Tegnapelőtt kiszabadulva erdőszéli kulipintyónk biztonságot nyújtó rejtekéből, különböző hivatalos ügyek intézése kapcsán, már nagyon-nagyon korán, a reggeli órákban Budapest utcáit róttam. Majdnem ésszel. Én ugyanis szeretem ezt a büdös várost, és amikor szép idő van, és/vagy nem sok ember, akkor hajlamos vagyok hosszadalmas túrákat tenni, preferálva a Duna-part környékét. Ezzel semmi probléma nincs, amíg nem kárhoztatom magam egy teljes napra egy betörendő magassarkú cipőbe, amellyel alapvetően semmi probléma nincs. A probléma velem van, ugyanis nem három lábujjam van, hanem öt. Pont kettővel több lábanként, mint ami kényelmesen belefér. Nem igaz, hazudok egy kicsit, ami kényelmesen beleférne még több óra séta után is. Sajnálatos módon, a célállomásra érkezve kiderült, hogy bizony várni kényszerülök, így kicsit orrlógatva, de mégis örülve az előreláthatóan legalább harminc perc szabadságnak a Lánchíd árnyékában kimásztam a lépcsőkig. Napfény, reggeli Budapest, állóhajók, eldobált csikkek és sörösdobozok és néhány vadkacsa adta a reggeli vizuális élvezetet és az inger is óhatatlanul elért, hogy csak rá kéne gyújtani. Igen ám, de nem volt nálam tűz, úgyhogy kellő alázattal, beletörődve a helyzetembe, helyet foglaltam az egyik lépcsőn, ahol is mit ad Isten egy fél doboz gyufa várt rám. Mintha egy láthatatlan színpad díszletei elevenedtek volna meg, rögtön éreztem, ma jó napom lesz, elvégre be van készítve minden, csak érte kell nyúlni.
Megjött az első vadkacsa, elég csiri-csáré köpenyt viselt magán, én pedig mellélátogatott biológia óráim ellenére meg tudtam állapítani, hogy ő bizony fiú lesz. Nem párba jött egyedül, jött és ment is rögtön, nem élvezte a társaságomat túlságosan. Majd rágyújtottam, lepattintottam a kiszáradt foszfor réteget a nemrégiben felfedezett korona gyufáról, majd elkezdtem adni a füstjeleket. Fogalmam sincs a jelenleg hatályos nem dohányzók védelmében született törvény apró részleteiről, hogy hol, hogy s mint lehet, vagy nem lehet dohányozni, valami olyasmi ragadt meg bennem, hogy jobb ha sehol. Ezt eddig is tudtam mondjuk, de visszaeső nemdohányzó lévén, most a gyógyult, dohányzó kategóriába tartozom éppen.
Hogy is van ez? Pont fordítva, tessen még egyszer elolvasni a mondatot, ha úgy tetszik!
Szóval ücsörgök ott a Lánchíd lábánál, reggel 9, fél 10 magasságában, nézem a büdös vizet, ami nem csak vizuálisan hagyna némi kívánni valót maga után, mind amellett, hogy a Duna önmagában gyönyörű, csak koszos-mocskos, undormányos ha közelről nézed itt a város között. Utolsó Mohikánlány feeling, már-már mérhetetlen transzba esem a reggeli napfény jóleső melegében, hempergetem a zakómat a kiskavicsos földön, mert miért ne, és közben adom a füstjeleket. Az nagy Varázslómester ott fenn az égben meg is hallgatja imáimat, és megduplázza a téteket, ezúttal két kacsát küld. Két cifra lebernyeges, vagyis két úriember állt ott, mélybordó, zöldes csokornyakiban. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, immáron a szürreális világot örző kapu oldalán innen, hogy ez most hogy is van?
Értelmezzük már a szimbólumokat egy kicsit, ha ilyen szépen süt ránk a Nap, a Dunaparton, nem?!
1. variáció: Ági barátnőm tanítása, és évezredes tapasztalatokat magába sűrítő bölcselete szerint, két, azaz kettő darab kategóriá létezik férfiak terén: az EX és a NEXT (ami feltételezi, hogy jelen időminésgemben én vagyok az "I am the One and Only", kevésbé szingli, mint inkább páratlan minőségemben). Hmmm, mivel ezt nem tudnám teljes határozottsággal kizárni, sem megerősíteni, most nyugtáztam. Lehet benne valami, időminőségében a ki-kicsoda címke egyelőre nem került kiosztásra. Bár gond nélkül kerülhetett volna a Timeline tanulságai szerint is, csak én már óvatosabb duhaj vagyok, fölöslegesen, össze-vissza nem ragasztgatok, nem címkézek, mert kétszer nem szeretek dolgozni, egyszer is csak abban a kivételes esetben, ha épp imádom, amit csinálok, egyébként elég nehéz rábírni bármire is. Amit ugyanis nem csinálnék meg ingyen, azért nem mozdulok pénzért sem... na ez elég messzire visz. Vigyen.
2. variáció: viszonylag egyszerűbb: ők sem kivételek, és a pesti egyre szivárványosodó forgatagban, már vadkacsáéknál is a fiúk járnak párban.
3. variácó: ezek vadkacsák, tájidegen élőlények itt a nagy fővárosban és semmi szimbolikájuk nincsen, mögöttes jelentéstartalmat ők bizony vala, nem hordoznak.
Kacsa scene vége, ők is továbbmentek, én is mentem a dolgomra, visszafele már a kettes villamoson bliccelve, mert az a felismerés már elért többször, hogy bizony a Parlament környékén nem kell számítani ellenőrökre, itt mintha a feltételezett bizalom valami elképesztő rezgésszintre állt volna be, és soha - senki nem kérdi van-e jegyed, ki fia - borja vagy. Mikor minden Metrómegállóban tucatszámra állnak a vérszívók, a Kossuth téren nekem még soha, semmilyen körülmények között nem sikerült beléjük futnom. Elhaladva az ország gyönyörű háza előtt, ismételten megállapítottam, hogy még bizony Londonban sincs ilyen zöld fű, mint ami itt rikít a parkban, olyan idő tájt, amikor máshol még el sem kezdett nőni, de hát épp baszott jól megy ország szinten, miért ne lenne olyan füvünk, amit mindenki irigyel? Szabadjon azért megjegyeznem, hogy a park rész azon oldalán, ahol vannak bokrok is, és a Parlament ablakaiból nem lehet látni, a fű bizony ki van kopva. De hát a bozótos azon oldalára eső árnyékában leledzik, ami pont délidőben vetül balra, vagy jobbra, így mivel nem látszik a "fenti" ablakokból, olyan mintha nem is lenne. A paraszt, villamosozó, meg a túlkíváncsi túrista azt nézze, minket innen a piramis csúcsáról ilyen és ehhez hasonló apróságok nem érdekelnek. Mondhajták vala, de ez csak abszurd feltételezés részemről.
Gyalogolni ekkor már nem volt kedvem, ezért szálltam villamosra, a pipellőm kezdte átvenni az uralmat felettem. Szenvedéseim még írd és mondd, 7 óráig tartottak, addigra már majdnem sírtam-zokogtam a négyeshatoson, ahol, addigra mentőangyalként becsatlakozott Catfighter Ági is, aki kezét lábát tördelve kért meg rá, hogy a Blahán sétáljunk már be egy cipőboltba, mert kéne neki egy tornacipő. Először majdnem sírva fakadtam és átsuhant az árnyék az arcomon, hogy ha az embernek ilyen barátai vannak, mi szüksége ellenségekre, még menjünk el shoppingolni, nem? Megnyugtatott, hogy három lépés a villamosról, mozgólépcső, ott pad, leülök, és megvárom. Hát mondtam, biz Isten nem megyek én onnan sehova, de lehet már soha többet. Ücsörögtem a bevásárló központban és nézelődtem, most már lassan panelból szabadult vidéki lány lévén, megtehetem, hogy rácsodálkozzak arra a csodára, amit úgy hívunk, hogy urbanizáció, vagy nem így hívünk, és ez csak szimplán annak a hordaléka, én meg mellélőttem. Szóval nézelődtem, először elgondolkodtam rajta, hogy milyen rég is volt már az, amikor bármit is vettem magamnak, gyakorlatilag ez években mérhető, aztán arra jutottam, hogy ez annyira még nem is baj. Lehet nagyon körültekintéssel kéne rászabadítani a választás lehetőségét a Tisza cipőn megöregedett társadalomra, nem beszélve azok gyerekeiről, akik mindent fölvesznek mindennel. De ezek tényleg mindent fölvesznek mindennel, és általában nem is áll jól nekik, csak ilyen színes, csiricsáré bizbaszokkal feldíszített, valójában karácsonyfaként cirkálnak a betonon, mindenféle koncepció nélkül. Gyakran nyitott szájjal rágóznak is, szélsőséges esetben csoportosulnak a Blaha Lujza téren egy távol keleti, tető nélküli aszfaltragadozó körül, és üvöltetik a szerintük aktuális slágereket, hogy azoknak se legyen rossz és unalmas, akik a nem működő szökőkutak szélén tengetik a mindennapjaikat eközben.
Elmerengve ebben a gondolatvilágban, egyszer csak megjelent Ági egy széles mosollyal az arcán és egy szatyorral, "Találtam!!" - kiabálta - Megnézed? Meg, pont ráérek, itt ülök és baszottul fáj a lábam. Ránéztem a cipőre, és semmi mást nem láttam, mint hogy ennek nincs sarka, még fűzője sem, lehet másfél számmal nagyobb a lábamnál, de akkor idáig nem jutottam él, és béka perspektívából indított boci tekintettel törtem ki felé: Kölcsönadod hazáig?
Először nem is értette, de megszabadított szenvedéseimtől, én pedig életemben olyan büszkén és hatalmas megelégedettségel ötvözve nem viseltem még tornacsukát. Szép lassan, biztonságban haza is értünk nemsoká, többedmagunkkal. Eddigre ugyanis felállt már a az indokolt válságstáb. Kettőből, három lánnyá lettünk.
Az eredeti program az volt, hogy vacsoracsatát terveztünk a teraszomon, olyan kis bámulunk ki a fejünkből este lett volna ez, miközben eszünk egy jót, valami kimagasló gasztronómiai élménnyel megörvendeztetjük azt, vagy azokat, akik megtisztelnek a jelen - LÉTükkel.
Ez elmaradt vala, ugyanis a kora délután folyamán, arra a kérdésre, hogy van három jegy az esti Tanksapkára Gödöllőn, elmegyünk-e, én határozott IGEN-nel feleltem. Nem sikerült ugyan időben odaérni, rokcicaként kidekorálva, ami túl nagy előkészületet azért nem feltételez, így már csak néha-néha ért minket az a vizuális öröm, amikor Lukács László vadállatként üvölt bele a mikrofonba és közben fújja a haját a szél. A műszél, de ez nem számít, szél, szél. Ez azon igen ritka pillanatok egyike, amikor legszívesebben én is megállnék vele szemben, és teli torokból üvölteném azokat a nem is annyira ritka sorokat, amiket ismerek. Aki nem volt még koncertjükön, az nem tudja miről maradt le, anno én is tiltakoztam, mikor egy fesztivál keretei között, a ritikülömben egy elektromos fogkefével megjelentem, hogy na majd most jól megnézem mit szeretnek ebben az emberek. Emberek.... a fesztiválnép tekintetében ez lehet több, mint erős kifejezés, de hagyjuk is ezt egyelőre.
Még nem volt vége a napnak, haza kellett jutni. Igen ám, de éjfélkor hogyan? Ez nem Budapest, itt ilyenkor már a baglyok is csak rejtőzködve járnak, a sötét miatt a medvék is kézenfogva, olyan mint tömegközlekedés nincs, nem is indokolt, mert nincs tömeg. Taxi. Na abból sincs olyan sok, de azokat legalább ismerem annyira, hogy kivétel nélkül mind lehúznak, úgyhogy, ha és amennyiben egy módot erre sikerül találnunk, ki is hagyhatjuk. Ági: stoppoljunk!
Én belül mosolyogtam, hogy elhiszem, hogy ő a nappal egyedül bárhol, éjszaka pedig többedmagával szintén bárhol és bármikor lestoppol bármit, de itt lesz egy kis gond. Nincs autó, amit le lehetne stoppolni, de ekkor már kíváncsi voltam és lesz ami lesz alapon megindultam én is. Egyszerre kezdük el érezni az első 500 méter után, hogy mindjárt lesz valami. Lett, az első autó aki megállt, több, mint tele volt, számszerint 6-an ültek benne, de felajánlották, hogy kísérnek is, vissza is jönnek és egyáltalán itt bármire hajlandóak, valószínűleg cserébe azért, ha mi is bármire hajlandóak vagyunk. Mivel szokás szerint nem voltunk rá sem felkészülve, sem humorunknál nem voltunk annyira, hogy egy néhány km-es fuvarért térdenállva hálálkodjunk, diplomatikusan elzavartuk őket a picsába, és haladtunk tovább.
Nem kellett soká várni, az első próbatételen átszaladva, az nagy VarázsLó fenn az égből, vagy lenn a Földből újból segítségünkre sietett, és a következő piros lámpánál egy fejlámpás, jól szituált férjet küldött a segítségünkre egyedül, akit ezen a szokatlan órán elzavart a felesége a non-stop autómosóba. Kocsitmosni, hogy másnap lehessen az anyósékhoz menni zabálni.
Kubában ez egyébként teljesen természetes, a stoppolás ott nemzeti sport (a tánc mellett, nem egy, hanem A nemzeti sport) ugyanis főleg városon kívül nem jár olyan sűrűn a busz, hogy az mindenkinek jó legyen. Nekem ezidáig kimaradt az életemből, bár nem mondhatnám, hogy stoppszűz voltam, mert valamikor 10 éve már egy barátnőmmel lestoppoltunk egy kamiont, amikor hajnali 1 magasságában találtuk ki, hogy hazajutunk akkor még Gödöllőre és közben elkapott egy félelmetes zuhé.
Ennyi. Készülődök is tovább, hogy tudjak menni tovább zabálni, elvégre az ünnepek mi másról szólnának?!?!
Majd egy posztról utána, amikor igyekszem szofisztikáltan megfogalmazni, hogy én most már gyakorlatilag eltengődnék baszáson és vizen is - mely zárómondattal talán sikerült is elvesztenem, ezidág kitartó olvasóink másik felét is.
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!
(igaz utálom ezt is, mint a Karácsonyt, amikor úgy kell tenni, mintha lenne valami, de közben, nincs, nem is volt, és nem is lesz soha)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése