A szivárvány üzenete

Kis unokahúgom, néhány évvel ezelőtt tudálékos hangnemben, de ugyanakkor átütő természetességgel és kedvességel adta a tudtomra, szerény hajlékom lépcsőházának félhomályában, hogy ő honnan származik. A szivárványból jött.
Nem reagáltam akkor ezt le, csak elmosolyodtam, anélkül, hogy elkezdtem volna kutakodni az egyre porosodó agytekervényeim között, hogy honnan szedhet mégis ilyet és mi indította el benne azt, hogy akkor, ott, engem érdemesnek tartson ennek az információnak a befogadására.

Néhány évvel később, ezzel a kis angyali lénnyel vezettünk be egy merőben új szokást az életünkbe, amely valószínűleg nem fog az idők végeztéig kitartani, de alkalmanként egész kellemes szórakozás, és napindító szeánsz mindkettőnk számára. Reggel együtt megyünk az óvodába (és eddig még mindig ő maradt ott, engem elengedtek - a szerk.), amely történet nem csak feltétlenül kivételesen szerény személyiségem kiválósága miatt lesz egyedülálló, de jött velünk a kutya is. Az állítása szerint szivárványlakó manó ugyanis elég nehezen indítja általában a reggeleket, kivételesen magas és erős hangszíne pedig gondoskodik arról, hogy ez a ház többi lakójával se történjen másként. Ilyenkor általában jön a JOKER megoldás, és az aktuális öltöztető, ovibavivő, a hóna alá kap egy macskát, amitől a gyerek automatikus reflexei beindulnak, azonnal mosolyra húzódik a szája, és el is felejti, mi sírni valója van az életben. Ezt emberi kontaktussal, egy öleléssel is el lehet érni, bár az ellen van hogy tiltakozik, és az idő, mire egy másik ember le tudja nyugtatni. A legegyszerűbb megoldás valóban az, hogy az ember lánya valahonnan (akárhonnan) előránt egy szőrös élőlényt, mely azonnali instant boldogságként funkcionál. Igen ám, csakhogy macskát nem lehet az oviba vinni, legalábbis én ezekre a tigrisekre biztos nem teszek hámot. Nem csak azért, mert valószínűsíthetően így maradandó sérüléseket szenvednék válltól csuklóig biztos, te talán a lábszáram sem úszná meg szárazon ezt a tolakodó és indokolatlan viselkedést a részemről. Azért sem teszek ilyet, mert ezek macskák. Az elmúlt 12 évemben megfordult néhány cicafiú és cicalány a kezem alatt, és egész jó életbenmaradási rátával is dolgozom, úgyhogy talán elmondhatom már magamról, hogy láttam olyan macskát amely jól érezte magát, és fokozatos és szeretetteljes megközelítésben elég harmónikus viszonyt sikerült kialakítanunk egymással és a természettel. Van valami kölcsönös, szabadsággal átitatott szabályrendszer és érzelemvilág, amelynek ha mindkét fél engedelmeskedik, nagyon hatékonyan tudunk együttműködni és ha nem erőszakoljuk rá egymás akaratát és szükségletét a másikra, akkor szabadon tudjuk a közös mindennapjainkat színesebbé tenni. Tűnhet úgy, hogy a macskáimról beszélek, a kutyámról, vagy az unokahúgomról (rossz a sorrend - a szerk.) de nem csak és kizárólag.

Én a szeretetről beszélek és két Földi létező kapcsolatáról.

Apropó a kapcsolat. Mert a kutyával kezdődött az egész és azzal, hogy együtt megyünk óvodába, hármasban. Az említett jószág, valójában egy 8 éves sakálforma kutyalány, akinek megnevelhetőségébe már többeknek beletört a bicskája. Ő egy belgajuhász, németjuhász és tacskó keverék, rengeteg kedvességgel, egy végtelenül komolytalan pofaberendezéssel, lobogó fülekkel, állandó beszédkényszerrel és kiírthatatlan autó-kerék frusztrációval. Az ötlet, egy kifejezetten nehezen induló napon öltött testet, melyet mikor a kisasszony tudtára adtam, rutinszerű szemcsillogás volt a válasz, és azonnali kenyérre kenhetőség. Akkor még nem tudtam, hogy fogom ezt az egész projektet kivitelezni, de bíztam magamban és úgy voltam vele, majd improvizálok.
A kora reggeli indulást, a kutyasétáltatás reményének köszönhetően piperkőc balerina készülődéssel töltött idejét is optimális keretek közé szorította. Viszonylag hamar meg tudtunk abban egyezni, hogy mindketten rózsaszín szoknyába és fehér felsőbe megyünk oviba, ráadásul felfogjuk a hajunkat is. Mivel én még a tavaszias - nyárias színekben pompázó outfitemhez  kaptam egy EPRECSKÉS táskát is, kis tündi - bündi szütyőt, kezdtem úgy érezni, hogy csúszik ki a lábam alól a talaj. Kivágtam magam azzal, hogy ma nem viszünk magunkkal táskát és nagyon szépen megköszöntem a szamóca - tarisznyát, őszintén láttam magam előtt, hogy ez tényleg milyen jó lesz a piros cipőmhöz és a lehető legkevesebb teherrel elindultunk az udvar felé. A drótot a sakálforma kutyalánynak már biztos leadta valaki, mert valami elképesztő hullámmozgást, egyhelyben tekergőzést, pörgés forgást és csaholást produkált, úgyhogy a kisebbik ember magához vette a pórázt és elindultunk az erdőn keresztül.
A rövidke erdősávon semmi gond, a kutya szaladgál, mi a saját tempónkban sétálunk, a gond ott szokott kezdődni, mikor valaki a póráz végére kerül, annak a póráznak a végére, aminek a másik felén a kutya van.
Egyetlen esélye volt, ezt mondjuk tudtára is adtam minden ingerültség nélkül. Ha nem megy, javarészt udvarlakó lesz, mint a többi falubeli, szomorú sorsra ítélt társa. Tudta, érezte, csak nem tudta mit kell csinálnia.

Valami ismeretlen ismerős hang azt mondta belülről, hogy: a kapcsolat, mutasd meg neki, mit vársz tőle!

Hát gondoltam én magamban, mégsem fogok most négykézláb ereszkedni a rózsaszín miniszoknyámban itt a faluszéli erdősáv egyik sarkában, hanem megállunk egymás mellett. Illetőleg az élőszó tekintetében sem biztos, hogy azonnal konszenzusra jutunk, úgyhogy más valamit kellett kitalálni. Lovaknál már láttam hasonlót, így gondoltam, ha 600 kg-nál működik, 35-nél is kell, ez nem lehet méretfüggő. Azzal az ismerettel rendelkezem azért, hogy a kutyát mindig a szív oldalán vezetjük, vagyis a bal oldalon. Megálltam egy vonalban a mellső lábával, és hozzá érintettem a bal lábszáram, majd vártam. A kutya nem mozdult, ő is várt, éreztem, hogy valami elkezd áramlani közöttünk, itt már nem volt kérdés, tudtam, hogy ez működni fog.
Álltunk, összerezegtünk és léptem. Lépett a kutya is, ahogy én, átvettük egymás ritmusát. Innentől kezdve pedig úgy jártuk be oda vissza a falut, hogy egyetlen egyszer sem kellett megrántani, rákiabálni, hanem laza pórázzal igazodva követte a lépteimet. Nem hittem el. Illetve láttam, tehát elhittem, csak csodálkoztam. Másnak megismétlődött ugyanez, majd harmadnap is, ekkor már hárman összekapaszkodva jártuk az utunkat.

A gyerekek és az állatok elég közel vannak a természet egységéhez, emlékeznek még a harmónia varázsára, így kellő alázattal, figyelemmel és tanulnivágyással fordulva feléjük, még utat mutathatnak nekünk önmagunk mélységeiben, önvalónk gyökeréhez, mi pedig felszínre hozhatjuk azt, amiről már azt hittük, hogy réges rég a feledés homályába veszett.


Meg kell tanulni emlékezni.