Voice for the voiceless

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél" 

Történt egyszer egy borongós hétköznapi reggelen, hogy a szokásos reggeli kávétúránkra indultunk a kolleganővel. A kávétúra abból áll, hogy felkapunk valami kényelmeset magunkra, magunk mellé vesszük a sakálforma kutyalányt aki az udvaron lakik, lesétálunk egy pár száz méteres erdősávon a faluba, ahol egy kis tér található, ami otthont ad egy kellemes kis cukrászdának és egy boltnak. Ezen a kis téren található még egy kerekes kút, rendezett parkoló és gyakran megjelennek olyan, számunkra ismeretlen emberek, akik annak ellenére, hogy nem őriztünk együtt libát, a napszaknak megfelelően köszönnek. A cukrászda nyitvatartásától függetlenül, mindig van arra mód és lehetőség, hogy az ember egy fantasztikus capuccinóval serkentse a vérkeringését, amit olyan tejhab kísér, amin nem lehet egyszerűen csak áthaladni. Bár nem vagyok kockacukor párti, ezt mégis szeretem, mert olyan kényelmesen és lomhán fekszenek fel a tejhab tetejére, és amíg a kanalammal ki nem adom a kvázi vezényszót, hogy merülés, addig ők bizony csak sütkéreznek a napsugarakban és ellentmondanak a gravitáció összes létező törvényének közben. Fekszenek a habon. Ennek az itáliai tradíciókat megszégyenítő faluszéli élménynek az ára bruttó 250 Ft. Ez a kis erdőszéli luxus most már mindennapjaink szerves részét képezi, és annak ellenére, hogy a neveletlen, de intelligens kutyalány ezt megelőzően felébreszti a falut az ugatásával séta közben még mindig a nap egyik jelentős fénypontja szokik lenni.
A kutyus egyébként mintapéldája a felelőtlen állattartói viselkedésnek, legalábbis az állatbefogadónak biztosan. Ő ugyanis egy lelenc, valószínűleg autóból dobta ki az előző gazdája, és így esett, hogy az akkor még gödöllői lakópark egyik kis teraszára ő bizony odaköltözött, annak ellenére, hogy ott több macska lakott már akkor is, mint ember. Én ez idő tájt, pont egyik londoni nyelvtanfolyamon élveztem az angolszász kultúra színes és pezsgő miliőjét, így meglepetésként ért hazaérkezésemkor, hogy bővült a család, bár helyileg oda, ahol akkor laktunk nem lehetett befogadni elég szembetűnő mérete miatt, ezért "bértartásba" került arra az időre, amíg az építkezés olyan stádiumba nem került, hogy oda már lehetett kutyát vinni, sőt, azért kellett is, különböző biztonságtechnikai szempontokból. Ezen időszak alatt, amikor csak látogatói státuszban voltunk a kutya életében jelen, hogy pontosan mi történhetett, azt nem tudom, de azt viszont igen, hogy előtte csak a kocsikkal volt problémája a kutyusnak, azóta a botos öregembereknek is tajtékozva ugrana neki, de nem teszi, csak elképesztő ricsajt csap, ha ilyet lát.

Fordítsuk le ezt akkor magyarra: ezt az állatot autóból tették ki, és bottal is verték. Az állat ugyanis nem hazudik, él benne az igazság ösztöne, mindent elmond, nem taktikázik, nem gondolkodik, a viselkedésével adja a tudtodra a múltját és a jelen érzésvilágát, előrevetítve, hogy a jövője tőled függ. Mert tőled függ, te vagy az ember, te vagy aki megszelídíted őt, és te vagy az, aki felelősséggel tartozol utána az élete végéig. Ők ugyanis nem gyerekek, legyen szó hörcsögről vagy lóról, sosem nőnek fel. Ha a házad táján élnek, szocializálódtak már annyira, hogy őket bizony etetni kell, reggel - este, fajtától függően mondjuk 3 vagy akár 23 éven keresztül. Az által, hogy magad mellé fogadsz egy négylábút (vagy például itt házon belül van rá példa, hogy van aki 3 lábban utazik) annak az állatnak az utolsó leheletéig te felelősséggel tartozol.
A mi esetünkben a kutya példa, természetesen nem voltam a pártján, mert már előre láttam sötét jövőmet, a kezdeti lelkesedés, majd én viszem sétálni, majd én viszem iskolába, majd én etetem, valószínűleg nem tart tovább, mint 1-2 hét, aztán elmúlik az újdonság varázsa. Gyerekszemlélet ez, felelős állatartói viselkedés felismerésére önmagában nem alkalmas. A kutya természetesen nem járt soha iskolába, és az elmúlt 8 évben akkor volt kirándulni, sétálni ha én elvittem. Mert mindig van egy hülye aki megmenti azt amit más felelőtlenül elbaszott. Két, maximum 3 naponta főzök rá, de ha már a macskákra főzök, akkor ez sem jelent különösebb megterhelést, bár már nagyon unom. Igen, kimondom hogy unom. Nem azért unom, mert az elmúlt 12 évben, amióta elkezdhettem egyáltalán a paneldzsungelből kiszabadulva végre állatokkal is foglalkozni túl sok lett volna belőlük. Nem, az emberekből lett túl sok. A macskáim is kivétel nélkül, mind felelőtlen állatkezelési viselkedés eredményeként kerültek hozzám és az évek ugyan megedzettek, hogy ha kell, fogvicsorgatva elfordulok egy sérült állattól az utcán, és nem viszem haza, nem mentem meg és nem vállalok újabb több évtizednyi felelősséget magamra mások hibáiért, azért ez nincs megoldva. Hangozhat ez kegyetlenül, de ebből a szépszámú kis macskakolóniából sem én hoztam haza mindet megmenteni, egy idő után ez olyan divat lett mifelénk. Ha valaki talált egy törött lábú, vagy koraszülött, vagy bármilyen állatot, azt elvitték Évihez, majd ő segít rajta, aztán mind maradt is szépen.
Emlékszem eleinte végeláthatatlan szélmalomharcba kezdtem különböző állatvédő szervezetekkel, de írd és mondd kivétel nélkül a "ha megfogta, had vigye elvét" követve, egyetlen egy állatot sem vettek be tőlem, soha. Így jöttem rá, hogy csak magamra számíthatok ebben a kérdésben, és mivel sajnos eléggé ki is basztam magammal már eddigre, mert sem a szívem, sem felelős állattartói viselkedésem nem engedné, hogy a gyerekek innentől kezdve szelek szárnyán lézengjenek bele a nagyvilágba, nekem is kellett találnom valakit, aki megment. Legalábbis akivel egy követ fújunk! Ezúton is szeretném megköszönni annak a Macskanegatív majdnemférfinek élete legjobb döntését, hogy kiszínezetlen létforgatagában "állítólagos" szerelmét a vagy én vagy a macskák ultimátum elé állította! Mert ennél nagyobb sanszot, nagyképűség nélkül nem biztos, hogy tudott volna adni a magyarországi macskatársadalomnak. Tehát köszönjük még egyszer a MACSKÁK  nevében is! Bár ők nem köszönnek, valószínűleg unottan vennék tudomásul, hogy nocsaknocsak végre sikerült felébredni, vagy mi fasz van, és aludnának tovább. De nem tudom, ugyanis én nem értek a macskákhoz, valószínűleg a nyelvüket sem beszélem, és mint macskakiszolgáló személyzet sem biztos, hogy egy hármas alánál jobbat még a legnagyobb felkészültségemben sem kaphatnék. 10-es skálán.
Köszönjük persze a KUTYÁK nevében is, de Leiláéban biztos, mert már ketten sétáltatjuk! Azt pedig, megelőlegezném, hogy köszöjük a LOVAK nevében is, de ez még nagyon távoli kapukat dönget.... vagy nem is olyan távolit?

De ugorjunk vissza a kerekes kúthoz, a curkászdához és a capuccinohoz, és ahhoz a naphoz, amikor újabb világmegváltó gondolatok értek el minket, aznap az eresz alatt, ami ugyan nem ehhez a kis vendéglátó egységhez tartozik, de attól függetlenül, hogy esetleg nem fogyasztasz ott semmit, nem kell megáznod, nem basznak ki, sőt, ha kitéved valaki ott dolgozó bentről, üdvözöl és szép napot kíván! Ilyen ez kérem itt faluvégen. Tehát itt esett, hogy néztük a kétpercenként, vagy még ritkábban elhaladó autókat ezen a parányi útszakaszon, ami elénk tárult, és felmerült a jogosítvány kérdése. Egész konkrét példa merült fel, azon morfondíroztunk, hogy akinek van több, mint 30 éve jogosítványa, az hogy lehet, hogy napról napra szarabbul vezet, bár sosem vezetett sem biztonságosan, sem jól. Szerintem úgy lehet ez, hogy eleve nem alkalmas rá, és megragadva az alkalmat, hogy most lehet megint meg tudom osztani erre vonatkozó szélsőséges nézeteimet, anélkül, hogy úgy néznének rám mint egy marslakóra, azt mondtam, hogy én bizony nem adnék minden hülyének jogosítványt, hanem nagyon szigorú pszichológiai alkalmassági vizsgálatnak vetném alá, mielőtt egyáltalán elkezdeném neki magyarázni, hgoy mi lehet egy kresz táblán. Egyáltalán mi az. Aki agresszív, felelőtlen, bizonytalan, netán még reflexeivel is baj van és nem ér el egy minimális szellemi érettségi szintet, azokat én egy életre kitiltanám a közutakról. Mondjuk én a gyalogosok kérdésével is kezdenék valamit, mert ez hogy hömpölyögnek cél  nélkül ha kell ha nem, mint egy csoport birka, vagy még rosszabb, mert azokat legalább ha terelik egy irányba mennek, de ezek?! Ezek a hömpölygő csorda, néhány öngyilkosjelölt renitenssel. Na mindegy is, szóval ezirányú elképzeléseim abszolút jó hallgatóságra találtak, ugyanis Ági erre annyit mondott, hogy az állattartást is lehetne alkalmassági vizsgához kötni. Még akár egy hörcsögöt is. Ugyanis van egy generáció, akik még másképp bántak az állatokkal, ha volt nekik, leginkább haszonállatként tartották őket, de ennek ellenére becsülték, akár mint jövedelemforrást, vagy csak szocializált egérfogót tartották nagy becsben. Tőlük még lehet valami tanulni, ha nem nyomorodtak meg teljesen az elmúlt évek alatt, vagy még élnek egyáltalán. Aztán őket követték az önmegvalósító és/vagy pénzhajhászok. Kettő fajtája ismert, az egyik az üzleti világban nadrágba, és/vagy szoknyában él majdnem steril környezetben, állatot mint olyat ritkán lát, és szinte soha nem érint, de nem is akar, és a természeteszeret néhány egzotikus utazásban ki is merül, amiről lehet fényképeket posztolni az irigykedő szomszédoknak, fészbuk barátoknak, vagy éppen munkatársaknak. Menthetetlen.
Másik fajtája - már korai éveitől élete egyetlen célja a génjeinek a továbbörökítése, nemtől függetlenül, és valószínűleg erre helyet, időt és módot is talál már viszonylag korán, egy kölcsönös megkötés iránti igény is felmerül itt a partnerek részéről, de ezt ki soha nem mondanák. Itt esetleg 1-2 macska jelenhet meg, akiket sajnos a gyerekek miatt adnak először örökbe, vagy dobnak ki, majd pár év múlva az ő nyavajgásukra vesznek meg megint, bár ilyenkor már a zsebcirkáló túltenyésztett, de igen drága, kicsit státusszimbólumként funkciónáló kiskutyák sorsa is megpecsételődik ez által. Egy részről nagyon cuki, ha gondozod, ha eteted, ha itatod, ha viszed jobbra balra, ha rengeteget költesz rá az állatorvosnál, ugyanis sajnos ezek a kis túltenyésztett állatok nem alkalmasak arra hogy egészségesen éljék le az életüket. Ráadásul minden egyes fényképpel amit innentől kezdve posztolsz a fészbukon, egy újabb, sajnos fizetőképes vásárlóréteg figyelmét hívod fel vele arra, hogy legyenek kedvesek munkát adni az állatok kizsákmányolásából élő tenyésztőknek is, akik abból fizetik a sárga csekkeket (mély tisztelet a kivételnek) hogy állatokat baszatnak, és a végkimerültségig zabáltatják utána fel őket a saját kölykeikkel.
Egyetlen példát had meséljek el ami sakálforma kutyalányommal esett meg itt az utcánk szélén. Itt ugyanis sajnos nem dívik kutyát sétáltatni, mert elég ha ki van rakva az udvarra. Nem elég, messze nem elég. Én viszont szoktam és van hogy beviszem az erdőbe is. Ilyenkor nyílik alkalmam rá, hogy a Budapestről yorkikkal, meg mindenféle kis szarokkal kiszabadult iqfighterek mégis engednek a természet csábításának és mi ilyenkor szoktunk találkozni. Egy ilyen alkalmával (egyébként már a gazdák mozgásán látni, hogy bajt fognak csinálni) megjelent egy kívül-belül szőke, nagyon cuki, de egy kissé korosabb hölgyemény, akinek olyan kifejezetten bántó magas hangja van. Pórázon viszi mind a kettőt nagyhangú szőrpamacsot, a természet lágy ölén, nehogy megszökjenek a gyerekek, drágák voltak. Erről is van véleményem.
Tehát érkeznek, feltűnnek a horizonton, én is észlelem, meg a kutyám is, de különösebben nem zavar, mivel elég félénk a termete ellenére, és azon túl pedig igen játékos is. Igen ám, de az áldozatok nem tudták, hogy a zord, de mégis kicsit kajla külső érző szívet takar, és a nő elképesztő fejhangon kezdett el visítani, hogy jaaaaaaj, jaaaaaaj, azonnal fogja meg, meg fogja enni a kicsikémet! Először megmondom őszintén nem is tudtam honnan jön a hang, de erre már a kutyám is felfigyelt, és mivel a gazdi is elkezdett üvölteni a kis zsebtorpedók is rázendítettek. Se több se kevesebb nem kellett a kajla kutyámnak, rohant oda, ugatva. Én utána, de semmi mást nem láttam, mint hogy a nő porol, visít, a kiskutyák ugatnak egy 30 centis póráz végén forognak körbe körbe, én meg üvöltöm, hogy engedje el a kutyáját, hogy el tudjon szaladni, de már késő volt, meg nem is engedte volna el, hisz soha nem teszi. Harapás nem történt, de mint ezt később orvosszakértői vizsgálat is bebizonyította egy nagyon drága 3 éves kutyánál szívrohamot sikerült okozni. Ilyen esetben egyébként javaslom mindenképp segítséget kérni, a kutya gazdáját, dögöstől ha kell elvinni a legközelebbi állatorvoshoz, mert a fehér köpenynek még mindig van egy kis tekintélye, és majd ott elmagyarázzák neki, miért is hülye, és ne csodálkozzon semmin. Volt nagy sírás rívás jajveszékelés, dráma az egész utcában, mert még voltam olyan rendes, hogy haza is vittem őket. Bíztam volna benne, hogy tanult esetleg a hibájából, és erre nem az lesz a megoldás, hogy vagy ő magának, vagy apa vesz anyának egy másik drága zsebcirkálót, ezáltal is támogatva, hogy újabb genetikai hulladékok szülessenek, majd kössenek ki csomóba egy menhelyen, azok, akikért nem jelentkezett a fizetőképes vásárló.

Egy tökéletes világban, az állattartásra vonatkozó alkalmassági vizsgán az ilyen elbukna, és nem vehetne állatot, még pénzért sem. A hal azonban mindig a fejétől bűzlik, mit várunk egy olyan balkáni országban, ahol az Erzsébet utalvánnyal macskakaját nem tudsz fizetni, mert az nem kell hogy zabáljon, vagy majd fog magának, de virágföldet igen? De ez csak egy kiragadott apróság.

"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik."


Mink van még itt a generációs kérdések tekintetében?
Rengeteg motiválatlan és/vagy tudatlan fiatal, akiké ez a bolygó lesz, ahol mi ma élünk. Remek. Hát akkor főzzünk abból, amink van. Remélhetőleg lesz folytatás!


L.É.

Színezd újra!

"Nem igazságosztó, csak olyan, aki a jók és a rosszak csatájában néha javít az arányokon."


A mai poszt apropóját több,  közelmúltbeli esemény adja, melyek lekrónikálása ezidáig a restanciáim sorát gyarapította, szóval a jobb később, mint soha elvét követve álljon alább néhány felismerő, őszinte sor. Bár ez utóbbit talán már nem kell külön kihangsúlyozni, elvégre blogunk főismérvei közé tartozik, hogy legyen az bármilyen szélsőséges, bármennyire is nehezen emészthető egy vád egészen biztosan nem érhet, hogy ne lennénk őszinték. Bocsánat, érhet, csak éppen nem fedi a valóságot. 
Az első olyan ünnepi hétvégével a hátam mögött, amit úgy töltöttem, ahogy mindig is kellett volna, kvázi pihenéssel, alvással, és olvasással, így kevéssé bátortalanul idézek Frei Tamás: A megmentő című művéből, mely letehetetlenségével egyfajta ágybavivős szexuális viszonyt kezdeményezett velem az elmúlt napokban. Ágyba vittem, és ki sem engedtem onnan, amíg az utolsó karaktert is magamévá nem tettem.
A mű főszereplője ugyanis egyfajta Igazságosztó szerepet öltött magára, de mégsem, tőle idéztem fönt.


A mai napon egy égi jelenség is segítségemre van, minél intenzívebben és elmélyültebben átadni a dolgokat, ez pedig a Plútó irányváltása, amit asztrológiai szakszóval élve úgy neveznek, hogy Retrográd irányba mozdul el, és teszi ezt most már egészen ez év októberéig. Kezdeném az elején, ez nem valóságos irányváltás, elvégre a bolygók az égen, nem fognak még a mi kedvünkért sem pörögni-forogni visszamenni az időben ha kell. Ez látszólagos, ilyenkor mindenféle földi perspektíváknak köszönhetően úgy néz ki, mintha nem előrefele haladna, ilyenkor valójában nem tesz mást, mint belső vonatkozásait részesíti előnyben az adott bolygóminőség, hogy aztán kvázi egy egyezményes jelként majd újra Direkt mozgást fog végezni még a mi szemünk szerint is, akkor ezeket a minőségeket meg lehet majd valósítani a mindennapi életben is. Tudtommal a bolygó minősége már csillagászatilag visszavonásra került, azért asztrológiai szempontból nincsen még kiközösítve ő, az Alvilág Ura, így ez az információ egyelőre irreleváns. Ugyanis a Plútó minőségét ezzel a címkével szokták ellátni, a Skorpió analógiát hordozza magában, ő az aki tudatalatti tartományokért felel, a szélsőségeket, a mélységeket, a szenvedélyt hivatott közvetíteni, csak úgy, mint adott esetben az agressziót és a pusztítást is. Amikor ő kerül porondra, egészen a gyökerekig, a tudattalan tartományokban megbúvó félelmeinkig kalauzol minket lelki szinten, olyan eltemetett, lefátyolozott arcok mögé enged bepillantást ilyenkor, ahova halandó ember csak ritkán teheti be a lábát. Ha kell, ő atombombával takarít, nem éppen diplomáciai érzékéről híres, mint ahogy a Skorpió maga sem. Ő egy olyan élőlény, akinek a tulajdonságai alapján a csillagjegy méltán közvetíti az üzenetét, a szívósságát, az elpusztíthatatlanságát, olyan páncéllal rendelkezik, amit nem lehet csak úgy erővel áttörni. Egy skorpió eltűri azt a napi gyakran 50 fokos hőingást is a sivatagban, aminek még a kövek sem állnak ellen, ez a napi életben is jellemző. Terhelhető, pakolható, lehet őt ingerelni, de ha egyszer támadásba lendül, nem ismerve se Istent, se állatot, öl. Úgy öl, úgy sebesít meg, hogy saját magába is belemar, ha úgy hozza az élet. A bosszú nagymestere, az érzelmi játszmák verhetetlen ura, vagy úrnője, ő a sakktábla vezéralakja, keleti vagy nyugati sakk kultúrától függően, a királynő, vagy a király. Mi királynőként ismerjük a conquistádorok óta.


Van ehhez köze bárkinek, aki nem ebben a csillagjegyben született, illetve a felkelő nap jegye nem a keleti szélsőségek irányába mutat?


Van. Ugyanis asztrológiai szempontból az ember léleklenyomatáról nem radírozunk ki semmit, ami szerintünk nem odavaló, illetve a bulvárlapok utolsó hasábjain esetleg nem szerepel. A bolygók, a csillagjegyek és az ehhez tartozó minőségek mindenkit érintenek, csak más-más arányban. Az összetevők más - más arányban jelennek meg, kicsit olyan ez leegyszerűsítve mint a főzés, egy adott receptnél ha az összetevőket meg is tartod, az arányokat azonban jelentős  mértékben  megváltoztatod, köszönő viszonyban nem lesz a két étel, amit elkészítesz. Magyarul: mindenkiben vagy egy kis skorpió, illetve mindenki életébe odabasz egy kicsit a Plútó. Bocsánat, a hozzájuk tartozó minőségek  jelennek meg más-más életterületen. Ugyanis odabaszni, esetleg mi baszunk oda magunknak a felelősséget az égi cirkálókra nem lehet ráterhelni. Illetve rálehet, ezt hívják úgy, hogy önbecsapás. Szóval a sakktábla vezéralakja mindenkiben  ott lakozik, csak elő kell tudni  hívni, meg kell tudni élni.


Tehát a skorpió analógia, halálos vizekre evezve immáron, a halálos szerelem hírnöke is. Ismeri azon másodperceket, amelyek csak keveseknek adatnak  meg manapság. Számomra, kicsit köznapi nyelven megélve, maga a félelem. Ha ebbe szalad bele az ember, borul minden, csak gyakran elfelejtem, hogy ha már beleszaladtam, akkor is borul minden, ha esetleg tova is szaladtam, alázatlan mivoltom ugyanis nem predesztinál arra, hogy ne kelljen a tetteimért felelősséget vállalnom. Engedtessen meg elmesélnem egy rövid történetet:


A közelmúltban egy nagyon kedves barátnőm, két angyali fiúcskájával töltöttem egy délutánt, akik azért attól fiúk, hogy elevenek, de ugyanakkor igen jól neveltek és ezen keretek között csak és kizárólag a legnagyobb szeretettel kezdik el feszegetni a te határaidat, a tűrőképességedet. Mint már oly sokszor, most is megjelentek a színezővel és ceruzákkal, egymáson átgázolva, hogy Évi most kivel fog színezni. Erre egyébként méltán büszke vagyok, hogy ritkán találkozom ugyanazon gyerkőcökkel kétszer úgy, hogy ne azonnal festeni, vagy rajzolni akarjanak velem, ha másból nem dühből. Akkor azonban én nem ezért érkeztem, hanem délutáni locsi-fecsire, és igyekeztem az urakat figyelmen kívül hagyni, illetve tájékoztatni róla őket, hogy van nekik anyukájuk is, én most jelen pillanatban hozzá jöttem, és ezt tartsák tiszteletben legyenek kedvesek. Teljes mértékben így jártak el, szép csendben megjelentek mellettem, 1-1 színezővel, nekiálltak egyedül színezni miközben a fülük mögé 1-1 színesceruzát tűztek, ahogy azt nagypapától látták. És nem szóltak egy szót sem. Hát ember legyen a talpán, aki ezek után nem áll neki sírva könyörögni, hogy fiúk, hadd színezzek veletek én is, de nem?!
Szóval nem volt menekvés részemről. Azonnal megtanítottak a jót akarni. Az egyik színezőben rögtön előkerült két kép, egy skorpió és egy tarantula pók, amikkel azért engem még ilyen körvonalas állapotban is ki lehet kergetni a világból, mire a kisebbik fiú hisztérikus rohamban tört ki, hogy ő ettől fél és azonnal oldjuk meg a kérdést. Jó, lapozzunk el, vagyis spongyát rá, ha nem látjuk nincs is ott, de akkor mit színezzünk? Legnagyobb meglepetésemre visszalapozott a fiatalúr a skorpióhoz, a kezembe nyomott néhány ceruzát és közölte, hogy azt. Pont azt. Rendben, meglévő undoromat leküzdve, egy bíborlila és a szivárvány minden színében pompázó skorpiót kreáltunk közösen, amitől utána már nem féltünk, sőt, büszkén mutogattuk mindenkinek, hogy milyen szép! Hmm.... terápia.
Igen ám, de itt ne értek véget a megpróbáltatásaim, a fiatalember felbuzdulva kezdeti sikereinken, azonnal a tarantulához lapozott, hogy na akkor ezt is. Póktanból részemről annyit, hogy sok mindennel meg tudok barátkozni, de valami, aminek 8 lába van, számomra nem logikus, értelmezhetetlen, gusztustalan és félelmet keltő. Itthon már nem írtom őket, hanem felruházom telepatikus képességekkel és gyönyörű képeket küldök feléjük, miszerint kint nem csak tágasabb, de sokkal jobb is. A tavalyi évben volt egy ilyen háziállatom is, akit kiköltöztettem a teraszra április magasságában, és ő azonnal élt is az opcióval a leanderem és az egyik kinti székem közé feszített egy hálót  másnap reggelre. Ezzel nem volt gond, kicsi volt és keresztes. De baszott jó volt ám az akkori szúnyog és egyéb ízeltlábú termés, így augusztusra már egész méretes háziállatom volt, aki a Spykie nevet kapta, és már nem csak egy, hanem két széket is birtokolt magának a teraszon. Kineveltem egy méretes ellenséget, semmi kétség nem fért hozzá. Egy jól irányzott huszadika környéki vihar vetett véget több hónapos együttélésünknek, amellyel egyébként keresztes barátom több, mint csúcstartó is, mert ennyit én ilyen szorosan még kétlábúval, utolsó kettessel kezdődő évem előtt nem tudtam és nem is akartam produkálni.
Egy szónak is száz a vége, adott színező tarantulája előszőr magenta színű szőrős papucsokat kapott, amitől inkább komikussá vált, mint félelmetessé, majd ugyanezzel a színnel egy diadémot is kreáltunk a fejére a meglévő vonalakból, melyek eredeti funckiója azért gyanúsan nem ez volt. Így vált élhetővé egy félelmünk, egy közös félelmünk.
Kiszíneztük.


...és akkor van itt még valami, amiről gyanúsan nem beszélek, de ezt talán csak a legárgusabb tekintetek vehetik észre. Van itt kérem szépen nem is egy, hanem inkább két találkozás, néhány elzárt pillanat, ahol két ember közötti vibrálásként megjelent a szenvedély ígérete. Kicsit mint az igéret földje manifesztálódott, egy jövőbeni függő követelésként rezgett bele a levegőbe. Nem tudom, hogy ez puszta önzősége-e részemről, hogy ezen információ halmazon gyakorlatilag már több, mint egy hete ülök, vagy inkább az illendőség ide semmiképp nem alkalmazható szabályaiba kapaszkodva kussolok és beszélek, filozofálgatok kvázi mindenről ami csak eszembe jut, csak adj Uram Isten ne kelljen már megint "arról" beszélni....


Pedig de jó lenne... 

A tájidegen vadkacsák és a Tanksapka

"Nem döglődünk, mi így élünk!"

Tegnapelőtt kiszabadulva erdőszéli kulipintyónk biztonságot nyújtó rejtekéből, különböző hivatalos ügyek intézése kapcsán, már nagyon-nagyon korán, a reggeli órákban Budapest utcáit róttam. Majdnem ésszel. Én ugyanis szeretem ezt a büdös várost, és amikor szép idő van, és/vagy nem sok ember, akkor hajlamos vagyok hosszadalmas túrákat tenni, preferálva a Duna-part környékét. Ezzel semmi probléma nincs, amíg nem kárhoztatom magam egy teljes napra egy betörendő magassarkú cipőbe, amellyel alapvetően semmi probléma nincs. A probléma velem van, ugyanis nem három lábujjam van, hanem öt. Pont kettővel több lábanként, mint ami kényelmesen belefér. Nem igaz, hazudok egy kicsit, ami kényelmesen beleférne még több óra séta után is. Sajnálatos módon, a célállomásra érkezve kiderült, hogy bizony várni kényszerülök, így kicsit orrlógatva, de mégis örülve az előreláthatóan legalább harminc perc szabadságnak a Lánchíd árnyékában kimásztam a lépcsőkig. Napfény, reggeli Budapest, állóhajók, eldobált csikkek és sörösdobozok és néhány vadkacsa adta a reggeli vizuális élvezetet és az inger is óhatatlanul elért, hogy csak rá kéne gyújtani. Igen ám, de nem volt nálam tűz, úgyhogy kellő alázattal, beletörődve a helyzetembe, helyet foglaltam az egyik lépcsőn, ahol is mit ad Isten egy fél doboz gyufa várt rám. Mintha egy láthatatlan színpad díszletei elevenedtek volna meg, rögtön éreztem, ma jó napom lesz, elvégre be van készítve minden, csak érte kell nyúlni.
Megjött az első vadkacsa, elég csiri-csáré köpenyt viselt magán, én pedig mellélátogatott biológia óráim ellenére meg tudtam állapítani, hogy ő bizony fiú lesz. Nem párba jött egyedül, jött és ment is rögtön, nem élvezte a társaságomat túlságosan. Majd rágyújtottam, lepattintottam a kiszáradt foszfor réteget a nemrégiben felfedezett korona gyufáról, majd elkezdtem adni a füstjeleket. Fogalmam sincs a jelenleg hatályos nem dohányzók védelmében született törvény apró részleteiről, hogy hol, hogy s mint lehet, vagy nem lehet dohányozni, valami olyasmi ragadt meg bennem, hogy jobb ha sehol. Ezt eddig is tudtam mondjuk, de visszaeső nemdohányzó lévén, most a gyógyult, dohányzó kategóriába tartozom éppen. 
Hogy is van ez? Pont fordítva, tessen még egyszer elolvasni a mondatot, ha úgy tetszik!

Szóval ücsörgök ott a Lánchíd lábánál, reggel 9, fél 10 magasságában, nézem a büdös vizet, ami nem csak vizuálisan hagyna némi kívánni valót maga után, mind amellett, hogy a Duna önmagában gyönyörű, csak koszos-mocskos, undormányos ha közelről nézed itt a város között. Utolsó Mohikánlány feeling, már-már mérhetetlen transzba esem a reggeli napfény jóleső melegében, hempergetem a zakómat a kiskavicsos földön, mert miért ne, és közben adom a füstjeleket. Az nagy Varázslómester ott fenn az égben meg is hallgatja imáimat, és megduplázza a téteket, ezúttal két kacsát küld. Két cifra lebernyeges, vagyis két úriember állt ott, mélybordó, zöldes csokornyakiban. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, immáron a szürreális világot örző kapu oldalán innen, hogy ez most hogy is van? 
Értelmezzük már a szimbólumokat egy kicsit, ha ilyen szépen süt ránk a Nap, a Dunaparton, nem?!

1. variáció: Ági barátnőm tanítása, és évezredes tapasztalatokat magába sűrítő bölcselete szerint, két, azaz kettő darab kategóriá létezik férfiak terén: az EX és a NEXT (ami feltételezi, hogy jelen időminésgemben én vagyok az "I am the One and Only", kevésbé szingli, mint inkább páratlan minőségemben). Hmmm, mivel ezt nem tudnám teljes határozottsággal kizárni, sem megerősíteni, most nyugtáztam. Lehet benne valami, időminőségében a ki-kicsoda címke egyelőre nem került kiosztásra. Bár gond nélkül kerülhetett volna a Timeline tanulságai szerint is, csak én már óvatosabb duhaj vagyok, fölöslegesen, össze-vissza nem ragasztgatok, nem címkézek, mert kétszer nem szeretek dolgozni, egyszer is csak abban a kivételes esetben, ha épp imádom, amit csinálok, egyébként elég nehéz rábírni bármire is. Amit ugyanis nem csinálnék meg ingyen, azért nem mozdulok pénzért sem... na ez elég messzire visz. Vigyen.

2. variáció: viszonylag egyszerűbb: ők sem kivételek, és a pesti egyre szivárványosodó forgatagban, már vadkacsáéknál is a fiúk járnak párban. 

3. variácó: ezek vadkacsák, tájidegen élőlények itt a nagy fővárosban és semmi szimbolikájuk nincsen, mögöttes jelentéstartalmat ők bizony vala, nem hordoznak.

Kacsa scene vége, ők is továbbmentek, én is mentem a dolgomra, visszafele már a kettes villamoson bliccelve, mert az a felismerés már elért többször, hogy bizony a Parlament környékén nem kell számítani ellenőrökre, itt mintha a feltételezett bizalom valami elképesztő rezgésszintre állt volna be, és soha - senki nem kérdi van-e jegyed, ki fia - borja vagy. Mikor minden Metrómegállóban tucatszámra állnak a vérszívók, a Kossuth téren nekem még soha, semmilyen körülmények között nem sikerült beléjük futnom. Elhaladva az ország gyönyörű háza előtt, ismételten megállapítottam, hogy még bizony Londonban sincs ilyen zöld fű, mint ami itt rikít a parkban, olyan idő tájt, amikor máshol még el sem kezdett nőni, de hát épp baszott jól megy ország szinten, miért ne lenne olyan füvünk, amit mindenki irigyel? Szabadjon azért megjegyeznem, hogy a park rész azon oldalán, ahol vannak bokrok is, és a Parlament ablakaiból nem lehet látni, a fű bizony ki van kopva. De hát a bozótos azon oldalára eső árnyékában leledzik, ami pont délidőben vetül balra, vagy jobbra, így mivel nem látszik a "fenti" ablakokból, olyan mintha nem is lenne. A paraszt, villamosozó, meg a túlkíváncsi túrista azt nézze, minket innen a piramis csúcsáról ilyen és ehhez hasonló apróságok nem érdekelnek. Mondhajták vala, de ez csak abszurd feltételezés részemről. 

Gyalogolni ekkor már nem volt kedvem, ezért szálltam villamosra, a pipellőm kezdte átvenni az uralmat felettem. Szenvedéseim még írd és mondd, 7 óráig tartottak, addigra már majdnem sírtam-zokogtam a négyeshatoson, ahol, addigra mentőangyalként becsatlakozott Catfighter Ági is, aki kezét lábát tördelve kért meg rá, hogy a Blahán sétáljunk már be egy cipőboltba, mert kéne neki egy tornacipő. Először majdnem sírva fakadtam és átsuhant az árnyék az arcomon, hogy ha az embernek ilyen barátai vannak, mi szüksége ellenségekre, még menjünk el shoppingolni, nem? Megnyugtatott, hogy három lépés a villamosról, mozgólépcső, ott pad, leülök, és megvárom. Hát mondtam, biz Isten nem megyek én onnan sehova, de lehet már soha többet. Ücsörögtem a bevásárló központban és nézelődtem, most már lassan panelból szabadult vidéki lány lévén, megtehetem, hogy rácsodálkozzak arra a csodára, amit úgy hívunk, hogy urbanizáció, vagy nem így hívünk, és ez csak szimplán annak a hordaléka, én meg mellélőttem. Szóval nézelődtem, először elgondolkodtam rajta, hogy milyen rég is volt már az, amikor bármit is vettem magamnak, gyakorlatilag ez években mérhető, aztán arra jutottam, hogy ez annyira még nem is baj. Lehet nagyon körültekintéssel kéne rászabadítani a választás lehetőségét a Tisza cipőn megöregedett társadalomra, nem beszélve azok gyerekeiről, akik mindent fölvesznek mindennel. De ezek tényleg mindent fölvesznek mindennel, és általában nem is áll jól nekik, csak ilyen színes, csiricsáré bizbaszokkal feldíszített, valójában karácsonyfaként cirkálnak a betonon, mindenféle koncepció nélkül. Gyakran nyitott szájjal rágóznak is, szélsőséges esetben csoportosulnak a Blaha Lujza téren egy távol keleti, tető nélküli aszfaltragadozó körül, és üvöltetik a szerintük aktuális slágereket, hogy azoknak se legyen rossz és unalmas, akik a nem működő szökőkutak szélén tengetik a mindennapjaikat eközben. 

Elmerengve ebben a gondolatvilágban, egyszer csak megjelent Ági egy széles mosollyal az arcán és egy szatyorral, "Találtam!!" - kiabálta - Megnézed? Meg, pont ráérek, itt ülök és baszottul fáj a lábam. Ránéztem a cipőre, és semmi mást nem láttam, mint hogy ennek nincs sarka, még fűzője sem, lehet másfél számmal nagyobb a lábamnál, de akkor idáig nem jutottam él, és béka perspektívából indított boci tekintettel törtem ki felé: Kölcsönadod hazáig?
Először nem is értette, de megszabadított szenvedéseimtől, én pedig életemben olyan büszkén és hatalmas megelégedettségel ötvözve nem viseltem még tornacsukát. Szép lassan, biztonságban haza is értünk nemsoká, többedmagunkkal. Eddigre ugyanis felállt már a az indokolt válságstáb. Kettőből, három lánnyá lettünk. 

Az eredeti program az volt, hogy  vacsoracsatát terveztünk a teraszomon, olyan kis bámulunk ki a fejünkből este lett volna ez, miközben eszünk egy jót, valami kimagasló gasztronómiai élménnyel megörvendeztetjük azt, vagy azokat, akik megtisztelnek a jelen - LÉTükkel. 
Ez elmaradt vala, ugyanis a kora délután folyamán, arra a kérdésre, hogy van három jegy az esti Tanksapkára Gödöllőn, elmegyünk-e, én határozott IGEN-nel feleltem. Nem sikerült ugyan időben odaérni, rokcicaként kidekorálva, ami túl nagy előkészületet azért nem feltételez, így már csak néha-néha ért minket az a vizuális öröm, amikor Lukács László vadállatként üvölt bele a mikrofonba és közben fújja a haját a szél. A műszél, de ez nem számít, szél, szél. Ez azon igen ritka pillanatok egyike, amikor legszívesebben én is megállnék vele szemben, és teli torokból üvölteném azokat a nem is annyira ritka sorokat, amiket ismerek. Aki nem volt még koncertjükön, az nem tudja miről maradt le, anno én is tiltakoztam, mikor egy fesztivál keretei között, a ritikülömben egy elektromos fogkefével megjelentem, hogy na majd most jól megnézem mit szeretnek ebben az emberek. Emberek.... a fesztiválnép tekintetében ez lehet több, mint erős kifejezés, de hagyjuk is ezt egyelőre.

Még nem volt vége a napnak, haza kellett jutni. Igen ám, de éjfélkor hogyan? Ez nem Budapest, itt ilyenkor már a baglyok is csak rejtőzködve járnak, a sötét miatt a medvék is kézenfogva, olyan mint tömegközlekedés nincs, nem is indokolt, mert nincs tömeg. Taxi. Na abból sincs olyan sok, de azokat legalább ismerem annyira, hogy kivétel nélkül mind lehúznak, úgyhogy, ha és amennyiben egy módot erre sikerül találnunk, ki is hagyhatjuk. Ági: stoppoljunk!
Én belül mosolyogtam, hogy elhiszem, hogy ő a nappal egyedül bárhol, éjszaka pedig többedmagával szintén bárhol és bármikor lestoppol bármit, de itt lesz egy kis gond. Nincs autó, amit le lehetne stoppolni, de ekkor már kíváncsi voltam és lesz ami lesz alapon megindultam én is. Egyszerre kezdük el érezni az első 500 méter után, hogy mindjárt lesz valami. Lett, az első autó aki megállt, több, mint tele volt, számszerint 6-an ültek benne, de felajánlották, hogy kísérnek is, vissza is jönnek és egyáltalán itt bármire hajlandóak, valószínűleg cserébe azért, ha mi is bármire hajlandóak vagyunk. Mivel szokás szerint nem voltunk rá sem felkészülve, sem humorunknál nem voltunk annyira, hogy egy néhány km-es fuvarért térdenállva hálálkodjunk, diplomatikusan elzavartuk őket a picsába, és haladtunk tovább. 

Nem kellett soká várni, az első próbatételen átszaladva, az nagy VarázsLó fenn az égből, vagy lenn a Földből újból segítségünkre sietett, és a következő piros lámpánál egy fejlámpás, jól szituált férjet küldött a segítségünkre egyedül, akit ezen a szokatlan órán elzavart a felesége a non-stop autómosóba. Kocsitmosni, hogy másnap lehessen az anyósékhoz menni zabálni.  
Kubában ez egyébként teljesen természetes, a stoppolás ott nemzeti sport (a tánc mellett, nem egy, hanem A nemzeti sport) ugyanis főleg városon kívül nem jár olyan sűrűn a busz, hogy az mindenkinek jó legyen. Nekem ezidáig kimaradt az életemből, bár nem mondhatnám, hogy stoppszűz voltam, mert valamikor 10 éve már egy barátnőmmel lestoppoltunk egy kamiont, amikor hajnali 1 magasságában találtuk ki, hogy hazajutunk akkor még Gödöllőre és közben elkapott egy félelmetes zuhé.

Ennyi. Készülődök is tovább, hogy tudjak menni tovább zabálni, elvégre az ünnepek mi másról szólnának?!?!

Majd egy posztról utána, amikor igyekszem szofisztikáltan megfogalmazni, hogy én most már gyakorlatilag eltengődnék baszáson és vizen is - mely zárómondattal talán sikerült is elvesztenem, ezidág kitartó olvasóink másik felét is.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!

(igaz utálom ezt is, mint a Karácsonyt, amikor úgy kell tenni, mintha lenne valami, de közben, nincs, nem is volt, és nem is lesz soha) 

A tegnapon innen és a holnapon túl

"Hogy vagy?"

Mi ez a minden humort nélkülöző, a felismerhetetlenség határát súroló egyszerű kérdés, amelyet oly ritkán engedünk elhagyni a szánkat, úgy hogy őszinte érdeklődés legyen mögötte?

Eleveznék egy kicsit távolabbi vizekre, ennek a megválaszolásával, legalábbis erős kísérletet teszek rá, hogy a tőlem telhető maximumon teret engedjek szívből jövő gondolataim sokaságának írásos formában. A napokban megnéztem a "Mielőtt felkel a Nap", illetve felbuzdulva az első rész mondanivalóján, szinte szünet nélkül zsinórban a "Mielőtt lemegy a Nap" c. romantikus, mély mondanivalóval rendelkező filmeket. Az első rész, a szerelem első látásra, míg a második rész a szerelem második látásra érzésvilágát dolgozza fel, melyet a saját nyelvemre úgy tudnék lefordítani, hogy "Te hiszel a szerelemben első látásra, vagy sétáljak el előtted még egyszer?"
Őszintén megvallva, néhány mondat, és kép ragadt meg bennem elég mélyen, ugyanis a film szinte összes mozzanatával 100 %-osan tudtam azonosulni, amikor pedig ilyen tömény impulzus ér, nehéz azonnal a tudattalanomban elraktározásra került információrengeteget hagyni előtörni a tudatos szintekre. Nem beszélve arról, hogy ezt a saját kis alkímiámmal átdolgozva szeretném is visszaadni írásos formában, több, kevesebb sikerrel.

Egyszer kérdezték tőlem, hogy annyi minden megbújik a soraim között, ezt hogy csinálom? Értetlenül bámultam erre a kérdésre, az alsó szemhéjaim engedve a gravitáció csábításának, elkerekítették az amúgy gyakran szürreális (vagy éppen nadráglenézős) tekintetemet, majd teret engedve értetlenkedésemnek, egy félig zavart, de mégis felismerést sugalló kacajban törtem ki.  Láttam lelki szemeim előtt a rakoncátlanul kikacsintó, valójában láthatatlan betűrengetegeket az auto sortáv rejtekéből felbukkanni. "De hát én nem teszek oda semmit!"
És tényleg. Kifejtettem, hogy valójában a soraim között igen kevés mondanivalót vélek felfedezni, én magam, azonban az általam leírt karakterek sorozatában egy kicsit többet, de ez csak magánvélemény. Bátorkodtam annak is hangot adni, hogy ha és amennyiben a soraim között bárki, bármit talál, azt nem én tettem oda. Nem lehet esetleg az, hogy azonosulva a sorok mondandójával, vagy éppen teljességgel elutasítva azt, a kedves olvasó átlép egy bizonyos küszöböt, és elkezd látni is, de sajnos, mint oly sokan, azonnal át is eshetik a ló a túloldalára, és már jobban érdekli a mögöttes tartalom, mint az, ami előtte van. Hiba ez? Szerintem nem, inkább ténymegállapítás részemről. Just be careful, elvégre nem ismeretlen az az idézet talán, hogy:
"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - vagyis:

"Abandon hope all ye who enter here!"

Egy biztos, ebből a Világból senki nem tud visszahozni, oda, ahova eljutsz, önszántandból mész, önszántadból is tudsz majd visszajönni, ha kell, csak nehogy úgy járj, mint Mr. Jobs, aki a hasnyálmirigy rák útvesztőjében el is tévedt, és meg is ragadt, majd elég kínkeserves halált halva lépett át egy olyan területre, ahonnan nincs visszaút. Mivel olyan emberről beszélek jelen pillanatban, aki már nem az élők sorában motoszkál, bátorkodni fogok egy rövidített lélekelemzést véghezvinni rajta a közeljövőben a képlete alapján. Élő emberrel ugyanezt megtenni a beleegyezése nélkül nem etikus. Elöljáróban annyit, hogy a Szeretet 6Almával szemben, ő a 6alom Szeretetének irányába billentette el a serpenyő egyik oldalát oly mértékben, ahonnan már nem volt kegyes visszaút. Plútó az Oroszlánban (az egyik egy bolygó, a másik egy csillagjegy, nem kell több info róla egyelőre), a képletében az erre egyértelműen utaló jel, de mivel ez elég átfogóan jellemzi az ő korosztályát, és segíthet megérteni az akkori kor szellemét is, aki 6ással van a mai kor szellemére is, egy nagyobb lélegzetvétellel kezdek ennek majd neki, a nem túl távoli jövőben. Egyébként is, szeretném feltenni a kérdés, ezen sorok mondanivalóján felbuzdulva, hogy van-e erre egyáltalán igény?
Érdekel-e titeket az, hogy mit rejthet a Föld mélye, illetve mit takarhatnak a sírfeliratok (átvitt értelemben)? Ha pedig gondoljátok, fenntarthatjuk a blog interaktív jellegét azzal is, hogy bedobtok a postaládánkba olyan virtuális cetliket, ami csak egy nevet tartalmaz, akinek egy új szemszögből kiváncsiak lennétek a léleklenyomatának a mondanivalójára, az én szűrőmön keresztül.

Test me please!

(Feltételezem különösebb meglepetést nem okozok azzal, hogy Freddie Mercury és Steve Jobs, már a listán vannak, feldolgozás alatt)

Ja igen, ki ne hagyjam! Egyetlen emberi mankóként, és/vagy visszacsatolásként ebben a csillagturkász világban én egyetlen ember szavára adok még, ő pedig Kelli Fox, a www.theastrologer.com oldal írója, aki egyébként a washingtoni székhelyű Kepler College egyik alapítója is, ahonnan anno néhány kellemes online órát is vettem, amíg volt arra keretük, hogy anyagilag kevésbé eleresztett, de ugyanakkor ígéretes boszorkánytanoncok oktatásának a költségébe beszálljanak. Félreértés ne essék, természetesen nem a szomszéd fűje mindig zöldebb elvét követem itt, csak egészen egyszerűen meg kell állapítsam, hogy az Óperencián onnan, innen nézve, sokkal átfogóbb, előrehaladottabb és kevésbé szennyezett információk jönnek ebben a témakörben. Nőtől.
Manapság ez egy nagyon felkapott témakör, nekem Szer-elem, és mint szerelmem mellett teljes mellszélességgel kiállok. Hölgyeim és kedves uraim! Nem több ez, mintha minden vasárnap délután a cserkeszőlősi hímzőegylet teadélutánján koptatnám a számat, vagy azt hazudnám, hogy ott vagyok. Bridzselnénk a lányokkal, vagy éppen csak egy pokoltornácos vacsora keretein belül beszélgetnénk csacskaságokról. Kinek a pap, kinek a papné!

De már megint hogyan sikerült, ilyen mérhetetlenül messzire kanyarodni az "Egyszerűségtől"?

Mert nehéz róla beszélni, nehéz, nekem legalábbis egyelőre nem egyszerű, egyszerűen fogalmaznom, hétköznapi témákról beszélnem, hétköznapi témákról írnom, pedig ez az egész blog-mizéria úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt leírtam a mindennapjaimat és borzalmasan meglepődtem rajta, hogy ez mennyi mindenkit érdekel, mennyire ráadásul. Úgy látszik az őszinteség és az egyszerűség iránti igény azért nem veszett ki még teljesen ebből a rideg és lélektelen Világból. (Nekem egyébként ez a misztikus világ hétköznapi - a szerk.)
A napokban pont ezen merengtünk el Catfighter Ági kolleganővel, hogy ez az ami igazi kihívást jelent, teljesen egyszerű, emberi, hétköznapi dolgokról írni, őszintén. Gyakoroltunk kellő önkritikát abba az irányba is, hogy a múlt heti érzelemdús megnyilatkozásokból mintha egy kicsit kiveszett volna maga az esszencia, az érzelmek. Bár ez nem egészen így történt, csak sokkal szélsőségesebben nyilvánultak meg, mint előtte. Van azért ennek apropója is, mégpedig az, hogy néhány hiéna kevéssé bátortalanul, de inkább vakmerően ránkrepült, ilyenkor pedig szerintem teljesen természetes reakció az, hogy az ember lánya kicsit bezár, és vérmérsékletétől függően a rendelkezésére bocsájtott eszköztár segítségével, félredobva az egoless baromságot, megvédi magát. Egyre kell vigyázni ilyenkor, hogy a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is!

A "Hogy vagy?" kérdése. Nekem nem mindig evidencia az udvariassági formulák betartásával kezdeni a mondandómat, pedig valószínűleg csak a túlhevült közléskényszerem miatt szaladok el ilyenkor borzalmasan. Illetve. Amikor kint éltem Angliában, ott egy teljesen más Világ tárult fel előttem a "How are you?" kérdés kapcsán. Ott ugyanis, felteszik ezt a kérdést, így kezdődik minden találkozás, de ugyanakkor a mi szokásainktól teljesen eltérően nem illik rá bővebb választ adni, mint hogy "Fine, thanks. And you?" Nagyon eltér az a mi általunk megélt és hosszasan gyakorolt verbális panaszáradattól, amikor is bárki is veszi rá a fáradtságot, hogy ezt a kérdést feltegye nekünk, valami vulkánszerűen feltörő kényszert érzünk rá, hogy elmondjuk, hogy vagyunk. Szarul, de nem elégszünk meg ennyivel, hanem kérdés nélkül mondjuk el azt is miért.
Igen ám, de pesszimista tintával átitatott mondanivalónk, ritkán áll meg annál a bizonyos lélektani határnál, amivel már ne sértenénk a másik embert. Ugyanis, attól egy probléma, hogy túlbeszéljük, még nem fog megoldódni, főleg nem magától, a panaszáradat és a negatív érzésvilág rátukmálása egy másik emberre pedig az én szememben kifejezetten sértő.
Egyébként szabadjon megjegyeznem, hogy mikor kellő alázattal igyekeztem asszimilálódni a ködös Albion szivárványszínű társadalmába, én is rászoktam, hogy annyit mondok ilyenkor, hogy Jól, köszönöm, és láss csodát, aznap tényleg jobban lettem. Miért? Mert azt programoztam be magamnak, hogy jól vagyok, és miért ne lennék? Miért ne lennék jól, amikor van két kezem, két lábam, van mit ennem, és van tető is a fejem felett, ha esetleg csapadékosra fordul az idő, akkor ne kelljen magam mérhetetlenül kényelmetlenül éreznem.
Itthon, a Kárpát-medence kénköves bugyraiban, nagyon sokat szembesültem vele, hogy a kommunikáció terén, bizony hagyunk némi kívánni valót magunk után. Nem is keveset. Valami itt nagyon el van cseszve, az embereken belül. Itt tényleg nem történik az emberekkel semmi jó?
Ha pedig olyan lelki mélyponton vannak, hogy valójában nem érzékelik a jót maguk körül, akkor tényleg nincs más megoldás, mint a "ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a tied is!" elvét követve, lélekszinten szipolyozzuk kis a másik embert is, nehogy már neki jobb legyen?

Irigység. A baszatlanságból elkövetett irigység, hogy ne szaladjak túl messzire pikírt gondolatokkal rendelkező önvalómtól.

Itt a vége, fuss el véle! Mára. Befejezésképp annyit mondanék, mivel a kolleganővel megállapodtunk, hogy minden posztunkban teszünk valami egyértelmű utalást arra, ki-kicsoda, hogy személyre szólóan lehessen dicsérni és támadni is adott esetben, ha erre merül föl az olthatatlan igény:

Vicca voltam.

P.S: basszus, kihagyom a lényeget! A mielőtt felkel a Nap című filmből megragadott egy kérdés. Az pedig azt járta körbe, hogy vajon ha biztosak lehetnénk abban, hogy nincs holnap, akkor is környezetvédelemről, az elrontott párkapcsolatokról, az élet nehézségeiről beszélgetnénk-e.....


VAGY?
BESZÉLGETNÉNK AKKOR EGYÁLTALÁN?

Bejegyezte: Catfighter dátum: 12:38 0 megjegyzés

Felütötte fejét az Űrszemét

"Tanulja meg kérem az anyanyelvét rendesen, mert a végén még megtanulja más!"

A mai post apropóját, fény-árnyékban úszó napsütötte szélsőségek között eltöltött mindennapjaim, többek között Tibor, az Űrszemét személye is adja, aki a tegnapi nap folyamán mérhetetlenül sértve érezve magát illúziókból épített férfiegojában kardot rántott irányomba. Ő az az arctalan, "Csehszlovákiát megjárt" kommenthuszár, aki valójában nem más, mint a baszatlanságból elkövetett irigység iskolapéldája, aki egészen egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy a véleménye esetleg oly sokakat  nem érdekel, mint másé. Ezért nem is jut el képzetlen agytekervényei mélyére az a felismerés, hogy bár a vélemény szabad, a tetteinek bizony következménye is lehet, sőt van is, így örömmel veszem a kihívást, hogy rém primitívnek nyilvánított, értéktelen spirituális mivoltomat a rendelkezésemre bocsájtott eszköztár segítségével egy kicsit megvédjem. Általában vagyok annyira korrekt, hogy direktbe ritkán támadok, azonban ha valaki az én életterületemre téved, és mindenféle jogalap nélkül kritizál a maga alpári módján, akkor szót emelek.

Mi az az Űrszemét?
Ennek legalább kettő fajta megközelítése ismert, de legnagyobb sajnálatomra Namostaztánjólodamondom Tibor személye nem minősül elégségesnek ahhoz, hogy ezt 100 %-osan ki is tudja elégíteni, de mint a baszatlanságból elkövetett irigység iskolapéldája (igen, nyomatékosításként írom le még egyszer) arra alkalmas, hogy a Troll kategóriát magáénak tudja.

"A troll misztikus, félelmetes lény. A skandináv mitológiában antropomorf szereplő, ám az irodalomban nagyon sok helyen jelennek meg különböző formákban és szerepekben. Ilyen lehet a gonosz, undorító orkszerű kép vagy a primitív, de emberszerű elképzelés, amely szerint ezek a vad lények földalatti barlangokban és hasonló helyeken élnek. Az orkney és shetlandi mesékben a trollok trow néven szerepelnek, az északi kultúrkörből, a vikingektől átvett jelenségként....Szerepelnek a trollok két igen népszerű XX. századi műben, a Harry Potter-könyvekben és A Gyűrűk Ura-trilógiában. Mindkettőben óriás termetű, lomha, ostoba, agresszív lénynek ábrázolják őket." - (forrás: Wikipedia)

Mivel Tibor jelen esetben a közösségi hálón történő megjelenését nem koronázta meg egy sokatmondó fényképpel, így nem tudok érdemben nyilatkozni róla, hogy valószínűleg szőrős, gonosz, és orkszerű képének élvezetétől fosztott meg valójában, mely megtapasztalás valós élvezeti értéke számszerűsítetten minden bizonnyal negatív tartományok határait feszegette volna. Így csak feltételezésekbe bocsájtkozom. A trollokra jellemző barlanglakás véleményem szerint, XXI. századi szinonimája a panellakás, mely minősítő jelző hátteréről már egy korábbi posztban nyilatkoztam. Ez aki otthon ül, széles látókörének bal- és jobboldali szélét csak és kizárólagosan a médiából összegyűjtött információk sokasága adja, mely információrengetegben még akkor is elveszne, ha éppen látna valamit. De nem lát, sőt kifejezetten nem is hall, és a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja arra, hogy ezeket a defektusait legalább azzal kompenzálja, hogy érdemtelen pofáját kuss állapotban tartsa, főleg amikor a kutya nem kérte meg rá, hogy beszéljen.

Namostaztánszéttrollkodommagam Tibornak az adatlapján is sokatmondó leírás szerepelt a vallási nézeteiről: "nincs valási meggyőződésem". Az látszik, de ugyanakkor az is látszik, hogy bizony helyesen sem tetszett megtanulni írni, és bizony az ilyenekre szoktam én fejcsóválva azt mondani, hogy na ezekből jött össze a kétharmad. Ez pedig nem dicséret. Az én szememben, és ebben messzemenőleg nem vagyok egyedül, az ember saját anyanyelvének alapvető nyelvtani szabályszerűségek figyelmen kívül hagyásával történő elsajátítása: BŰN. Az ilyenektől én nemes egyszerűséggel nemcsak a közjogi méltóság címét von(n)ám meg, hanem a szavazati jogukat is. De azt elsők között. Mikor ilyenek osztják az észt, függetlenül attól, hogy a bársonyszék melyik oldalán ülnek, nemzeti öntudatom elképesztő mélységekben érzi sértve magát, szerintem teljes joggal. Beszélni, írni, nyelvileg kifejeződni ugyanis nem kötelező, sőt, jelen esetben hallgatni tényleg arany lett volna!

Na mit de tett valójában a fent nevesített Űrszemét?
Megszületett. De viccen kívül: néhány velőtrázóan primitív mondatban igyekezett megingatni belső egyensúlyom Zen állapotában, mely szól olyan erények elsajátításáról is, mint mértékletesség. Nem idézném, mert nekem túl trágár. Bort ivott és vizet prédikált, hosszasan káromkodott, mindenféle lélektanilag helyesnek nyilvánított arány figyelmen kívül hagyásával, hirdetve: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisembernek. Feltételezhetően ez annak is szólt, hogy kettessel kezdődik a személyi számom, de Uram bocsá, arról, hogy az ő édesanyja nem szoptatta és ezen majd egy emberöltő alatt nem sikerült túljutni, én bizony nem tehetek. Nézzünk már magunkba egy kicsit mielőtt másra emeljük fenyegető mutatóujjunk, mert még a végén letörik!

Apropó káromkodás. A magyar nyelv kivételes eszköztárat bocsájt rendelkezésünkre ennek a műfajnak a megélésére is. Azt hiszem a Világon nincs még egy olyan nyelv, amely ilyen színesen tudná kifejezésre juttatni azt az érzést, amit az vált ki belőled, amikor rácsapsz egy kalapáccsal az ujjadra, vagy csak szimplán megtapossák a lábadat a metrón, harmadszor, miközben a könyökükkel épp lukat fúrnak a vesédbe. Egyáltalán, van még a világon másik olyan szó, mint a paraszt, mely kellő nyelvpattogással kiejtve, pejoratív értelemben vett használatkor jobban illusztrálna verbálisan egy igazán modortalan, illemtelen, aluliskolázott, de ugyanakkor közléskényszerben szenvedő orkszerű élőlényt, mint a fent nevezett troll? P-A-R-A-S-Z-T. Gyönyörű!

Én őszinte leszek: szeretek káromkodni. Felszabadít.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nyelvem fékezhetetlenségét ne tudnám az illem és a jóizlés szabályai szerint kordában tartani, és úgy sétálgatnék mondjuk a Nagykörúton naphosszat, hogy kígyót - békát kiabálok mindenkire aki éppen elsuhan mellettem, ha rászolgált, ha nem.
Nem. Nem ez történik.

Ha főzött már valaki chilivel, akkor tudja, hogy abból sem kell sok, de pikáns lesz tőle az étel. Például egy ánizsos paradicsomlevesbe sem basznék bele fél kiló chilipaprikát, de egy pár szem, amitől még igazán értelmesen csípős lesz az egészen zseniális recept, azt viszont semmi pénzért ki nem hagynám belőle! Apropó ánizsos paradicsomleves: ez nem saját, Gyurcsány Ferenc blogjában akadtam rá és készítettem el, annak idején, erősen jobboldali beállítottságú vendégeimnek pedig csak egészen egyszerűen nem mondtam meg honnan eredeztethető az a gasztronómiai élmény, amivel megörvendeztettem őket egy vasárnap délután alkalmával. Nem mondták, hogy elkúrtam volna.

Milyen Űrszemét kategória van még?
Az igazi űrszemét, melynek szintén nem teljesen politikamentes aktualitását az adja, hogy a napokban megakadtam a szemem egy poszton az arcképcsarnok közös üzenőfalán. Egy spirituális tanokban jártasnak  nevezett ketteske, aki napi szinten oszt tanácsokat más embereknek, és energiaügyileg kellő alázat nélkül avatkozik bele a rezgésszintjükbe, kitette Roxette - Listen to your heart c. nótáját, amibe még önmagában nem tudtam és nem is akartam volna belekötni, de a poszt végén ez a kis rövidke megjegyzés állt "via Fidesz". Na ő másik fajta űrszemét, szintén a kétharmad részét képezi.

Kíváncsi lennék ugyanis, hogy Tutankhamon XXIII. feleségének reinkarnációjaként aposztrofált, személyes létforgatagában nyilvántartott 213-dik leszületése, mégis hova a bánatos faszba pozicionálja magát a keresztény-demokrata eszmék dogmatikus Világában?! De tényleg!!

Zárom is az Űrszemétről szóló posztomat ezzel a költői kérdéssel, mely poszt egyébként a Szélsőségek vonzásában III. - avagy a Király visszatér című írás helyett került napvilágra, de ezzel nem megakadályozva, csak egy szösszenetnyit megkésleltetve annak megjelenését.

Remélem sikerült ma is kibasznom a biztosítékot egy kicsit!

Vicca