Mi ez a minden humort nélkülöző, a felismerhetetlenség határát súroló egyszerű kérdés, amelyet oly ritkán engedünk elhagyni a szánkat, úgy hogy őszinte érdeklődés legyen mögötte?
Eleveznék egy kicsit távolabbi vizekre, ennek a megválaszolásával, legalábbis erős kísérletet teszek rá, hogy a tőlem telhető maximumon teret engedjek szívből jövő gondolataim sokaságának írásos formában. A napokban megnéztem a "Mielőtt felkel a Nap", illetve felbuzdulva az első rész mondanivalóján, szinte szünet nélkül zsinórban a "Mielőtt lemegy a Nap" c. romantikus, mély mondanivalóval rendelkező filmeket. Az első rész, a szerelem első látásra, míg a második rész a szerelem második látásra érzésvilágát dolgozza fel, melyet a saját nyelvemre úgy tudnék lefordítani, hogy "Te hiszel a szerelemben első látásra, vagy sétáljak el előtted még egyszer?"
Őszintén megvallva, néhány mondat, és kép ragadt meg bennem elég mélyen, ugyanis a film szinte összes mozzanatával 100 %-osan tudtam azonosulni, amikor pedig ilyen tömény impulzus ér, nehéz azonnal a tudattalanomban elraktározásra került információrengeteget hagyni előtörni a tudatos szintekre. Nem beszélve arról, hogy ezt a saját kis alkímiámmal átdolgozva szeretném is visszaadni írásos formában, több, kevesebb sikerrel.
Egyszer kérdezték tőlem, hogy annyi minden megbújik a soraim között, ezt hogy csinálom? Értetlenül bámultam erre a kérdésre, az alsó szemhéjaim engedve a gravitáció csábításának, elkerekítették az amúgy gyakran szürreális (vagy éppen nadráglenézős) tekintetemet, majd teret engedve értetlenkedésemnek, egy félig zavart, de mégis felismerést sugalló kacajban törtem ki. Láttam lelki szemeim előtt a rakoncátlanul kikacsintó, valójában láthatatlan betűrengetegeket az auto sortáv rejtekéből felbukkanni. "De hát én nem teszek oda semmit!"
És tényleg. Kifejtettem, hogy valójában a soraim között igen kevés mondanivalót vélek felfedezni, én magam, azonban az általam leírt karakterek sorozatában egy kicsit többet, de ez csak magánvélemény. Bátorkodtam annak is hangot adni, hogy ha és amennyiben a soraim között bárki, bármit talál, azt nem én tettem oda. Nem lehet esetleg az, hogy azonosulva a sorok mondandójával, vagy éppen teljességgel elutasítva azt, a kedves olvasó átlép egy bizonyos küszöböt, és elkezd látni is, de sajnos, mint oly sokan, azonnal át is eshetik a ló a túloldalára, és már jobban érdekli a mögöttes tartalom, mint az, ami előtte van. Hiba ez? Szerintem nem, inkább ténymegállapítás részemről. Just be careful, elvégre nem ismeretlen az az idézet talán, hogy:
"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - vagyis:
"Abandon hope all ye who enter here!"
Egy biztos, ebből a Világból senki nem tud visszahozni, oda, ahova eljutsz, önszántandból mész, önszántadból is tudsz majd visszajönni, ha kell, csak nehogy úgy járj, mint Mr. Jobs, aki a hasnyálmirigy rák útvesztőjében el is tévedt, és meg is ragadt, majd elég kínkeserves halált halva lépett át egy olyan területre, ahonnan nincs visszaút. Mivel olyan emberről beszélek jelen pillanatban, aki már nem az élők sorában motoszkál, bátorkodni fogok egy rövidített lélekelemzést véghezvinni rajta a közeljövőben a képlete alapján. Élő emberrel ugyanezt megtenni a beleegyezése nélkül nem etikus. Elöljáróban annyit, hogy a Szeretet 6Almával szemben, ő a 6alom Szeretetének irányába billentette el a serpenyő egyik oldalát oly mértékben, ahonnan már nem volt kegyes visszaút. Plútó az Oroszlánban (az egyik egy bolygó, a másik egy csillagjegy, nem kell több info róla egyelőre), a képletében az erre egyértelműen utaló jel, de mivel ez elég átfogóan jellemzi az ő korosztályát, és segíthet megérteni az akkori kor szellemét is, aki 6ással van a mai kor szellemére is, egy nagyobb lélegzetvétellel kezdek ennek majd neki, a nem túl távoli jövőben. Egyébként is, szeretném feltenni a kérdés, ezen sorok mondanivalóján felbuzdulva, hogy van-e erre egyáltalán igény?
Érdekel-e titeket az, hogy mit rejthet a Föld mélye, illetve mit takarhatnak a sírfeliratok (átvitt értelemben)? Ha pedig gondoljátok, fenntarthatjuk a blog interaktív jellegét azzal is, hogy bedobtok a postaládánkba olyan virtuális cetliket, ami csak egy nevet tartalmaz, akinek egy új szemszögből kiváncsiak lennétek a léleklenyomatának a mondanivalójára, az én szűrőmön keresztül.
Test me please!
(Feltételezem különösebb meglepetést nem okozok azzal, hogy Freddie Mercury és Steve Jobs, már a listán vannak, feldolgozás alatt)
Ja igen, ki ne hagyjam! Egyetlen emberi mankóként, és/vagy visszacsatolásként ebben a csillagturkász világban én egyetlen ember szavára adok még, ő pedig Kelli Fox, a www.theastrologer.com oldal írója, aki egyébként a washingtoni székhelyű Kepler College egyik alapítója is, ahonnan anno néhány kellemes online órát is vettem, amíg volt arra keretük, hogy anyagilag kevésbé eleresztett, de ugyanakkor ígéretes boszorkánytanoncok oktatásának a költségébe beszálljanak. Félreértés ne essék, természetesen nem a szomszéd fűje mindig zöldebb elvét követem itt, csak egészen egyszerűen meg kell állapítsam, hogy az Óperencián onnan, innen nézve, sokkal átfogóbb, előrehaladottabb és kevésbé szennyezett információk jönnek ebben a témakörben. Nőtől.
Manapság ez egy nagyon felkapott témakör, nekem Szer-elem, és mint szerelmem mellett teljes mellszélességgel kiállok. Hölgyeim és kedves uraim! Nem több ez, mintha minden vasárnap délután a cserkeszőlősi hímzőegylet teadélutánján koptatnám a számat, vagy azt hazudnám, hogy ott vagyok. Bridzselnénk a lányokkal, vagy éppen csak egy pokoltornácos vacsora keretein belül beszélgetnénk csacskaságokról. Kinek a pap, kinek a papné!
De már megint hogyan sikerült, ilyen mérhetetlenül messzire kanyarodni az "Egyszerűségtől"?
Mert nehéz róla beszélni, nehéz, nekem legalábbis egyelőre nem egyszerű, egyszerűen fogalmaznom, hétköznapi témákról beszélnem, hétköznapi témákról írnom, pedig ez az egész blog-mizéria úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt leírtam a mindennapjaimat és borzalmasan meglepődtem rajta, hogy ez mennyi mindenkit érdekel, mennyire ráadásul. Úgy látszik az őszinteség és az egyszerűség iránti igény azért nem veszett ki még teljesen ebből a rideg és lélektelen Világból. (Nekem egyébként ez a misztikus világ hétköznapi - a szerk.)
A napokban pont ezen merengtünk el Catfighter Ági kolleganővel, hogy ez az ami igazi kihívást jelent, teljesen egyszerű, emberi, hétköznapi dolgokról írni, őszintén. Gyakoroltunk kellő önkritikát abba az irányba is, hogy a múlt heti érzelemdús megnyilatkozásokból mintha egy kicsit kiveszett volna maga az esszencia, az érzelmek. Bár ez nem egészen így történt, csak sokkal szélsőségesebben nyilvánultak meg, mint előtte. Van azért ennek apropója is, mégpedig az, hogy néhány hiéna kevéssé bátortalanul, de inkább vakmerően ránkrepült, ilyenkor pedig szerintem teljesen természetes reakció az, hogy az ember lánya kicsit bezár, és vérmérsékletétől függően a rendelkezésére bocsájtott eszköztár segítségével, félredobva az egoless baromságot, megvédi magát. Egyre kell vigyázni ilyenkor, hogy a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is!
A "Hogy vagy?" kérdése. Nekem nem mindig evidencia az udvariassági formulák betartásával kezdeni a mondandómat, pedig valószínűleg csak a túlhevült közléskényszerem miatt szaladok el ilyenkor borzalmasan. Illetve. Amikor kint éltem Angliában, ott egy teljesen más Világ tárult fel előttem a "How are you?" kérdés kapcsán. Ott ugyanis, felteszik ezt a kérdést, így kezdődik minden találkozás, de ugyanakkor a mi szokásainktól teljesen eltérően nem illik rá bővebb választ adni, mint hogy "Fine, thanks. And you?" Nagyon eltér az a mi általunk megélt és hosszasan gyakorolt verbális panaszáradattól, amikor is bárki is veszi rá a fáradtságot, hogy ezt a kérdést feltegye nekünk, valami vulkánszerűen feltörő kényszert érzünk rá, hogy elmondjuk, hogy vagyunk. Szarul, de nem elégszünk meg ennyivel, hanem kérdés nélkül mondjuk el azt is miért.
Igen ám, de pesszimista tintával átitatott mondanivalónk, ritkán áll meg annál a bizonyos lélektani határnál, amivel már ne sértenénk a másik embert. Ugyanis, attól egy probléma, hogy túlbeszéljük, még nem fog megoldódni, főleg nem magától, a panaszáradat és a negatív érzésvilág rátukmálása egy másik emberre pedig az én szememben kifejezetten sértő.
Egyébként szabadjon megjegyeznem, hogy mikor kellő alázattal igyekeztem asszimilálódni a ködös Albion szivárványszínű társadalmába, én is rászoktam, hogy annyit mondok ilyenkor, hogy Jól, köszönöm, és láss csodát, aznap tényleg jobban lettem. Miért? Mert azt programoztam be magamnak, hogy jól vagyok, és miért ne lennék? Miért ne lennék jól, amikor van két kezem, két lábam, van mit ennem, és van tető is a fejem felett, ha esetleg csapadékosra fordul az idő, akkor ne kelljen magam mérhetetlenül kényelmetlenül éreznem.
Itthon, a Kárpát-medence kénköves bugyraiban, nagyon sokat szembesültem vele, hogy a kommunikáció terén, bizony hagyunk némi kívánni valót magunk után. Nem is keveset. Valami itt nagyon el van cseszve, az embereken belül. Itt tényleg nem történik az emberekkel semmi jó?
Ha pedig olyan lelki mélyponton vannak, hogy valójában nem érzékelik a jót maguk körül, akkor tényleg nincs más megoldás, mint a "ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a tied is!" elvét követve, lélekszinten szipolyozzuk kis a másik embert is, nehogy már neki jobb legyen?
Irigység. A baszatlanságból elkövetett irigység, hogy ne szaladjak túl messzire pikírt gondolatokkal rendelkező önvalómtól.
Itt a vége, fuss el véle! Mára. Befejezésképp annyit mondanék, mivel a kolleganővel megállapodtunk, hogy minden posztunkban teszünk valami egyértelmű utalást arra, ki-kicsoda, hogy személyre szólóan lehessen dicsérni és támadni is adott esetben, ha erre merül föl az olthatatlan igény:
Vicca voltam.
P.S: basszus, kihagyom a lényeget! A mielőtt felkel a Nap című filmből megragadott egy kérdés. Az pedig azt járta körbe, hogy vajon ha biztosak lehetnénk abban, hogy nincs holnap, akkor is környezetvédelemről, az elrontott párkapcsolatokról, az élet nehézségeiről beszélgetnénk-e.....
VAGY?
BESZÉLGETNÉNK AKKOR EGYÁLTALÁN?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése