A mai poszt apropóját több, közelmúltbeli esemény adja, melyek lekrónikálása ezidáig a restanciáim sorát gyarapította, szóval a jobb később, mint soha elvét követve álljon alább néhány felismerő, őszinte sor. Bár ez utóbbit talán már nem kell külön kihangsúlyozni, elvégre blogunk főismérvei közé tartozik, hogy legyen az bármilyen szélsőséges, bármennyire is nehezen emészthető egy vád egészen biztosan nem érhet, hogy ne lennénk őszinték. Bocsánat, érhet, csak éppen nem fedi a valóságot.
Az első olyan ünnepi hétvégével a hátam mögött, amit úgy töltöttem, ahogy mindig is kellett volna, kvázi pihenéssel, alvással, és olvasással, így kevéssé bátortalanul idézek Frei Tamás: A megmentő című művéből, mely letehetetlenségével egyfajta ágybavivős szexuális viszonyt kezdeményezett velem az elmúlt napokban. Ágyba vittem, és ki sem engedtem onnan, amíg az utolsó karaktert is magamévá nem tettem.
A mű főszereplője ugyanis egyfajta Igazságosztó szerepet öltött magára, de mégsem, tőle idéztem fönt.
A mai napon egy égi jelenség is segítségemre van, minél intenzívebben és elmélyültebben átadni a dolgokat, ez pedig a Plútó irányváltása, amit asztrológiai szakszóval élve úgy neveznek, hogy Retrográd irányba mozdul el, és teszi ezt most már egészen ez év októberéig. Kezdeném az elején, ez nem valóságos irányváltás, elvégre a bolygók az égen, nem fognak még a mi kedvünkért sem pörögni-forogni visszamenni az időben ha kell. Ez látszólagos, ilyenkor mindenféle földi perspektíváknak köszönhetően úgy néz ki, mintha nem előrefele haladna, ilyenkor valójában nem tesz mást, mint belső vonatkozásait részesíti előnyben az adott bolygóminőség, hogy aztán kvázi egy egyezményes jelként majd újra Direkt mozgást fog végezni még a mi szemünk szerint is, akkor ezeket a minőségeket meg lehet majd valósítani a mindennapi életben is. Tudtommal a bolygó minősége már csillagászatilag visszavonásra került, azért asztrológiai szempontból nincsen még kiközösítve ő, az Alvilág Ura, így ez az információ egyelőre irreleváns. Ugyanis a Plútó minőségét ezzel a címkével szokták ellátni, a Skorpió analógiát hordozza magában, ő az aki tudatalatti tartományokért felel, a szélsőségeket, a mélységeket, a szenvedélyt hivatott közvetíteni, csak úgy, mint adott esetben az agressziót és a pusztítást is. Amikor ő kerül porondra, egészen a gyökerekig, a tudattalan tartományokban megbúvó félelmeinkig kalauzol minket lelki szinten, olyan eltemetett, lefátyolozott arcok mögé enged bepillantást ilyenkor, ahova halandó ember csak ritkán teheti be a lábát. Ha kell, ő atombombával takarít, nem éppen diplomáciai érzékéről híres, mint ahogy a Skorpió maga sem. Ő egy olyan élőlény, akinek a tulajdonságai alapján a csillagjegy méltán közvetíti az üzenetét, a szívósságát, az elpusztíthatatlanságát, olyan páncéllal rendelkezik, amit nem lehet csak úgy erővel áttörni. Egy skorpió eltűri azt a napi gyakran 50 fokos hőingást is a sivatagban, aminek még a kövek sem állnak ellen, ez a napi életben is jellemző. Terhelhető, pakolható, lehet őt ingerelni, de ha egyszer támadásba lendül, nem ismerve se Istent, se állatot, öl. Úgy öl, úgy sebesít meg, hogy saját magába is belemar, ha úgy hozza az élet. A bosszú nagymestere, az érzelmi játszmák verhetetlen ura, vagy úrnője, ő a sakktábla vezéralakja, keleti vagy nyugati sakk kultúrától függően, a királynő, vagy a király. Mi királynőként ismerjük a conquistádorok óta.
Van ehhez köze bárkinek, aki nem ebben a csillagjegyben született, illetve a felkelő nap jegye nem a keleti szélsőségek irányába mutat?
Van. Ugyanis asztrológiai szempontból az ember léleklenyomatáról nem radírozunk ki semmit, ami szerintünk nem odavaló, illetve a bulvárlapok utolsó hasábjain esetleg nem szerepel. A bolygók, a csillagjegyek és az ehhez tartozó minőségek mindenkit érintenek, csak más-más arányban. Az összetevők más - más arányban jelennek meg, kicsit olyan ez leegyszerűsítve mint a főzés, egy adott receptnél ha az összetevőket meg is tartod, az arányokat azonban jelentős mértékben megváltoztatod, köszönő viszonyban nem lesz a két étel, amit elkészítesz. Magyarul: mindenkiben vagy egy kis skorpió, illetve mindenki életébe odabasz egy kicsit a Plútó. Bocsánat, a hozzájuk tartozó minőségek jelennek meg más-más életterületen. Ugyanis odabaszni, esetleg mi baszunk oda magunknak a felelősséget az égi cirkálókra nem lehet ráterhelni. Illetve rálehet, ezt hívják úgy, hogy önbecsapás. Szóval a sakktábla vezéralakja mindenkiben ott lakozik, csak elő kell tudni hívni, meg kell tudni élni.
Tehát a skorpió analógia, halálos vizekre evezve immáron, a halálos szerelem hírnöke is. Ismeri azon másodperceket, amelyek csak keveseknek adatnak meg manapság. Számomra, kicsit köznapi nyelven megélve, maga a félelem. Ha ebbe szalad bele az ember, borul minden, csak gyakran elfelejtem, hogy ha már beleszaladtam, akkor is borul minden, ha esetleg tova is szaladtam, alázatlan mivoltom ugyanis nem predesztinál arra, hogy ne kelljen a tetteimért felelősséget vállalnom. Engedtessen meg elmesélnem egy rövid történetet:
A közelmúltban egy nagyon kedves barátnőm, két angyali fiúcskájával töltöttem egy délutánt, akik azért attól fiúk, hogy elevenek, de ugyanakkor igen jól neveltek és ezen keretek között csak és kizárólag a legnagyobb szeretettel kezdik el feszegetni a te határaidat, a tűrőképességedet. Mint már oly sokszor, most is megjelentek a színezővel és ceruzákkal, egymáson átgázolva, hogy Évi most kivel fog színezni. Erre egyébként méltán büszke vagyok, hogy ritkán találkozom ugyanazon gyerkőcökkel kétszer úgy, hogy ne azonnal festeni, vagy rajzolni akarjanak velem, ha másból nem dühből. Akkor azonban én nem ezért érkeztem, hanem délutáni locsi-fecsire, és igyekeztem az urakat figyelmen kívül hagyni, illetve tájékoztatni róla őket, hogy van nekik anyukájuk is, én most jelen pillanatban hozzá jöttem, és ezt tartsák tiszteletben legyenek kedvesek. Teljes mértékben így jártak el, szép csendben megjelentek mellettem, 1-1 színezővel, nekiálltak egyedül színezni miközben a fülük mögé 1-1 színesceruzát tűztek, ahogy azt nagypapától látták. És nem szóltak egy szót sem. Hát ember legyen a talpán, aki ezek után nem áll neki sírva könyörögni, hogy fiúk, hadd színezzek veletek én is, de nem?!
Szóval nem volt menekvés részemről. Azonnal megtanítottak a jót akarni. Az egyik színezőben rögtön előkerült két kép, egy skorpió és egy tarantula pók, amikkel azért engem még ilyen körvonalas állapotban is ki lehet kergetni a világból, mire a kisebbik fiú hisztérikus rohamban tört ki, hogy ő ettől fél és azonnal oldjuk meg a kérdést. Jó, lapozzunk el, vagyis spongyát rá, ha nem látjuk nincs is ott, de akkor mit színezzünk? Legnagyobb meglepetésemre visszalapozott a fiatalúr a skorpióhoz, a kezembe nyomott néhány ceruzát és közölte, hogy azt. Pont azt. Rendben, meglévő undoromat leküzdve, egy bíborlila és a szivárvány minden színében pompázó skorpiót kreáltunk közösen, amitől utána már nem féltünk, sőt, büszkén mutogattuk mindenkinek, hogy milyen szép! Hmm.... terápia.
Igen ám, de itt ne értek véget a megpróbáltatásaim, a fiatalember felbuzdulva kezdeti sikereinken, azonnal a tarantulához lapozott, hogy na akkor ezt is. Póktanból részemről annyit, hogy sok mindennel meg tudok barátkozni, de valami, aminek 8 lába van, számomra nem logikus, értelmezhetetlen, gusztustalan és félelmet keltő. Itthon már nem írtom őket, hanem felruházom telepatikus képességekkel és gyönyörű képeket küldök feléjük, miszerint kint nem csak tágasabb, de sokkal jobb is. A tavalyi évben volt egy ilyen háziállatom is, akit kiköltöztettem a teraszra április magasságában, és ő azonnal élt is az opcióval a leanderem és az egyik kinti székem közé feszített egy hálót másnap reggelre. Ezzel nem volt gond, kicsi volt és keresztes. De baszott jó volt ám az akkori szúnyog és egyéb ízeltlábú termés, így augusztusra már egész méretes háziállatom volt, aki a Spykie nevet kapta, és már nem csak egy, hanem két széket is birtokolt magának a teraszon. Kineveltem egy méretes ellenséget, semmi kétség nem fért hozzá. Egy jól irányzott huszadika környéki vihar vetett véget több hónapos együttélésünknek, amellyel egyébként keresztes barátom több, mint csúcstartó is, mert ennyit én ilyen szorosan még kétlábúval, utolsó kettessel kezdődő évem előtt nem tudtam és nem is akartam produkálni.
Egy szónak is száz a vége, adott színező tarantulája előszőr magenta színű szőrős papucsokat kapott, amitől inkább komikussá vált, mint félelmetessé, majd ugyanezzel a színnel egy diadémot is kreáltunk a fejére a meglévő vonalakból, melyek eredeti funckiója azért gyanúsan nem ez volt. Így vált élhetővé egy félelmünk, egy közös félelmünk.
Kiszíneztük.
...és akkor van itt még valami, amiről gyanúsan nem beszélek, de ezt talán csak a legárgusabb tekintetek vehetik észre. Van itt kérem szépen nem is egy, hanem inkább két találkozás, néhány elzárt pillanat, ahol két ember közötti vibrálásként megjelent a szenvedély ígérete. Kicsit mint az igéret földje manifesztálódott, egy jövőbeni függő követelésként rezgett bele a levegőbe. Nem tudom, hogy ez puszta önzősége-e részemről, hogy ezen információ halmazon gyakorlatilag már több, mint egy hete ülök, vagy inkább az illendőség ide semmiképp nem alkalmazható szabályaiba kapaszkodva kussolok és beszélek, filozofálgatok kvázi mindenről ami csak eszembe jut, csak adj Uram Isten ne kelljen már megint "arról" beszélni....
Pedig de jó lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése