Történt egyszer egy borongós hétköznapi reggelen, hogy a szokásos reggeli kávétúránkra indultunk a kolleganővel. A kávétúra abból áll, hogy felkapunk valami kényelmeset magunkra, magunk mellé vesszük a sakálforma kutyalányt aki az udvaron lakik, lesétálunk egy pár száz méteres erdősávon a faluba, ahol egy kis tér található, ami otthont ad egy kellemes kis cukrászdának és egy boltnak. Ezen a kis téren található még egy kerekes kút, rendezett parkoló és gyakran megjelennek olyan, számunkra ismeretlen emberek, akik annak ellenére, hogy nem őriztünk együtt libát, a napszaknak megfelelően köszönnek. A cukrászda nyitvatartásától függetlenül, mindig van arra mód és lehetőség, hogy az ember egy fantasztikus capuccinóval serkentse a vérkeringését, amit olyan tejhab kísér, amin nem lehet egyszerűen csak áthaladni. Bár nem vagyok kockacukor párti, ezt mégis szeretem, mert olyan kényelmesen és lomhán fekszenek fel a tejhab tetejére, és amíg a kanalammal ki nem adom a kvázi vezényszót, hogy merülés, addig ők bizony csak sütkéreznek a napsugarakban és ellentmondanak a gravitáció összes létező törvényének közben. Fekszenek a habon. Ennek az itáliai tradíciókat megszégyenítő faluszéli élménynek az ára bruttó 250 Ft. Ez a kis erdőszéli luxus most már mindennapjaink szerves részét képezi, és annak ellenére, hogy a neveletlen, de intelligens kutyalány ezt megelőzően felébreszti a falut az ugatásával séta közben még mindig a nap egyik jelentős fénypontja szokik lenni.
A kutyus egyébként mintapéldája a felelőtlen állattartói viselkedésnek, legalábbis az állatbefogadónak biztosan. Ő ugyanis egy lelenc, valószínűleg autóból dobta ki az előző gazdája, és így esett, hogy az akkor még gödöllői lakópark egyik kis teraszára ő bizony odaköltözött, annak ellenére, hogy ott több macska lakott már akkor is, mint ember. Én ez idő tájt, pont egyik londoni nyelvtanfolyamon élveztem az angolszász kultúra színes és pezsgő miliőjét, így meglepetésként ért hazaérkezésemkor, hogy bővült a család, bár helyileg oda, ahol akkor laktunk nem lehetett befogadni elég szembetűnő mérete miatt, ezért "bértartásba" került arra az időre, amíg az építkezés olyan stádiumba nem került, hogy oda már lehetett kutyát vinni, sőt, azért kellett is, különböző biztonságtechnikai szempontokból. Ezen időszak alatt, amikor csak látogatói státuszban voltunk a kutya életében jelen, hogy pontosan mi történhetett, azt nem tudom, de azt viszont igen, hogy előtte csak a kocsikkal volt problémája a kutyusnak, azóta a botos öregembereknek is tajtékozva ugrana neki, de nem teszi, csak elképesztő ricsajt csap, ha ilyet lát.
Fordítsuk le ezt akkor magyarra: ezt az állatot autóból tették ki, és bottal is verték. Az állat ugyanis nem hazudik, él benne az igazság ösztöne, mindent elmond, nem taktikázik, nem gondolkodik, a viselkedésével adja a tudtodra a múltját és a jelen érzésvilágát, előrevetítve, hogy a jövője tőled függ. Mert tőled függ, te vagy az ember, te vagy aki megszelídíted őt, és te vagy az, aki felelősséggel tartozol utána az élete végéig. Ők ugyanis nem gyerekek, legyen szó hörcsögről vagy lóról, sosem nőnek fel. Ha a házad táján élnek, szocializálódtak már annyira, hogy őket bizony etetni kell, reggel - este, fajtától függően mondjuk 3 vagy akár 23 éven keresztül. Az által, hogy magad mellé fogadsz egy négylábút (vagy például itt házon belül van rá példa, hogy van aki 3 lábban utazik) annak az állatnak az utolsó leheletéig te felelősséggel tartozol.
A mi esetünkben a kutya példa, természetesen nem voltam a pártján, mert már előre láttam sötét jövőmet, a kezdeti lelkesedés, majd én viszem sétálni, majd én viszem iskolába, majd én etetem, valószínűleg nem tart tovább, mint 1-2 hét, aztán elmúlik az újdonság varázsa. Gyerekszemlélet ez, felelős állatartói viselkedés felismerésére önmagában nem alkalmas. A kutya természetesen nem járt soha iskolába, és az elmúlt 8 évben akkor volt kirándulni, sétálni ha én elvittem. Mert mindig van egy hülye aki megmenti azt amit más felelőtlenül elbaszott. Két, maximum 3 naponta főzök rá, de ha már a macskákra főzök, akkor ez sem jelent különösebb megterhelést, bár már nagyon unom. Igen, kimondom hogy unom. Nem azért unom, mert az elmúlt 12 évben, amióta elkezdhettem egyáltalán a paneldzsungelből kiszabadulva végre állatokkal is foglalkozni túl sok lett volna belőlük. Nem, az emberekből lett túl sok. A macskáim is kivétel nélkül, mind felelőtlen állatkezelési viselkedés eredményeként kerültek hozzám és az évek ugyan megedzettek, hogy ha kell, fogvicsorgatva elfordulok egy sérült állattól az utcán, és nem viszem haza, nem mentem meg és nem vállalok újabb több évtizednyi felelősséget magamra mások hibáiért, azért ez nincs megoldva. Hangozhat ez kegyetlenül, de ebből a szépszámú kis macskakolóniából sem én hoztam haza mindet megmenteni, egy idő után ez olyan divat lett mifelénk. Ha valaki talált egy törött lábú, vagy koraszülött, vagy bármilyen állatot, azt elvitték Évihez, majd ő segít rajta, aztán mind maradt is szépen.
Emlékszem eleinte végeláthatatlan szélmalomharcba kezdtem különböző állatvédő szervezetekkel, de írd és mondd kivétel nélkül a "ha megfogta, had vigye elvét" követve, egyetlen egy állatot sem vettek be tőlem, soha. Így jöttem rá, hogy csak magamra számíthatok ebben a kérdésben, és mivel sajnos eléggé ki is basztam magammal már eddigre, mert sem a szívem, sem felelős állattartói viselkedésem nem engedné, hogy a gyerekek innentől kezdve szelek szárnyán lézengjenek bele a nagyvilágba, nekem is kellett találnom valakit, aki megment. Legalábbis akivel egy követ fújunk! Ezúton is szeretném megköszönni annak a Macskanegatív majdnemférfinek élete legjobb döntését, hogy kiszínezetlen létforgatagában "állítólagos" szerelmét a vagy én vagy a macskák ultimátum elé állította! Mert ennél nagyobb sanszot, nagyképűség nélkül nem biztos, hogy tudott volna adni a magyarországi macskatársadalomnak. Tehát köszönjük még egyszer a MACSKÁK nevében is! Bár ők nem köszönnek, valószínűleg unottan vennék tudomásul, hogy nocsaknocsak végre sikerült felébredni, vagy mi fasz van, és aludnának tovább. De nem tudom, ugyanis én nem értek a macskákhoz, valószínűleg a nyelvüket sem beszélem, és mint macskakiszolgáló személyzet sem biztos, hogy egy hármas alánál jobbat még a legnagyobb felkészültségemben sem kaphatnék. 10-es skálán.
Köszönjük persze a KUTYÁK nevében is, de Leiláéban biztos, mert már ketten sétáltatjuk! Azt pedig, megelőlegezném, hogy köszöjük a LOVAK nevében is, de ez még nagyon távoli kapukat dönget.... vagy nem is olyan távolit?
De ugorjunk vissza a kerekes kúthoz, a curkászdához és a capuccinohoz, és ahhoz a naphoz, amikor újabb világmegváltó gondolatok értek el minket, aznap az eresz alatt, ami ugyan nem ehhez a kis vendéglátó egységhez tartozik, de attól függetlenül, hogy esetleg nem fogyasztasz ott semmit, nem kell megáznod, nem basznak ki, sőt, ha kitéved valaki ott dolgozó bentről, üdvözöl és szép napot kíván! Ilyen ez kérem itt faluvégen. Tehát itt esett, hogy néztük a kétpercenként, vagy még ritkábban elhaladó autókat ezen a parányi útszakaszon, ami elénk tárult, és felmerült a jogosítvány kérdése. Egész konkrét példa merült fel, azon morfondíroztunk, hogy akinek van több, mint 30 éve jogosítványa, az hogy lehet, hogy napról napra szarabbul vezet, bár sosem vezetett sem biztonságosan, sem jól. Szerintem úgy lehet ez, hogy eleve nem alkalmas rá, és megragadva az alkalmat, hogy most lehet megint meg tudom osztani erre vonatkozó szélsőséges nézeteimet, anélkül, hogy úgy néznének rám mint egy marslakóra, azt mondtam, hogy én bizony nem adnék minden hülyének jogosítványt, hanem nagyon szigorú pszichológiai alkalmassági vizsgálatnak vetném alá, mielőtt egyáltalán elkezdeném neki magyarázni, hgoy mi lehet egy kresz táblán. Egyáltalán mi az. Aki agresszív, felelőtlen, bizonytalan, netán még reflexeivel is baj van és nem ér el egy minimális szellemi érettségi szintet, azokat én egy életre kitiltanám a közutakról. Mondjuk én a gyalogosok kérdésével is kezdenék valamit, mert ez hogy hömpölyögnek cél nélkül ha kell ha nem, mint egy csoport birka, vagy még rosszabb, mert azokat legalább ha terelik egy irányba mennek, de ezek?! Ezek a hömpölygő csorda, néhány öngyilkosjelölt renitenssel. Na mindegy is, szóval ezirányú elképzeléseim abszolút jó hallgatóságra találtak, ugyanis Ági erre annyit mondott, hogy az állattartást is lehetne alkalmassági vizsgához kötni. Még akár egy hörcsögöt is. Ugyanis van egy generáció, akik még másképp bántak az állatokkal, ha volt nekik, leginkább haszonállatként tartották őket, de ennek ellenére becsülték, akár mint jövedelemforrást, vagy csak szocializált egérfogót tartották nagy becsben. Tőlük még lehet valami tanulni, ha nem nyomorodtak meg teljesen az elmúlt évek alatt, vagy még élnek egyáltalán. Aztán őket követték az önmegvalósító és/vagy pénzhajhászok. Kettő fajtája ismert, az egyik az üzleti világban nadrágba, és/vagy szoknyában él majdnem steril környezetben, állatot mint olyat ritkán lát, és szinte soha nem érint, de nem is akar, és a természeteszeret néhány egzotikus utazásban ki is merül, amiről lehet fényképeket posztolni az irigykedő szomszédoknak, fészbuk barátoknak, vagy éppen munkatársaknak. Menthetetlen.
Másik fajtája - már korai éveitől élete egyetlen célja a génjeinek a továbbörökítése, nemtől függetlenül, és valószínűleg erre helyet, időt és módot is talál már viszonylag korán, egy kölcsönös megkötés iránti igény is felmerül itt a partnerek részéről, de ezt ki soha nem mondanák. Itt esetleg 1-2 macska jelenhet meg, akiket sajnos a gyerekek miatt adnak először örökbe, vagy dobnak ki, majd pár év múlva az ő nyavajgásukra vesznek meg megint, bár ilyenkor már a zsebcirkáló túltenyésztett, de igen drága, kicsit státusszimbólumként funkciónáló kiskutyák sorsa is megpecsételődik ez által. Egy részről nagyon cuki, ha gondozod, ha eteted, ha itatod, ha viszed jobbra balra, ha rengeteget költesz rá az állatorvosnál, ugyanis sajnos ezek a kis túltenyésztett állatok nem alkalmasak arra hogy egészségesen éljék le az életüket. Ráadásul minden egyes fényképpel amit innentől kezdve posztolsz a fészbukon, egy újabb, sajnos fizetőképes vásárlóréteg figyelmét hívod fel vele arra, hogy legyenek kedvesek munkát adni az állatok kizsákmányolásából élő tenyésztőknek is, akik abból fizetik a sárga csekkeket (mély tisztelet a kivételnek) hogy állatokat baszatnak, és a végkimerültségig zabáltatják utána fel őket a saját kölykeikkel.
Egyetlen példát had meséljek el ami sakálforma kutyalányommal esett meg itt az utcánk szélén. Itt ugyanis sajnos nem dívik kutyát sétáltatni, mert elég ha ki van rakva az udvarra. Nem elég, messze nem elég. Én viszont szoktam és van hogy beviszem az erdőbe is. Ilyenkor nyílik alkalmam rá, hogy a Budapestről yorkikkal, meg mindenféle kis szarokkal kiszabadult iqfighterek mégis engednek a természet csábításának és mi ilyenkor szoktunk találkozni. Egy ilyen alkalmával (egyébként már a gazdák mozgásán látni, hogy bajt fognak csinálni) megjelent egy kívül-belül szőke, nagyon cuki, de egy kissé korosabb hölgyemény, akinek olyan kifejezetten bántó magas hangja van. Pórázon viszi mind a kettőt nagyhangú szőrpamacsot, a természet lágy ölén, nehogy megszökjenek a gyerekek, drágák voltak. Erről is van véleményem.
Tehát érkeznek, feltűnnek a horizonton, én is észlelem, meg a kutyám is, de különösebben nem zavar, mivel elég félénk a termete ellenére, és azon túl pedig igen játékos is. Igen ám, de az áldozatok nem tudták, hogy a zord, de mégis kicsit kajla külső érző szívet takar, és a nő elképesztő fejhangon kezdett el visítani, hogy jaaaaaaj, jaaaaaaj, azonnal fogja meg, meg fogja enni a kicsikémet! Először megmondom őszintén nem is tudtam honnan jön a hang, de erre már a kutyám is felfigyelt, és mivel a gazdi is elkezdett üvölteni a kis zsebtorpedók is rázendítettek. Se több se kevesebb nem kellett a kajla kutyámnak, rohant oda, ugatva. Én utána, de semmi mást nem láttam, mint hogy a nő porol, visít, a kiskutyák ugatnak egy 30 centis póráz végén forognak körbe körbe, én meg üvöltöm, hogy engedje el a kutyáját, hogy el tudjon szaladni, de már késő volt, meg nem is engedte volna el, hisz soha nem teszi. Harapás nem történt, de mint ezt később orvosszakértői vizsgálat is bebizonyította egy nagyon drága 3 éves kutyánál szívrohamot sikerült okozni. Ilyen esetben egyébként javaslom mindenképp segítséget kérni, a kutya gazdáját, dögöstől ha kell elvinni a legközelebbi állatorvoshoz, mert a fehér köpenynek még mindig van egy kis tekintélye, és majd ott elmagyarázzák neki, miért is hülye, és ne csodálkozzon semmin. Volt nagy sírás rívás jajveszékelés, dráma az egész utcában, mert még voltam olyan rendes, hogy haza is vittem őket. Bíztam volna benne, hogy tanult esetleg a hibájából, és erre nem az lesz a megoldás, hogy vagy ő magának, vagy apa vesz anyának egy másik drága zsebcirkálót, ezáltal is támogatva, hogy újabb genetikai hulladékok szülessenek, majd kössenek ki csomóba egy menhelyen, azok, akikért nem jelentkezett a fizetőképes vásárló.
Egy tökéletes világban, az állattartásra vonatkozó alkalmassági vizsgán az ilyen elbukna, és nem vehetne állatot, még pénzért sem. A hal azonban mindig a fejétől bűzlik, mit várunk egy olyan balkáni országban, ahol az Erzsébet utalvánnyal macskakaját nem tudsz fizetni, mert az nem kell hogy zabáljon, vagy majd fog magának, de virágföldet igen? De ez csak egy kiragadott apróság.
"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik."
Mink van még itt a generációs kérdések tekintetében?
Rengeteg motiválatlan és/vagy tudatlan fiatal, akiké ez a bolygó lesz, ahol mi ma élünk. Remek. Hát akkor főzzünk abból, amink van. Remélhetőleg lesz folytatás!
L.É.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése