Hogy is van ez?
Nem mondom, hogy nem értettem, miről beszél, de nagyon nehéz ezt szavakba önteni, belső érintettség miatt. Hogyne, egész életemben meghatározó szerepet töltöttek be az úgynevezett barátok, és nagyon sokszor befolyása alá kerültem a tisztázatlan emberi viszonyoknak. Én nem tudtam hol kezdődök, fogalmam sem volt róla meddig tartok, és általában, a vonzás törvényét nem kikerülve, ilyen embereket vonzottam saját magam számára, tükörként. Sokszor volt egyszerűbb vakok közt félszeműnek is lenni, mint felmérni a valós értékeimet, belőni a saját határaimat, és kialakítani egy saját szűrőt és rendszert az életembe, amibe már oly sokaknak helye és keresnivalója nincs.
Súlyos önvallomás következik. Nagyon sokáig én megvásároltam a barátaimat, pénzt adtam a szeretetért, és az együtt töltött időért, ezáltal az életvitelemet, felfogásomat, és akkor még kontrollálatlan létezésemet ráeröltetve másokra. Akik erre abszolút nyitottak voltak, és be is fogadták, tehát alap esetben ezzel nem kellett volna, hogy semmilyen probléma legyen. Azonban én ezt nem szerettem, őszintétlen és mesterkélt Világ volt ez számomra, egy illúzió, melyből évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy kilépek és a sorsra bíztam magam, a lelkem tapasztalásra vágyott, és megértésre. Illetve pontosítok, én vágytam megértésre, én akartam tudni, hogy működöm, hogy működik ez az egész, mert el akartam engedni, úgy, ahogy van. Nem kellett már a hazugság. Nem kellettek az álszent barinők sem
és az identitásukat vesztett útkereső cimborák sem.
Évek teltek el, mire letisztult a kép. Egy részről, a sors és az én közös tevékenységemnek köszönhetően, a korábbi évekhez képest főleg, kiürült a zsebem, melynek kihagyhatatlan következménye volt, hogy először leégett az a fajta burok, amelyben az anyagi szinten kötődő barátok leledzettek. Fájdalmas és könyörtelen megtapasztalások voltak ezek, és nem értettem. Nem értettem azt, hogy azok, akiknek számolatlanul és meggondolatlanul adtam mindig, amikor azt mondom, hogy nem, mert nem tehetem ezt most meg, gyakran hisztériás rohamot kaptak, vélt vagy valós ürüggyel kreáltak olyan konfliktushelyzeteket, hogy csak lestem, vagy csak szimplán nem ismertek már föl. Nem volt egy könnyű pálya ez sem, de itt még viszonylag nagyobb megerőltetés nélkül mondtam azt, hogy menjen, akinek mennie kell, pontosan ez volt a cél, hogy aki nem lát engem, vagy akiktől én nem látom magam, távozzanak el az én életemből.
Az áldott egyedüllét még mindig nem érkezett el az életembe, maradtak sokan, jöttek újak, és tértek vissza olyan emberek a mindennapjaimba, akiknek őszintén tudtam örülni. Igen ám, de valami még mindig nem stimmelt.
Megismerkedtem ugyanis a lelki szipolyokkal. Én pedig lelki szemetesláda voltam, rengeteg üres locsogással - fecsegéssel megtöltött órát, napot, hetet, évet tudtam magam mögött. Általában hallgattam, de sokszor kérdezték a véleményemet, amely nem sok egyébről szólt, mint önigazolásról, és rengetegszer éreztem azt, hogy egy-egy beszélgetés, levélváltás, semmi egyébről nem szól, mint, hogy a velem szemben álló, általában barinő, tulajdonképpen csak szívja az életerőmet, beszámoltat minden egyes napomról, ötletemről, élethelyzetemről, hogy aztán azon csámcsogjon, kérődzön és unalmasabb óráiban vissza is büfögje. Unalmasabb óráikból, szürkeségbe fulladt, kényszeredett próbálkozásaik közepette volt elég. A nőknek és a barinőknek főleg, nagyon kevés kivételtől eltekintve van egy igen helytelen tulajdonsága. Nyomorukkal és siránkozásaikkal azonnal sorsközösséget akarnak vállaltatni, általában egy másik barinővel, ha az aktuális párjuk, vagy éppen ezen tulajdonságok miatt, aktuális párhiányuk nem kerül megoldásra. Igen ám, csak megfáradt csökevényes gondolatmenetükbe azt az egyet felejtik el, hogy a probléma attól még probléma marad, hogy agyonbeszéljük. Attól, hogy állandó menekülésbe vagyunk a megoldás elől, vagy fizikai, vagy szellemi szinten, attól még egyről a kettőre semmiképp nem fogunk jutni. Vannak sokan akik nem is akarnak.
Nagyon könnyű ezt a karaktert felismerni, általában már az első beszélgetés alkalmával többes szám első személybe beszél, magáról és rólad, és te észre sem veszed, hogy már az életed részét képezi, ha akarod ha nem, aztán csak pislogsz, hogy még azt is felemészti, amiről azt sem tudtad, hogy van. Na és így lesz a barátod, így értettem meg a kisember felvilágosító mondatát. Elvégre segít neked, ezért hálával és köszönettel tartozol neki. Egy részről megmutatja te mi nem vagy, és megmutatja, hogy gyakorlatilag képes lenne az utolsó lélegzetvételedig is mentálisan és fizikálisan is szipolyozni, tehát ha és amennyiben ezek közül bármelyik fontos neked, fel fogsz állni, és ki fogsz állni magadért. Erről szól az önbecsülés.
Ha azonban a barátságról alkotott téves elképzeléseimet nem sikerült volna a régmúlt barinőivel kiaknázni, egy dolog mindig is foglalkoztatott. Az üzlet és a barátság kérdése. Nálam okosabbak mondták, hogy az üzletben olyan nincsen, de én hajlamosabb voltam ezt jobban tudni. Kivétel nélkül meg is fizettem az árát. Nagyon sokáig félelemben voltam attól, pontosan a fenti negatív megtapasztalások miatt, hogy a barátságot és a pénzt vegyítsem, de ez a nézetem megváltozott. Pontosan a cégalapítás kapcsán. Azóta azt mondom, hogy bármely emberi kapcsolat legjobb mérőeszköze, ha 20 forintot odadobsz két ember közé és megnézed ki, hogyan, mikor mit reagál. Ugyanis nem kell a végtelenségig elhúzni egy bizonytalan emberi kapcsolatot, és örömmel kell venni azt, ha nem évekig tengődik az ember benne fölöslegesen. Volt itt házépítés, közös családi vállalkozás és saját üzleti is, amiben kivétel nélkül, ha ismerős, barát, vagy csak szimplán egy jóakaró vette ki a részét, az mindig sokszor annyiba került, mint amennyibe kerülhetett volna. Ez a barátság ára. Mivel fiatal korom ellenére már rendelkezem némi vezetői tapasztalattal is, több évre visszamenőleg, ez a Világ és életszemlélet eléggé megedzett. Nem vagyok inkorrekt, többször szólok, kérek, mielőtt úgy döntenék, hogy az útjaink, bármely szabad akaratból vállalt sorsközösségből kettéválnának. A baj ott van, amikor már nem szólok, a csendnek is vannak ugyanis hangjai, bár tény és való, hogy ezek maghallásához elég kifinomult érzésvilág szükségeltetik. Ilyenkor ugyanis kivárok. Gyakran én sem tudom mire, valószínűleg ez a megfelelő pillanat, amíg én léphetek, vagy amíg egy adott élethelyzet megoldódik, vagy más megoldja helyettem. Néha a nem lépés a legjobb lépés, de ha kell rezzenéstelen arccal rúgom ki azt, aki ezt a lépést már megszolgálta. Természetesen egy engedékeny hozzáállással elindított munkafolyamat árát megint sikerült a saját zsebemre megtanulni, de hálás köszönetem, hogy ezt megfizethettem, mert számomra ez azt mutatja, hogy neki, illetve nekik sokkal nagyobb szükségük van a támogatásra, mint nekem.
Sokat változtam és nem vagyok rest folyamatosan változni.
Annak ellenére és dacára, hogy rengeteg nehézség és akadály gyökerezett az én életemben a családom révén, a mai nappal azt tudom mondani, hogy aki támadólag lép fel velük szemben, ráadásul ezt tenné az én hátamon kapaszkodva, annak a szívét kitépem és a kezébe adom.
Felmértem még valamit, mert a múltam egyik legalapvetőbb hibájaként könyvelem el azt is, hogy nem csak a barátokat, hanem a családot és gyakran a pénzszerzést is az én aktuális párkapcsolatom elé helyeztem, és engedtem, hogy befolyással legyenek, tudatos és tudattalan szinten is. Mi lett ennek az ára? Megtanultuk szépen mindannyian, hogy nem működünk együtt igazán, akkor pedig vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni, ami nem azt jelenti, hogy az ember bármikor elfelejthetné, honnan jött.
Mi lett ennek az egésznek az eredménye?
Lett önbecsülésem.
Önmagam legjobb barátja lettem.
Szabad, boldog és kiegyensúlyozott életet élek.
"Tehát akkor mindenki a barátod?"
- Igen, mindenki az. Szép kis elengedő gyakorlat volt ez is, köszönöm szépen, mindenkinek, aki ebben a segítségemre volt.
"Hogyan tovább?"
- Ez még kérdés? Egyetlen törvény létezik számomra: a Szerelem.
"De jó! Mész még egy kört? :D"
- Nem kösz, kérem a bizonyítványomat, és már itt se vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése