsimogatva, visszaadva a Hitet és a Reményt, a Királyfik létezésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése