Néhány nappal ezelőtt hátulról megdörfentettek (ez egy lopott hangutánzó szó, a durran megfelelője, nagy porfelhővel - a szerk.) egy jobb napokat is látott transittal, amíg egy országút felezősávjánál álldogáltam hasztalan, hogy az irányjelzés kitétele után balra fordulhassak. Ekkor derült égből villámcsapásként érkezett csikorgó gumikkal, F. Gheorghe, színesfémkereskedő, és ellentmondást nem tűrő módon építette át az autó alapidomait, vagyis cirka 90 km/h-s sebességgel tolta bele a csomagtartót az utastérbe, engem meg majdnem az árokba, lélekjelenlétemnek köszönhetően nem a szembesávba. Nem csinálnék belőle kifejezett etnikai kérdést, mert nem szokásom, csak manapság a csapból is ez folyik, bennem pedig ténylegesen felmerül 1-2 kérdés, most már úgy Isten igazából. Szóval itt a becsapódás megtörtént, kaptam egy kisebb tockost, majd kikapcsoltam a rádiót, és kimért mozdulatokkal, nehogy a sok sietős vadparaszt elsodorjon az országúton, tettem néhány lépést az autó hátulja felé, szembe F. úrral. Verbálisan rögtön nekem támadt, én akkor most indexeltem? Mert ő nem látta. Mondom igen. Szerinte nem. Mondtam igazából ez teljesen mindegy, mert ha én jókedvemben nyomok egy satuféket akár egy autópálya belső sávjában, neki akkor is meg kell tudni állnia. Egyébként hallott már féktávolságról? Felháborodottan dörrent rám, hogy de mégis mekkorát kéne tartania.
Néztem rá, mondtam, hogy elég akkorát, hogy adott esetben meg tudjon állni, kihátráltam abból, hogy idézzem a kresz idevonatkozó passzusait. Eddigre szerencsére megérkezett a segítség is már, mivel pont célállomásom kapujába, kvázi a célszalag előtt sikerült rajtam taszajtania egyet az úrnak. Innentől már a hangnem is kedvesebbre és előzékenyebbre váltott. Innentől igazából két dolgot emelnék ki a papírtöltögetés alatti párbeszédünkből, miszerint azokat úgy kéne kitölteni, hogy mindketten jól járjunk, és az önvallomást, miszerint F. úr istenfélő ember, és szerinte semmi nem történik véletlenül, mindennek oka van. Abban egyetértettünk, hogy a legfontosabb valójában az, hogy ép bőrrel úsztuk meg mind a ketten, de egy kicsit azért rágódnék még ezen.
Mi az, hogy úgy töltsük ki, hogy mindketten jól járjunk? Mit akart volna ő itt még jól járni? Mindamellett, hogy nekem stresszt, időkiesést, anyagi kárt okozott, és az elkövetkezendő néhány hétre tekintve némi kellemetlenséget is, pusztán azért, mert egy amatőr kétbalkezes hülye. Valójában érezhető volt rajta, hogy ebbe semmi rossz szándék nincs, pusztán ehhez van hozzászokva, hogy más kellemetlenségéből és munkájából ő jól jár. Vagy ez így nagyon erős kifejezés? Nem szeretném, ha azzá válna.
A másik pedig amely kérdésen én elfilozofálnék, hogy mindennek oka van. Na ezen felbuzdúlva, én spirituális válaszokat is kerestem erre a kérdésre, dimenzióközi evilági válaszadóhoz fordultam segítségért, aki megállapította, hogy ha álltam és úgy ért hátulról, akkor ez egyet jelent, el kellene indulnom. Próbáltam felvenni a ritmust, de annyira nem ment, kicsit fel is bosszantottam magam. Visszakérdeztem, azért álltam meg, egyrészről, mert a szabályrendszer, amely szerint én négykerekű járművel használhatom az utakat, ezt írja elő, de ha ezt indokolt esetben át is repültem volna, akkor is a szembesávból érkező kocsisor meggyőzött. Ezek akkor is jelek. Én ezt elfogadom, de azt egyet tessen nekem már elárulni, hogy az ember tolerancia küszöbe meddig kell, hogy elérjen akár etnikai kérdésekben? Úgy értem, ha egy adott közösség szabályrendszerét, mely szerint élnie kéne, hosszú időkön keresztül sem sikerül elsajátítani, sőt, nem is vegyülünk egymással, mert nem szeretjük egymást, akkor mégis mi a faszért kell nekünk egymás lábát taposni egy zsebkendőnyi területen? Erre így ebben a formában nincs válasz.
Ez az én kis apró személyes érintettségem most talán elenyésző, de a napokban más nem folyik a csapból sem, minta a média által felkapott pécsi gyilkosság áldozata, illetve feltételezett elkövetője. Kétélű fegyvernek látom én ezt nagyon. Egyrészről olyan sztereotípiát erősít, amelynek már nincs szüksége erősítésre, és olyan ellentéteket szít, amiket már jó lenne, ha nem lenne hova tovább, vagy mégis?
Hol van ennek a vége? Bele lehet ebbe kavarodni rendesen ám. Nekem ilyenkor mindig egy konkrét példa jut eszembe, kb. 8 évvel ezelőttről, mikor először jártam egy londoni nyelviskolába. Ott a délutáni beszédkészségfejlesztő különórán keveredtem vitába egy svájci kislánnyal, etnikai kérdésekben. Ott pedig ténylegesen úgy gondoltam, hogy beszélni addig valamiről, amíg csak tankönyvekben olvasunk róla, esetleg az interneten látunk róla 1-2 képet, véleményt nyilvánítani, több, mint erős. Ritkán kelek ki magamból, főleg idegen nyelven, de ott kifejtettem, hogy amíg a zürichi egyetem padsorai között bóklászik, addig nekem ki ne nyissa alázatlan és tapasztalatlan száját, még egy napra be se zárnám egy BAZ megyei település szívébe, csak szimplán elvinném egy kis idegenvezetésre a gödöllői vadrezervátumba, ezzel pedig még nagyon ki se basznék vele azt hiszem. Bár ott egy kicsit szabadon engedném.
Egyébként jelen etnikai kérdés, mivel a média tupírozott hírforrásaitól majdnem teljes mértékben elzárom magam, vegyülni pedig nem igazán vegyülök, túlzottan nem érint. Olyankor, mikor a békés pest megyei utcácskában, mely településen egyébként valami véletlenszerű csoda folytán nincsenek olyan lakosok, akiket hamar fog a nap, lomtalanítás alkalmával cirkálnak végig a főúton családostól, és a legkisebbek dobálnak mindennel, ami a kezük ügyébe akad, na olyankor szoktam egy kicsit elgondolkozni. Pontosítok, például dobálnak engem, aki az út túloldalán haladok, rohadó almával. Mert miért ne. Mármint nem nálam van a rohadó alma. Csak nem találnak el, de ez annyira nem rajtuk múlik. Vagy említhetném azt is, mikor a húgomra húztak fényes nappal pisztolyt a lányok Budapest szívében, mert hangjelzéssel adta a tudtukra, hogy szabálytalankodnak, és ebből így kocc lesz. Szóval gondolom én úgy, hogy ez a vérremenő valóságos dzsungelharc már több, mint méltatlan, és valójában nem értem miért kell még ezzel mindig foglalkozni. Miért nem lehet kultúrált ember módjára élni? No mindegy, erre én több energiát nem is fordítanék, csak elmélkedtem kicsit, valójában azért klampírozok ma ütemesen a klaviatúrán, hogy elmondjam, milyen fasza kis napom is volt. Nagy vonalakban.
Nem tudok attól egyébként sem teljesen elvonatkoztatni, hogy valami átértékelődött bennem, megint, annak ellenére, hogy a régmúlt homályában, azért elég rutinos baleset elszenvedő voltam. Hiszek benne, hogy ilyenkor ebből egy tanulság mindig levonható, az úton, amin haladunk, meg kell tudni állni és élvezni kell a virágok illatát, mert egyébként mégis hova a f..szba rohanunk, hogy aztán csak vissza kelljen jönnünk azokért a dolgokért, amiket elhagytunk, vagy elfelejtettünk megnézni és megtapasztalni. Szóval ma reggel nem elengedve teljesen ezt a skorpiós - plútói energiát, amiről fentebb beszéltem, csak nem nevesítettem, a 9.11-es vonattal elmentem lovagolni. A veresegyházi international railway station felhozatalát már nagyjából ismerem, ott nem vegyültem, úgyhogy találtam véletlenszerűen egy kávézót, ahol ma írd és mondd, egyszáznegyven forintért ittam olyan tejeskávét (amit latté-nak csúfolnak, hogy drágábban lehessen eladni) aminek még kis csillagocska is volt a habjára rajzolva. Ez kellemesen meg is alapozta a napomat. Mivel a busz és a vonat nincs összeegyeztetve, így volt időm bőséggel elmenni még egy közeli zöldségeshez is, répáért, elvégre lovak, állatok közelébe én nem megyek üres kézzel, zsebbel ésatöbbi. Erről is beszélgettem ma egy kedves úriemberrel, aki egyébként nemrégiben a baleset kapcsán is segített nekem. Megfigyeltük ugyanis a lovarda felhozatalát, mint ahogy én ezt általában szoktam tenni mindenhol. A tartási körülményekre és a takarmány minőségére és mennyiségére sem lehet szólni egy rossz szót sem. Mégis olyan steril minden, és ami nekem furcsa, bár máshol is ezt tapasztalom, kivétel nélkül, az emberek általában még a saját lovaiknak sem visznek semmit, nemhogy másénak, akin csak úgy átesik befele menet. Számomra ezt érthetetlen, még a kutyák között is igazságosan szoktam szétosztani a szendvicsemet ha esetleg van nálam. Ez pedig nem pénz kérdés, hova veszett ez el? Főleg a lovaknál. Ha kutyát - macskát tartok, hiába van egy órához igazított étkezés, azért ha napközben táplálkozom, vagy bárki, bármikor, csak adok már belőle, nem? Nekem ez annyira természetes, ugyanis kér, kvázi cigánykodik. Hoppá, de jó szó. Cigánykodnak az állataim, és persze el is rontom őket, bár értük életük végéig felelősséget is vállaltam, ugyanis ők sose nőnek föl. Ebben pedig benne is van minden, amit a sorok közül szépen ki is lehet olvasni.
Igen, foglalkoztat egy-két dolog. A fent említett baleset okozó úriember, olyan köteg készpénzt húzott elő a mellényzsebéből, amilyen az én kezemben még nem is igazán volt soha. Nem irigyeltem tőle egy percre sem, csak elgondolkoztam, megint. Én most döntöttem úgy, hogy adó és járulékfizetési kötelezettségemet megtagadva a magyar államtól, lehúzom a jogi formában eddig döcögő rolót, mert én becsületesen, fehéren, tisztán és szabályosan akartam céget üzemeltetni, bár előtte évekig elvoltam eme igény felmerülése nélkül is. Ez nem azt jelenti, hogy befejeztem a tevékenységemet, csak egész egyszerűen a továbbiakban olyan dolgokért meg sem mozdítom a kisujjamat sem, amik nem engem szolgálnak, és nem fogok olyan szolgáltatásért fizetni, ami azért van, hogy megmondja, hogy kell valamit szarul csinálni, de jövedelmezően. Továbbá egy olyan rendszert sem vagyok hajlandó támogatni, amelyben nem hiszek, és már nem is fogok. Ott pedig azt láttam, hogy ő a zsebébe nyúl, és hazafele vesz egy másik autót, és nem lesz gond, hogy egyet lerombolt. Az övén kívül is.
Tehát lehet mondani, hogy cigánysorba lépek én is? Hát, azt azért talán csak nem, de valamit tanultam, sőt, valamit bennem változtatott meg ez a történés.
Ezen felül van még egy apróság, amit a Jobbik naggyűlésén ugyan nem hangoztatnék, de egy néhány évvel ezelőtti közvetett családfakutatás, és mindenféle ezo családállításos történet kapcsán, egy reprezentatív felmérés eredménye azt tükrözte, hogy ma Magyarországon, a nagy cigányozás és zsidózás közepette a következő a helyzet:
2, maximum 3 generációt visszamenve, BÁRKI családjában és teljes körű átvizsgálást folytatva, mindenki felmenői között található fajtánként legalább 1-1 etnikailag megkérdőjelezhető felmenő is.
Ők a csontvázak a szekrényben, akiket meg kéne tanítani táncolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése