A barátság ára

A hétvége során, újabb tanítás ért el, egy 5 éves kis angyali létező közvetítése által, aki nem szégyellte azt mondani, hogy neki mindenki a barátja. Tette ezt annak ellenére, hogy nem egyszer, nem kétszer jött haza úgy az óvodából, hogy zokogott, mert néhányan azt mondták neki, "ők nem a barátai". Ez igazán fájt neki, elvégre végtelen kedvességgel és szeretettel fordul az esetek több, mint döntő többségében a Világ felé, és ezek az idejekorán elkezdett emberi játszmák és csatározások nagyon fájdalmasan érintik. Ennek ellenére, ő a legőszintébben kijelentette, hogy neki mindenki a barátja.

Hogy is van ez?

Nem mondom, hogy nem értettem, miről beszél, de nagyon nehéz ezt szavakba önteni, belső érintettség miatt. Hogyne, egész életemben meghatározó szerepet töltöttek be az úgynevezett barátok, és nagyon sokszor befolyása alá kerültem a tisztázatlan emberi viszonyoknak. Én nem tudtam hol kezdődök, fogalmam sem volt róla meddig tartok, és általában, a vonzás törvényét nem kikerülve, ilyen embereket vonzottam saját magam számára, tükörként. Sokszor volt egyszerűbb vakok közt félszeműnek is lenni, mint felmérni a valós értékeimet, belőni a saját határaimat, és kialakítani egy saját szűrőt és rendszert az életembe, amibe már oly sokaknak helye és keresnivalója nincs.

Súlyos önvallomás következik. Nagyon sokáig én megvásároltam a barátaimat, pénzt adtam a szeretetért, és az együtt töltött időért, ezáltal az életvitelemet, felfogásomat, és akkor még kontrollálatlan létezésemet ráeröltetve másokra. Akik erre abszolút nyitottak voltak, és be is fogadták, tehát alap esetben ezzel nem kellett volna, hogy semmilyen probléma legyen. Azonban én ezt nem szerettem, őszintétlen és mesterkélt Világ volt ez számomra, egy illúzió, melyből évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy kilépek és a sorsra bíztam magam, a lelkem tapasztalásra vágyott, és megértésre. Illetve pontosítok, én vágytam megértésre, én akartam tudni, hogy működöm, hogy működik ez az egész, mert el akartam engedni, úgy, ahogy van. Nem kellett már a hazugság. Nem kellettek az álszent barinők sem
és az identitásukat vesztett útkereső cimborák sem.

Évek teltek el, mire letisztult a kép. Egy részről, a sors és az én közös tevékenységemnek köszönhetően, a korábbi évekhez képest főleg, kiürült a zsebem, melynek kihagyhatatlan következménye volt, hogy először leégett az a fajta burok, amelyben az anyagi szinten kötődő barátok leledzettek. Fájdalmas és könyörtelen megtapasztalások voltak ezek, és nem értettem. Nem értettem azt, hogy azok, akiknek számolatlanul és meggondolatlanul adtam mindig, amikor azt mondom, hogy nem, mert nem tehetem ezt most meg, gyakran hisztériás rohamot kaptak, vélt vagy valós ürüggyel kreáltak olyan konfliktushelyzeteket, hogy csak lestem, vagy csak szimplán nem ismertek már föl. Nem volt egy könnyű pálya ez sem, de itt még viszonylag nagyobb megerőltetés nélkül mondtam azt, hogy menjen, akinek mennie kell, pontosan ez volt a cél, hogy aki nem lát engem, vagy akiktől én nem látom magam, távozzanak el az én életemből.
Az áldott egyedüllét még mindig nem érkezett el az életembe, maradtak sokan, jöttek újak, és tértek vissza olyan emberek a mindennapjaimba, akiknek őszintén tudtam örülni. Igen ám, de valami még mindig nem stimmelt.
Megismerkedtem ugyanis a lelki szipolyokkal. Én pedig lelki szemetesláda voltam, rengeteg üres locsogással - fecsegéssel megtöltött órát, napot, hetet, évet tudtam magam mögött. Általában hallgattam, de sokszor kérdezték a véleményemet, amely nem sok egyébről szólt, mint önigazolásról, és rengetegszer éreztem azt, hogy egy-egy beszélgetés, levélváltás, semmi egyébről nem szól, mint, hogy a velem szemben álló, általában barinő, tulajdonképpen csak szívja az életerőmet, beszámoltat minden egyes napomról, ötletemről, élethelyzetemről, hogy aztán azon csámcsogjon, kérődzön és unalmasabb óráiban vissza is büfögje. Unalmasabb óráikból, szürkeségbe fulladt, kényszeredett próbálkozásaik közepette volt elég. A nőknek és a barinőknek főleg, nagyon kevés kivételtől eltekintve van egy igen helytelen tulajdonsága. Nyomorukkal és siránkozásaikkal azonnal sorsközösséget akarnak vállaltatni, általában egy másik barinővel, ha az aktuális párjuk, vagy éppen ezen tulajdonságok miatt, aktuális párhiányuk nem kerül megoldásra. Igen ám, csak megfáradt csökevényes gondolatmenetükbe azt az egyet felejtik el, hogy a probléma attól még probléma marad, hogy agyonbeszéljük. Attól, hogy állandó menekülésbe vagyunk a megoldás elől, vagy fizikai, vagy szellemi szinten, attól még egyről a kettőre semmiképp nem fogunk jutni. Vannak sokan akik nem is akarnak.
Nagyon könnyű ezt a karaktert felismerni, általában már az első beszélgetés alkalmával többes szám első személybe beszél, magáról és rólad, és te észre sem veszed, hogy már az életed részét képezi, ha akarod ha nem, aztán csak pislogsz, hogy még azt is felemészti, amiről azt sem tudtad, hogy van. Na és így lesz a barátod, így értettem meg a kisember felvilágosító mondatát. Elvégre segít neked, ezért hálával és köszönettel tartozol neki. Egy részről megmutatja te mi nem vagy, és megmutatja, hogy gyakorlatilag képes lenne az utolsó lélegzetvételedig is mentálisan és fizikálisan is szipolyozni, tehát ha és amennyiben ezek közül bármelyik fontos neked, fel fogsz állni, és ki fogsz állni magadért. Erről szól az önbecsülés.

Ha azonban a barátságról alkotott téves elképzeléseimet nem sikerült volna a régmúlt barinőivel kiaknázni, egy dolog mindig is foglalkoztatott. Az üzlet és a barátság kérdése. Nálam  okosabbak mondták, hogy az üzletben olyan nincsen, de én hajlamosabb voltam ezt jobban tudni. Kivétel nélkül meg is fizettem az árát. Nagyon sokáig félelemben voltam attól, pontosan a fenti negatív megtapasztalások miatt, hogy a barátságot és a pénzt vegyítsem, de ez a nézetem megváltozott. Pontosan a cégalapítás kapcsán. Azóta azt mondom, hogy bármely emberi kapcsolat legjobb mérőeszköze, ha 20 forintot odadobsz két ember közé és megnézed ki, hogyan, mikor mit reagál. Ugyanis nem kell a végtelenségig elhúzni egy bizonytalan emberi kapcsolatot, és örömmel kell venni azt, ha nem évekig tengődik az ember benne fölöslegesen. Volt itt házépítés, közös családi vállalkozás és saját üzleti is, amiben kivétel nélkül, ha ismerős, barát, vagy csak szimplán egy jóakaró vette ki a részét, az mindig sokszor annyiba került, mint amennyibe kerülhetett volna. Ez a barátság ára. Mivel fiatal korom ellenére már rendelkezem némi vezetői tapasztalattal is, több évre visszamenőleg, ez a Világ és életszemlélet eléggé megedzett. Nem vagyok inkorrekt, többször szólok, kérek, mielőtt úgy döntenék, hogy az útjaink, bármely szabad akaratból vállalt sorsközösségből kettéválnának. A baj ott van, amikor már nem szólok, a csendnek is vannak ugyanis hangjai, bár tény és való, hogy ezek maghallásához elég kifinomult érzésvilág szükségeltetik. Ilyenkor ugyanis kivárok. Gyakran én sem tudom mire, valószínűleg ez a megfelelő pillanat, amíg én léphetek, vagy amíg egy adott élethelyzet megoldódik, vagy más megoldja helyettem. Néha a nem lépés a legjobb lépés, de ha kell rezzenéstelen arccal rúgom ki azt, aki ezt a lépést már megszolgálta. Természetesen egy engedékeny hozzáállással elindított munkafolyamat árát megint sikerült a saját zsebemre megtanulni, de hálás köszönetem, hogy ezt megfizethettem, mert számomra ez azt mutatja, hogy neki, illetve nekik sokkal nagyobb szükségük van a támogatásra, mint nekem.

Sokat változtam és nem vagyok rest folyamatosan változni.

Annak ellenére és dacára, hogy rengeteg nehézség és akadály gyökerezett az én életemben a családom révén, a mai nappal azt tudom mondani, hogy aki támadólag lép fel velük szemben, ráadásul ezt tenné az én hátamon kapaszkodva, annak a szívét kitépem és a kezébe adom.

Felmértem még valamit, mert a múltam egyik legalapvetőbb hibájaként könyvelem el azt is, hogy nem csak a barátokat, hanem a családot és gyakran a pénzszerzést is az én aktuális párkapcsolatom elé helyeztem, és engedtem, hogy befolyással legyenek, tudatos és tudattalan szinten is. Mi lett ennek az ára? Megtanultuk szépen mindannyian, hogy nem működünk együtt igazán, akkor pedig vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni, ami nem azt jelenti, hogy az ember bármikor elfelejthetné, honnan jött.

Mi lett ennek az egésznek az eredménye?

Lett önbecsülésem.
Önmagam legjobb barátja lettem.

Szabad, boldog és kiegyensúlyozott életet élek.

"Tehát akkor mindenki a barátod?"
- Igen, mindenki az. Szép kis elengedő gyakorlat volt ez is, köszönöm szépen, mindenkinek, aki ebben a segítségemre volt.

"Hogyan tovább?"
- Ez még kérdés? Egyetlen törvény létezik számomra: a Szerelem.

"De jó! Mész még egy kört? :D"
- Nem kösz, kérem a bizonyítványomat, és már itt se vagyok.

A szivárvány üzenete

Kis unokahúgom, néhány évvel ezelőtt tudálékos hangnemben, de ugyanakkor átütő természetességgel és kedvességel adta a tudtomra, szerény hajlékom lépcsőházának félhomályában, hogy ő honnan származik. A szivárványból jött.
Nem reagáltam akkor ezt le, csak elmosolyodtam, anélkül, hogy elkezdtem volna kutakodni az egyre porosodó agytekervényeim között, hogy honnan szedhet mégis ilyet és mi indította el benne azt, hogy akkor, ott, engem érdemesnek tartson ennek az információnak a befogadására.

Néhány évvel később, ezzel a kis angyali lénnyel vezettünk be egy merőben új szokást az életünkbe, amely valószínűleg nem fog az idők végeztéig kitartani, de alkalmanként egész kellemes szórakozás, és napindító szeánsz mindkettőnk számára. Reggel együtt megyünk az óvodába (és eddig még mindig ő maradt ott, engem elengedtek - a szerk.), amely történet nem csak feltétlenül kivételesen szerény személyiségem kiválósága miatt lesz egyedülálló, de jött velünk a kutya is. Az állítása szerint szivárványlakó manó ugyanis elég nehezen indítja általában a reggeleket, kivételesen magas és erős hangszíne pedig gondoskodik arról, hogy ez a ház többi lakójával se történjen másként. Ilyenkor általában jön a JOKER megoldás, és az aktuális öltöztető, ovibavivő, a hóna alá kap egy macskát, amitől a gyerek automatikus reflexei beindulnak, azonnal mosolyra húzódik a szája, és el is felejti, mi sírni valója van az életben. Ezt emberi kontaktussal, egy öleléssel is el lehet érni, bár az ellen van hogy tiltakozik, és az idő, mire egy másik ember le tudja nyugtatni. A legegyszerűbb megoldás valóban az, hogy az ember lánya valahonnan (akárhonnan) előránt egy szőrös élőlényt, mely azonnali instant boldogságként funkcionál. Igen ám, csakhogy macskát nem lehet az oviba vinni, legalábbis én ezekre a tigrisekre biztos nem teszek hámot. Nem csak azért, mert valószínűsíthetően így maradandó sérüléseket szenvednék válltól csuklóig biztos, te talán a lábszáram sem úszná meg szárazon ezt a tolakodó és indokolatlan viselkedést a részemről. Azért sem teszek ilyet, mert ezek macskák. Az elmúlt 12 évemben megfordult néhány cicafiú és cicalány a kezem alatt, és egész jó életbenmaradási rátával is dolgozom, úgyhogy talán elmondhatom már magamról, hogy láttam olyan macskát amely jól érezte magát, és fokozatos és szeretetteljes megközelítésben elég harmónikus viszonyt sikerült kialakítanunk egymással és a természettel. Van valami kölcsönös, szabadsággal átitatott szabályrendszer és érzelemvilág, amelynek ha mindkét fél engedelmeskedik, nagyon hatékonyan tudunk együttműködni és ha nem erőszakoljuk rá egymás akaratát és szükségletét a másikra, akkor szabadon tudjuk a közös mindennapjainkat színesebbé tenni. Tűnhet úgy, hogy a macskáimról beszélek, a kutyámról, vagy az unokahúgomról (rossz a sorrend - a szerk.) de nem csak és kizárólag.

Én a szeretetről beszélek és két Földi létező kapcsolatáról.

Apropó a kapcsolat. Mert a kutyával kezdődött az egész és azzal, hogy együtt megyünk óvodába, hármasban. Az említett jószág, valójában egy 8 éves sakálforma kutyalány, akinek megnevelhetőségébe már többeknek beletört a bicskája. Ő egy belgajuhász, németjuhász és tacskó keverék, rengeteg kedvességgel, egy végtelenül komolytalan pofaberendezéssel, lobogó fülekkel, állandó beszédkényszerrel és kiírthatatlan autó-kerék frusztrációval. Az ötlet, egy kifejezetten nehezen induló napon öltött testet, melyet mikor a kisasszony tudtára adtam, rutinszerű szemcsillogás volt a válasz, és azonnali kenyérre kenhetőség. Akkor még nem tudtam, hogy fogom ezt az egész projektet kivitelezni, de bíztam magamban és úgy voltam vele, majd improvizálok.
A kora reggeli indulást, a kutyasétáltatás reményének köszönhetően piperkőc balerina készülődéssel töltött idejét is optimális keretek közé szorította. Viszonylag hamar meg tudtunk abban egyezni, hogy mindketten rózsaszín szoknyába és fehér felsőbe megyünk oviba, ráadásul felfogjuk a hajunkat is. Mivel én még a tavaszias - nyárias színekben pompázó outfitemhez  kaptam egy EPRECSKÉS táskát is, kis tündi - bündi szütyőt, kezdtem úgy érezni, hogy csúszik ki a lábam alól a talaj. Kivágtam magam azzal, hogy ma nem viszünk magunkkal táskát és nagyon szépen megköszöntem a szamóca - tarisznyát, őszintén láttam magam előtt, hogy ez tényleg milyen jó lesz a piros cipőmhöz és a lehető legkevesebb teherrel elindultunk az udvar felé. A drótot a sakálforma kutyalánynak már biztos leadta valaki, mert valami elképesztő hullámmozgást, egyhelyben tekergőzést, pörgés forgást és csaholást produkált, úgyhogy a kisebbik ember magához vette a pórázt és elindultunk az erdőn keresztül.
A rövidke erdősávon semmi gond, a kutya szaladgál, mi a saját tempónkban sétálunk, a gond ott szokott kezdődni, mikor valaki a póráz végére kerül, annak a póráznak a végére, aminek a másik felén a kutya van.
Egyetlen esélye volt, ezt mondjuk tudtára is adtam minden ingerültség nélkül. Ha nem megy, javarészt udvarlakó lesz, mint a többi falubeli, szomorú sorsra ítélt társa. Tudta, érezte, csak nem tudta mit kell csinálnia.

Valami ismeretlen ismerős hang azt mondta belülről, hogy: a kapcsolat, mutasd meg neki, mit vársz tőle!

Hát gondoltam én magamban, mégsem fogok most négykézláb ereszkedni a rózsaszín miniszoknyámban itt a faluszéli erdősáv egyik sarkában, hanem megállunk egymás mellett. Illetőleg az élőszó tekintetében sem biztos, hogy azonnal konszenzusra jutunk, úgyhogy más valamit kellett kitalálni. Lovaknál már láttam hasonlót, így gondoltam, ha 600 kg-nál működik, 35-nél is kell, ez nem lehet méretfüggő. Azzal az ismerettel rendelkezem azért, hogy a kutyát mindig a szív oldalán vezetjük, vagyis a bal oldalon. Megálltam egy vonalban a mellső lábával, és hozzá érintettem a bal lábszáram, majd vártam. A kutya nem mozdult, ő is várt, éreztem, hogy valami elkezd áramlani közöttünk, itt már nem volt kérdés, tudtam, hogy ez működni fog.
Álltunk, összerezegtünk és léptem. Lépett a kutya is, ahogy én, átvettük egymás ritmusát. Innentől kezdve pedig úgy jártuk be oda vissza a falut, hogy egyetlen egyszer sem kellett megrántani, rákiabálni, hanem laza pórázzal igazodva követte a lépteimet. Nem hittem el. Illetve láttam, tehát elhittem, csak csodálkoztam. Másnak megismétlődött ugyanez, majd harmadnap is, ekkor már hárman összekapaszkodva jártuk az utunkat.

A gyerekek és az állatok elég közel vannak a természet egységéhez, emlékeznek még a harmónia varázsára, így kellő alázattal, figyelemmel és tanulnivágyással fordulva feléjük, még utat mutathatnak nekünk önmagunk mélységeiben, önvalónk gyökeréhez, mi pedig felszínre hozhatjuk azt, amiről már azt hittük, hogy réges rég a feledés homályába veszett.


Meg kell tanulni emlékezni. 

Teljes metamorfózis

A CATFIGHT Blog új színekben, új felállásban folytatódik tovább!

A nemzeti konzultáció

Történt egyszer nem olyan régen, hogy kaptam reggel egy levelet. A címzés már boldoggá tett, egyenesen ORBÁN VIKTOR MINISZTERELNÖK neve szerepelt rajta, csupa csupa nagybetűvel, míg az én nevem és elérhetőségem, sokat sejtetően, tipográfiailag is kifogásolhatatlan megjelenéssel, a fent említett név ALATT szerepeltetve (de hülye, hát oda jön a címzett - a szerk.) a kezdő nagybetűktől eltekintve, kisbetűvel. Hát persze, tudom én hol a helyem, bár kiváncsi lennék a boríték címzésének szerkesztője milyen szakmai indokokkal támasztaná alá azt, hogy sorra nagybetűvel szed egy feladót. Válaszcím nem lévén, ahova esetleg megírhatnám nemzeti konzultációra nyitott karaktereimet, vagyis egy kölcsönös, valós megbeszélésen alapuló, nyílt beszélgetést kezdeményezhetnék, bátorkodom a saját blogomon, külföldi szerveren üzemeltetve nyílt levelet intézni szülőföldem aktuális bársonyszék-bitorlójához. Most én kérdezek, én mesélek.

Tisztelt miniszterelnök úr!

Ne haragudjon, hogy név szerint nem említem a megszólításban, bátorkodom ezt azért tenni, mert kedves levelében, amivel a napokban megkeresett, ön is csak magyar polgár néven említ. Tenném fel az első kérdést, súlyos adóterheinkből befizetett összegeket, nem lehetne olyan közalkalmazottak foglalkoztatására költeni, akik egy MicroszarSzó körlevél szerkesztőjét funkciójának megfelelően tudják használni?

Mondjuk vannak, akik szerint ez így helyes, vannak akik szerint nem, és vannak, akik nem tudják megítélni. Én úgy gondolom, hogy maradjunk akkor az általános megszólításnál, "miniszterelnök úr" vállalva a felelősséget, hogy ez a fajta közjogi méltóság gyakorlatilag bárkit takarhat.

Engedje meg, hogy elmeséljek egy rövidke történetet, igérem nem fogom sokáig rabolni, az én általam nyögött adóterhekből is fizetett drága idejét. Kicsit több, mint 4 évvel ezelőtt, nyakamba vettem a világot és elindultam a nyugatra. Iskolába jártam és dolgoztam mellette, hogy olyan képzésben részesülhessek, amit itthon nem kaptam meg. 1 évet töltöttem a Ködös Albionban, majd valami elvetemült gondolattól vezérelve úgy döntöttem, hogy a megszerzett tudást és élettapasztalatot én bizony hazahozom és itthon fogom kamatoztatni, az itt élő honfitársaim javára fogom fordítani azt, amit tudok, és amely tudás megvásárlásáért valóban sorban álltak a legnagyobb ügynökségek. De ez a tudás nem volt eladó, számomra eszmei értékkel bírt és akkor úgy éreztem, adnom kell egy lehetőséget a nemzetemnek, a szülőföldemnek is. Saját magamnak is.
2009 őszén hazaköltöztem, beiratkoztam egy szegedi felsőoktatási intézménybe, akinek a fura ura nem eltanácsolt, hanem otthagytam magamtól, függetlenül attól, hogy államilag finanszírozott képzési formába sikerült bekerülnöm. Nem tetszett a rendszer, hozzászoktam már a jóhoz addigra a határon túl, és nem voltam hajlandó hónapokat tölteni egy indokolatlanul felfújt bürokratikus rendszerben, amelyek fenntartása semmi másról nem szól, mint hogy azok, akik és akiknek a családtagjaik, már évezredek óta ugyanabban a székben ülnek, továbbra se kelljen felállniuk, és valami olyat csinálni, aminek haszna is van. Igazi csinovnyik rendszer. Tényleg miniszterelnök úr, nem arról volt szó, hogy ennek vége van már? Most akkor én látok rosszul vagy hogy van ez, kérem homályosítson fel! És nagyon kérem, ne merje a 2009-es dátumot a szájára venni, mert akkor is a bársonyszék közelében volt, csak akkor még alulról nyalta. De javítson ki, ha tévedek. Kérem, javítson ki!

Folytatnám a történetemet. Nem lévén kellő elhivatottság bennem az állami intézmények felé, a vallástörténész szakot asztrológiára cseréltem, ami csak abból a szempontból érdekes és releváns jelen pillanatban, mert sok elméleti órát tartottunk volt, aktuális és jövendő miniszterelnökök horoszkópjának az elemzésével. Ma már tudom, hogy ez nem etikus, mert élő személyek beleegyezése nélkül történtek mindezek. Talán az enyém mégis bocsánatos bűn, mert saját rendszerem és megérzéseim alapján kezdtem el elkészíteni az adott közjogi méltóságok léleklenyomatát és üres óráimban vizsgálgattam őket, néztem az összefüggéseket, és találgattam vajon ki melyik kútra jár vízért. Nyilvánosságra nem hoztam természetesen és nem is tenném ezt, elvégre hozzájárulását nem adta, nem is kért fel erre az elemző tevékenységre, és végül de messzemenőleg nem utolsó sorban, nem jelezte, hogy ezért milyen formában szeretne fizetni a munkámért. Mivel a jelen földi létben a munka elvégzésének, az eszmei értékén túl, a számszerűsített ellenértéke a pénz, tudhatná, hogy hol keressen, de tudja amit én nem végeznék el ingyen, azt nem végzem el pénzért sem. Elveim vannak. Olyan kis magyar polgáros, jupiteri elveim, és kifejezetten érzékeny szenzorokkal rendelkezem a hazugságok kapcsán. Nem viselem, kényszeres igazmondó vagyok én magam is.

De hagyjuk a részleteket, elvégre ketyeg az óra, ürül a zsebem, ha hagyom, folyamatosan. Írt ön nekem, egy semmitmondó, bődületes faszságot, amihez a nevét adta, ráadásul fényképet is mellékelt hozzá, ha esetleg nem tudnék egy fotóboltolt kényszeredett vigyorú, nemzeti önérzetnek az árnyékát sem érinthető mosolyt vizuálisan is beazonosítani, az egoja által térdrekényszerített söpredék, ma közjogi méltósági címet viselő magyar polgár személyében. Igen, jól érzi a szavaimból miniszterelnök úr, csalódott vagyok és egy kicsit elkeseredett is. Nem tetszik ami itt folyik. Kifejezetten nem tetszik.
Tudja én nem nagyon nézek tévét, nem igazán olvasok újságot, és az internetes portálokon is ritkán fordulok az aktuális hírek irányába. Én beszélgetek, emberekkel, hús vér emberekkel, és meghallgatom őket. Nem sokat, mert kevés szólít nevemen, de őket érdemben. Nem csak úgy teszek mintha, kérdőívekkel sem bombázom őket, amiben eleve beszűkítem azon lehetőségeiket, amiről egyáltalán beszélhetnek, és három rubrikát sem bocsájtok a rendelkezésükre, ahova lehet ikszelni, vagy nem.

Igen, miniszterlnök úr, ön engem, a hozzám intézett levelével megsértett. Ne haragudjon, hogy nem tudok szó szerint idézni belőle, de a hétvége során az összes irományát amivel a családom közelébe kívánt férkőzni, egy ad hoc jellegű valós nemzeti konzultáció keretében tűzre dobtam. Néztem ahogy elégnek a szégyenteljes karakterei, az őszintétlen, megalapozatlan és gazdásiglag nem helytálló kérdései. Néztem, ahogy az unalomig publikált fényképe a lángok martaléka lesz és éreztem, hogy felszabadulok. Beszélgettünk is a barátaimmal a tűz körül, előkerült még néhány hasonló nemzeti konzultációs, manipulativ látszatintézkedés példánya és azok is tűzre kerültek. Mi gyülekeztünk kérem szépen, saját földerületen - tehát ebbe ha tótágast áll sem szólhat bele - és egyet értettünk. Fiatal, tettrekész és vehemens életfelfogásunkkal egyben nagyon egy húron pendültünk, hogy önre nincs szükségünk és a holdudvarát is viheti magával a picsába. Készen állunk ugyanis arra, hogy ezt az évezredes gyalázatot, amit önök csak tovább súlyosbítanak végérvényesen lemossuk a nemzetünk becsületéről. Tudja, visszatekintve egy pillanatra asztrológiai tanulmányaimra, ott egy kis csoportban próbáltuk megjósolni a 2010-es választások kimenetelét, ahol én csúnyán elbuktam. Nem azért, mert ne tudtam volna mi következik akkor, hanem azért mert nem akartam elhinni, hogy van ennyire megvezethető és ostoba a magyar nép. De volt. Én kérek érte elnézést, bár hamarabb rágtam volna le tőből mind a két karom, mint hogy az x-et az önök pártjának neve mellé tettem volna be.
Akkor azt mondtam, mindent lehet, de ha újra 6alomra kerül ez az aljadék, akkor vagy ő vagy én, de valamelyikünknek távozni kell az országból. Én még itt vagyok miniszterelnök úr, bár többször rezgett már a léc. Ez tudja mit jelent? Hogy még nincs vége. Nem vágyom a székére, de azt nagyon szeretném, hogyha már nem képes méltóságteljesen visszavonulót fújni és elengedni a karfáját, akkor vigye magával a kis foteljét is. Igen, azt szeretném, hogy az összes mihaszna, kenyérleső faszjancsival együtt húzzon el a picsába, nem érdekel ki lesz önök helyett és ne érdekelje önt sem. Nem dolga ugyanis, tett már eleget, volt elég ideje. Én is úgy szoktam takarítani, hogy először kidobom a szemetet ez által megteremtve a helyet valami másnak, újnak, jobbnak a befogadására.

Tennék egy javaslatot is, ha valóban kiváncsi arra mi folyik itt az országban, és nem a holdudvara által félelemből kreált statisztikákkal kívánja tovább duzzasztani, oktalanul felfújt egoját, amelynek irányításra még saját maga is alkalmatlan. Nem tudom hallott-e olyan történelmi figurákat övező legendákról, mint Mátyás király, aki álruhában járva kelve folytatott valós nemzeti konzultációt. Én kérek elnézést vissza-visszatérő szellemétől, hogy egyáltalán egy napon említem a nevét az önével. Szóval lehet szépen álruhába bújni, biztos van ön körül nagyon sok szakavatott sminkes vagy maszkmester, aki tud segíteni a rejtőzködésbe és a lovat, kocsit, személyes testőrséget hátrahagyva el lehet szépen vegyülni a tömegben. Kérdezni és válaszolni is lehet. Konzultáljon nemzetileg, ha már ezt a szóösszetételt alázatlan szájára merte venni. Hallgassa meg, mi önről a vélemény!

Ez a véleményem miniszterelnök úr. Tudnám még folytatni, de sajnos a közjogi méltóságok időpocsékolására fordított adóforintjaim eljutottak a végükhöz, ugyanis eltékozolták közszolgálati idejüket és a bizalmamat is. Egy közszolgának, legyen az bármely puccos közjogi méltóság is, csak abban az esetben vagyok hajlandó fizetni a munkájáért, amennyiben az engem szolgál és hasznomra is van, ráadásul van is miből. Tudják egyáltalán mit jelent az a szó, hogy közszolga? Tudja egyáltalán azt, hogy annak aki felelősségteljes pozícióba kerül, nem lehet elsődleges célja az önös érdekeinek a kielégítése, hanem KÖZ - SZOLGA lesz belőle? Tudja ön egyáltalán miniszterelnök úr, hogy ön a nép SZOLGÁLATÁBAN áll, és nem engedheti meg azt a luxust magának, hogy bármely egyéb tőkeforrás érdekeit előnyben részesítse? Van egyáltalán bármi elképzelése arról, micsoda karikatúrája ön annak, amit ez a szó valójában takar?

Gondolom, mint ahogy a véleményem sem érdekli kifejezetten, az x-em sorsa sem foglalkoztatja különösképpen. Arra kérem, maradjon is így, én elvagyok piros-fehér-zöld színekben úgyis, hogy azt se tudom kiafasz az az orbánviktor valójában.

Ki van rúgva, miniszterelnök úr!

Folytatása következik.

- Vicca -

Magyarország, ezt még tanulni kell!

A cím apropóját, egy szerencsétlen sminkeslány adta, akibe a mai nap folyamán, nem éppen véletlenszerűen sikerült belefutnom. Történt ugyanis, hogy a hétvégén egy nagyon kedves, és mosolygós, talpig lelkes hostesslány beszippantott egy budai bevásárlóközpont aulájában, és rábeszélt egy sminktanácsadásra. Először igyekeztem volna nagyon-nagyon nagy ívben kikerülni, mert láttam, hogy akar valamit, de annyira mosolygott, és annyira lelkes volt, hogy úgy döntöttem meghallgatom. Engem egyébként nem olyan nehéz beszippantani mostanság városi környezetben, egyrészről a jelen bolygóállások is ezen szellemiség elsajátításának kedveznek, másrészről, annak aki napjában többször is kakasszóra kel, illetve a betonútig egy váltás cipőt hurcibál a retiküljében, egy kis benzingőz, szmog, aszfaltbetyárkodás és üvegkörnyezet, néha igazán üditően hat. Az az egy hátulütője megvan, amiből most már kellő tudatossággal sikeresen kovácsolok előnyt, hogy sok mindenre rá lehet dumálni. Így esett, hogy egy vásárlási kötelezettség nélküli, belvárosi környezetben megrendezett sminktanácsadásra elmentem. Telefonszámomat a helyszínen megadtam, kedvesen mondta a hostesslány, hogy majd ők jelentkeznek, ezzel én ne foglalkozzak. Így is lett, már hétfőn csörgött a telefon időpontegyeztetésre.
Többször is csörgött a telefon. Többször is beszéltem valakivel telefonon, nem  nagyon kötekedtem, bár ez a "hellósziaCuncivagyok" stílus már a telefonban bicskanyitogató számomra, mert valami alapvető udvariasságot elvárnék, én tudatos vásárló nő. Gondolok itt olyanra, hogy a "hellósziaCuncivagyok" után, amit egy levegővel elmond a telefonos kisasszony, ne egy választ meg nem váró, "Éva, ugye?" következzen már, ami mellé még oda is biggyeszti, hogy "tegeződjünk, jó?", majd választ nem várva, kezdjen bele a monológjába, aminek 90 % számomra biztosan értéktelen információ. De gondoltam én, nem leszek a kákán is csomót kereső, meg egyébként se várjunk el senkitől többet, mint amennyit el lehet, abszolút rugalmasságot mutatva, előzékenyen megkérdeztem milyen időpontot javasol, mielőtt beleszaladunk abba, hogy én 20 időpontot felsorolok, amiből 21 foglalt, vagy nem alkalmas. Elsőre belőtt, egy keddi napot, a déli órákban. Normális ember számára kivitelezhetetlen időpont, de a szerencse és a sors véletlen összjátékának köszönhetően, én pont aznap, pont előtte fél órával voltam hivatott végezni, az onnan 20 percre lévő aranykezű mesterfodrásznál, akinek ollóforgatása mellett Ollókezű Edward elmehet a picsába.
Tehát, én erre az elsőre felvetett időpontra igent mondtam, megörültem, és még meg is köszöntem, mert magamban már láttam előre, milyen fantasztikus napom is lesz. Városi környezet, jó lesz a hajam, valami történik az arcommal is, amin olyan sokat rontani még szakavatatlan kezeknek sem lehet, és jön a Vénusz tranzit is másnap hajnalban, úgyhogy elbaszhatatlan hangulatban próbáltam meg lefixálni az időpontot. Ez nehézségeket okozott, nem nekem. Talán túl könnyen adtam be a derekam, nem tudom, de a hölgy hangnemet váltott, és elkezdte mondani, hogy csak akkor mondjam, ha ez fix, mert különben csak elveszem más elől a helyet, vagy fölöslegesen foglalkoztatom a sminkest, aki nem jön be esetleg, csak ezért. Hagytam hogy elmondja amit el kell mondania, nem vettem fel, hogy hülye, gondoltam nem fizetik túl, vagy nem az eszéért fizetik, de azt sem tartottam kizártnak, hogy valamit fordítva rögzített az agya, és a vevőcsalogató formulák helyett, hirtelen átváltott a vevőriasztó fordulatokra. Másnap megismétlődött ez a beszélgetés, kétszer. Akkor már félig jó volt a hajam, úgyhogy nem tudtak megintcsak felhúzni, de mikor másodszorra hívtak fel, hogy akkor tuti-e, biztos ott leszek-e, megfordult a fejembe, hogy azt mondom igen, majd nem megyek el. De nem ez volt az én érdekem.
Tehát elmentem, becsöngettem, az sms-ben TÖBBSZÖR megkapott információk alapján, beengedtek és egy kellemesen exkluzív környezetben találtam magam. Már az első recepciós lánynál mosolyogtam. Fekete kosztum, AZ, hosszú egyenes szőke haj, el tudja mondani, hogy az egy lépcsőből melyiken menjek fel (szerintem kávét már nem tud főzni - a szerk.) a következő recepcióig, ahol ugyanebből a lányból ül kettő. Belövöm azt amelyiknek nincs a fülén éppen telefon és odamegyek hozzá, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, mikorra jöttem és annyi az idő. A hangjából és a beszédstílusából gyanítottam, hogy mi már beszéltünk korábban, sőt országos cimborák is lettünk a fentiek tanulsága szerint. Kaptam egy adatlapot, azt töltsem ki, majd név szerint fognak hívni. Megtettem, kevesebb mint fél perc múlva megjelent egy újabb klón. Fekete kiskosztüm (mindegyiken ugyanaz) hosszú egyenes szőke haj, kifejezéstelen tekintet és megkülönböztethetetlen a többitől. Elkísért 4 méterrel odébb, egy székig, ahol várt, egy meglepetésszerűen fekete kosztümös lány, hosszú, egyenes fekete hajjal. Belőle is volt sok, legalábbis az egy négyzetméterre jutó hostess lányok száma, egy pörgőrúgással átvitte volna az én egészségügyi határértékemet jelző képzeletbeli korlátot, de épp zen állapotba voltam, így nem bántottam senkit, még verbálisan sem. Meg kell, hogy mondjam őszintén azért ez a környezet elég szürreális volt számomra, mintha kis hangyák sürögtek-forogtak volna ott körülöttem, a kis fekete kosztümjükben, vagy épp klikkesedve, láblógatva trécseltek volna valamelyik asztalon, vagy korláton tiszteletlenül, és függetlenül attól, hogy fekete vagy éppen szőke hajuk volt, még ez alapján sem lehetett őket megkülönböztetni. Mint egy viaszbáb találkozó, de komolyan.

De lényeg a lényeg, bekerülök a székembe, a kutya nem kérdezi meg, felakaszthatja -e a kabátomat, nem is akasztja föl, a táskámat sem veszi el, sőt helyet sem biztosít hozzá. Úgyhogy mint egy kis óvodáslány, láblógatva felültem a magasított sminkszékre, ölembe vettem az outfitemet és vártam, hogy valamelyik megelevenedjen a sok közül és odajöjjön hozzám. Így történt. Feketét kaptam, tök feketét. A már megszokott telefonos "hellósziaSzandivagyok" stílusban odaköszönt, közölte, hogy ő fog kikenni, vagyis egy borzasztó egyszerű nappali sminket fogunk itt felrittyenteni az arcomra. Megállt velem szemben, feltette ugyanazokat a kérdéseket, amikre már válaszoltam az adatlapomon, és választ nem várva kezdett bele a monológjába. Jöttek az évszámok, a cégnév, amin kifejezetten nehezemre esett nem felvisítani a röhögéstől: ez volt az ILMikkamakka, majd ugyanezt mintha fordítva is elmondta volna a név részeként, kellő franciás hanglejtéssel, és pedig nem is tudtam felfogni a mondanivalójának a többi részét. Belülről harapdáltam a számat, hogy ne röhögjek föl, nehogy megzavarjam ezzel a mondandóját, és esetleg elkezdje elölről, vagy ne tudja folytatni, illetőleg el is gondolkoztam azon, hogy teljesen normálisak-e azok, akik így neveznek el egy akármilyen terméket. Mondjuk "mi" is nyomulunk szentkirályival és magyar koronával dubajba, illetve nyomulnánk, úgyhogy nemzeti színekben nem tudnék ezzel érdemben vitába szállni. De tényleg, nem csak ezt a lányt sajnáltam, akinek valószínűleg hosszú órái feküdtek abban, hogy ezt ilyen gyorsasággal tudja hibátlanul kimondani, de már láttam magam, hogyha valaha ilyen termék vásárlására adom a fejemet, akkor kénytelen leszek odamutatni a pult túloldalára, hogy AZT kérem. Az első levegővételére viszont lecsaptam, mielőtt összekente volna a fejemet, és feltettem a kérdést, hogy állatokon tesztelt termékről van-e szó. Nem, és egyébként ez volt az első pont számomra, amikor úgy gondoltam, na most már van tárgyalási alapod, ha nem baszod el nagyon, ma én itt költeni fogok. De ezt persze nem mondtam, csak gondoltam.
Az egyszerű nappali smink hozzávetőlegesen 15 összetevőből állt, amiknek a megjegyzése számomra teljes képtelenség volt, ráadásul én leragadtam annál, hogy megtaláltam azt a terméket, amivel azt a szemöldököt tudom pillanatok alatt felvarázsolni magamnak, amit szeretnék, illetve amit eddig csak megközelítőleg sikerült produkálnom. Erről szerettem volna mondjuk kérdezni, de esélytelen voltam, pörögtek a rétegek, újabb és újabb ecsetek kerültek elő, néha egy csukd be a szemed, most nyisd ki, közbe csak kétszer cirógatta meg a szemgolyómat a kis ecsetével, úgyhogy a fölött még át tudtam siklani, majd pár perc után, miután eltalálta egyébként a színeimet és néhány valóban hasznos néma jótanáccsal látott el, elkezdett körbevezetni. A néma jótanácsok egyébként azok voltak, amiket éreztem az arcomon, hogy valahogy másképp csinál, mint ahogy én szoktam, és ha volt lehetőségem ezekre visszakérdeztem, hogy miért történik, és akkor két évszám és statisztikai adat közé besűrítette a választ, amik számomra valóban fontosak, és valóban hasznosak voltak. Mondjuk itt azért résen kell lenni, mert könnyedén elveszhet az információrengetegben, az ami számodra valóban fontos.
A körbevezetés, bruttó 67 másodpercet vett igénybe, valójában megmutatott egy helyet, ahol a sminktanfolyamokat tartják. Itt szeretném megjegyezni, mint valószínűleg minden egészséges nő, én is játszom már a gondolattal egy ideje, hogy elmélyítem, vagy legalábbis professzionálisabb alapokra helyezem, ezirányú tudásomat. Tehát én örültem a lehetőségnek valójában, de mivel borzasztó rohanásba voltunk, bár ennek csak később értettem meg a miértjét, a kérdéseimet, nem volt alkalmam feltenni. Egy csalafinta trükkel, miszerint menjünk a nagy tükörhöz megnézni az arcomat, az egyébként egyetlen normális és kedves személlyel szemben találtam magam, aki a pult mögött árulta a termékeket. Ő volt az egyetlen egyébként aki volt oly kedves, meggyőző természetességgel megjegyezni, hogy de szép vagyok. Tehát ez volt az a pont, amíg úgy tettem, mint aki sodródik. Megálltunk a pultnál, a sminkes kisasszony, szembefordult velem, és azt vettem észre, hogy a pulton, miközben gondosan támaszkodik az árlistán, már össze is állított nekem egy alap - kezdőcsomagot, amelynek értéke, hozzávetőlegesen megegyezett egy átlag magyar fizetés felével. Mivel valóban úgy gondoltam, hogy jó munkát végzett, és valóban azt gondoltam, hogy be is fogok ruházni én ezekre, szépen sorban, megkértem, hogy írja össze nekem miket használt rám, amihez egyébként egy formanyomtatvány is volt a kezében. Ezt azonban elszalasztotta, mivel valószínűleg felmérte, hogy nem nyúlok rögtön a pénztárcámért. Kértem tőlük egy árlistát is, mire kánonban elhadarták, a cirka 15 féle termékről, hogy mi mennyibe kerül, hogy ez a bolti árhoz képest mennyi, és egyébként egyetlen ember van aki ezzel csak nyerhet, és az természetesen én vagyok. Nem tudom, ezt nekem értenem kellett volna, és meg is kellett volna jegyeznem, vagy tényleg az lett volna a legegyszerűbb, ha átnyújtom a hitelkártyám, megadom a pinkódomat, és anélkül, hogy egy büdös szóval megkérdezné ebből a kibaszott fekete hangyabolyból bárki is, hogy ÉN MIT SZERETNÉK, hagyjak ott egy kisebb vagyont?
Egy részről, a kezdő alapcsomagból kifelejtett a lány olyan dolgokat, amik nekem fontosak lettek volna, de amire alkalmam nem volt, hogy utánakérdezzek, mert egyre magasabb hangszínen győzködött róla, hogy mit, milyen kombinációban kell most azonnal megvásárolnom. Végetvetettem ennek, amiket egyre nagyobb hevességgel tologatott felém termékeket visszatoltam elé, határozott hangnemben felvilágosítottam, hogy ezekből én most, ha tótágast áll sem viszek el most már semmit, de ha lesz kedves befejezni a listát, amit nekem kezdett el arról írni, hogy miket használt rám, akkor még nem biztos, hogy elveszített a cége, mint vásárlót, sőt, de akkor amellé még legyen kedves egy árlistát is mellékelni. Nem volt kedves. Elkezdett csapkodni, hogy ennek így semmi értelme. Majd köszönés nélkül elviharzott.
Értem én, hogy ő abból nem kap százalékot, ha én rajta kívül iratkozom be egy sminktanfolyamra esetleg, vagy egy külső üzletben vásárolom meg a termékeket, ne adj Isten idetérek vissza, csak nem hozzá, de azért álljon már meg a fáklyás felvonulás. Normálisak ezek?!?!? Csoda, hogy nem hívta rám a biztonságiakat! Nonsense úgy ahogy van.
Szóval nem szóltam egy szót sem, bár felhúztam a bal, frissen kihúzott szemöldökömet, átláttam, hogy ezzel a konfliktushelyzettel most nem én vesztettem, majd távoztam. Egy picike pillanatra a kapuban még elgondolkoztam, hogy visszaszaladok, a kedves eladó nénihez egy névjeggyel, hogy holnap reggel olvasd el a Catfightot, de addigra már becsukódott mögöttem az Andrássy út egyik ajtaja és nem vettem a fáradtságot, hogy visszamenjek.

A sötét barom valóban ennyire alulmotivált, vagy ennyire hülye, hogy ne lássa át azt, hogyha a cége által felkínált promócióval él egy leendő vásárló, akkor annak ha sikerült kiüríteni a pénztárcáját első alkalommal, ha nem, nekem akkor is kutya kötelességem 32 fogas vigyorral megköszönni neki, hogy befáradhattam miatta dolgozni?!? Egyébként valóban csak hálával tartozom, mert ugyan ami számára egyszerű nappali smink volt, az számomra a nagyestélyi, és tényleg szép munkát végzett, bár erre mondhatnám, hogy ő is hozott anyagból dolgozik. Ráadásul blogtémát is adott. Ezer hála és köszönet!

Magyarország, ezt még tanulni kell!

-Vicca-