Én a magam részéről először lepakolok egy fűzfa árnyékába, majd magamévá teszem a vizet. Tenném, de a húgymeleg lábáztató, csak azt az érzetet kelti, mintha egymás verejtékében tapicskolnánk, úgyhogy beljebb sétálok, aztán mégbeljebb, aztán mégbeljebb majd feladom, mert már lassan kilométereket kutyagoltam a vízbe, mégsem ér még derékig sem. Kifele jövet észreveszem a nádas majd egy méteres színkülönbségét, és arra a következtetésre jutok, hogy bár sosem a hirtelen mélyüléséről volt híres a déli part, talán ennyire gáz nem mindig lehetett a helyzet.
Rögtönzött homokvár építés után, melyre mód és lehetőség azért akadt bőven, előkerülnek unokahúgom retiküljéből a műanyag pónik, lovak, kiscsikók, nagy szárnyas lovak és pegazusok, majd ő el is foglalja magát ezekkel a vár környékén, néha újratölti a kiszáradt várárkot, építkezik a várfalon kívül is, tehát minden olyat megcsinál, ami egy 5 évestől elvárható. Én pedig nekiülök nézelődni és ezzel egyidőben gondolkozni is. Özönlik a lápnép és megállapítom, hogy a 2012-es év divatja továbbra is a láptrendben gyűrűzik ki, fürdőalkalmatosság és testügyileg.
Hiszem és vallom, hogy egy balul sikerült testben a léleknek is sorvadoznia kell, így nem nyitok vitát arról, hogy mennyire helyes, igénytelennek, kövérnek, karfioltestűnek és méltatlanul vénnek lenni, hanem csak szimplán megosztom ezirányú kéretlen véredényemet.
A láptrend első darabját mutatnám be, ez férfiakon jelenik meg általában, gumírozott derékkal ellátott rövidnadrág, melyet az egykocka szőrös has csíptet meg felülől harcolva a gravitációval, de hiába. Nadrág fönn, has lenn, a megereszkedő mellszerkezet alatt pedig férfiatlan fénycsík pompázik. Nem férfias, és nem szexi, bár izlések és pofonok, csak én a magam részéről semmi esetre nem hiszek abban, hogy legyen olyan az én társam, akit a kutya nem kíván meg, mert akkor én sem fogom. Nincsenek olyan kisebbségi komplexusaim már hál' Istennek melyeket azzal kéne kompenzálnom, hogy a szerelmemet etetem, ha kell ha nem, hogy minél inkább terebélyesedjen. Ne tegye, ne is legyen szúnyoghuszár, mert az meg aztán tényleg a másik véglet, de legyen meg az egészséges összhang. Egészséges összhangról, hozzávetőlegesen 200 %-al több zsírréteggel megáldva, mint amennyi belefér a -tól -ig határba, nem lehet beszélni. Nem szégyen ám sportolni, és itt nem arra a kontrollálatlan hájlötyögtetésre gondolok a betonon, amit volt szerencsém a jobb perifériás látószögem sarkából érkezve másodpercről, másodpercre haladva egyre növekvő mértékben befogadni a teljes látómezőmbe. Hál' Istennek elég sok a bicikli, legalább nem mindenki jár már kocsival, így óhatatlanul megjelennek a párocskák is, amik kivétel nélkül a következőképpen néznek ki.
Apu teker, anyu "fut" mellette. A fent említett szélsőséges eset bátorkodott ezt tenni neonszín forrónaciban, vagy olyan félforró naciban, mert még az a fele is hiányzott, ami amúgy meg szokott lenni, vagy nem hiányzott, csak a hatalmas karfiolfenék nem fért bele. Könyörgöm a sorrend legyen már meg, előbb add le, addig is takard már el, mert rombolod a vizuális összképet!
Megerősödve abbéli hitemben, hogy baszott jól nézek ki, visszairányítottam a tekintetem a vízre, és bár erős idegzetűnek tartom magam, mégis sokkoló látvány fogadott. Egy első pillantásra értelmetlen tetoválásokkal tűzdelt, harmincas anyuka sétált a vízben, türkizkék fürdőruci szettben, melynek két része biztos volt, az alsó része elölről egy szoknyában teljesedett ki, így amíg meg nem fordult, csak a két oldalt felborotvált fején akadtam csak egy szösszenetnyit ki, hogy vajon ez is miért torzíthatja ennyire nőies ékességeit. Aztán megfordul, az elől szoknya, hátul tangában végződött, és egy akkora segg villant ki belőle, amekkorának lehet már nyugodtan külön köszönni. Nem értem, ha én nem látom, akkor az nincs is? Ráadásul anyuka?! Hát milyen példát mutat ez annak a felnövő félben lévő generációnak, akit ráadásul ő hozott a világra?!? Kiakadtam. Megmártóztam mégegyszer a térdsekély örömmámorban, átéreztem a "Hurrá Nyaralunk!" feelinget, átléptem kifele jövet két párocskán, akik a partszéli fűzfák árnyékában tekeredtek össze valami hamisítatlan káma-szútra pózban, közvetlen a gyerekek között, majd egy mély lélegzetvétel után visszatértem a szállásra.
A tetőtéri izzasztónk teljes rálátást engedett, a korábbiakban felvázolt méretes teraszra, mely a kötöttpálya fele nyílt. Mikor elindultam innen lubickolni délután, nem is figyeltem, csak valami hamisítatlan tányércsörgést hallottam, valószínűsítettem össznépi zabálás folyik és valószínűleg a levesnél tartanak. Visszaértem cirka 2-3 óra múlva, és azt láttam, hogy még mindig ettek! 3 db legalább darabonként hatszemélyes asztal volt összetolva, és első ránézésre csak annyit tudtam megállapítani, hogy többen ülnek körülötte, mint az Utolsó Vacsorán. Konstatáltam, hogy ipari mennyiségű rántotthús, az asztal egyik végén, ipari mennyiségű rántotthús az asztal másik végén és a kettő között van egy kis rántotthús, meg valószínűleg krumplipüré és rizibizi is dögivel. Még az árnyékban is negyven fok, én azon vegetálok, hogy még hűs vízzel is hogyan terheljem a szervezetemet, ezek meg órák óta zabálnak. Nem bírtam, ledőltem, nem lehet mindenkit megmenteni és megváltoztatni sem, magamra irányítottam a hozott ventillátort, és elszunyókáltam 1-2 órát.
Megriadva korgó gyomrom hangjára, túl nagy étvággyal még mindig nem rendelkezve, de annál nagyobb lelkesedéssel vetettem fel az ötletet, hogy vegyünk fel valami ruhát, és sétáljunk el enni, vagy fagyizni, úgyis már nyugati pályára állt a napocska. Kilépve az apartman ajtaján még mindig azt láttam, hogy folyik a kicsit hosszúra nyúlt ebéd. Desszert volt, x fajta fagyi, süti, néhány üveg pálinka, meg üres kávéscsészék jelezték, hogy már valahol a vége fele járnak. Illetve nyögtek, hogy minden nagyon finom volt, és mindenki rosszul van. Pfff.... csoda, hogy nem döglöttek sorra szerény véleményem szerint, na mindegy.
Irány a city center, egész kellemes a levegő, hatalmas fák szegélyezik az útunkat, így az sem zavar be nagyon az összképbe, hogy már megindult a tiszteletlen bulijárat is, melyek egy szegény ember béemvéjébe zsúfolódva öten nem szégyellnek beszólni, majd ugyanez visszafele is megtörténik, perceken belül. Csak azért se fogok csadort hordani, fut át az agyamon, megint elhaladok a kispolgári dodzsempálya mellett, és most már nem bízva a véletlenre odaülünk vacsorázni, amit ajánlottak. Leszámítva, hogy a valódi gyrossal köszönő viszonyba nincs amit ott árulnak, valóban nagyon finom, és igazán kellemes, életmentő meglepetés is ér. Olyan szilvapálinkát iszunk ajánlásra, amely konkrétan leszakítja a fejünket, így megállapítom azt is, hogy nem csodálom azt se, hogy nem csökken a hazai alkoholisták száma, elvégre ez a pálinka tényleg jó! Oly sok egyéb addig a pillanatig nem is győzött meg arról, hogy ide vissza kéne térni, de ezt meg tudom magammal vinni alkalmasint. Távozás előtt megrendelésre készítettem is róla egy fotót, ne vesszen a feledés homályába.
Mégis csak tiszta gyümölcs, és nem két levél xanaxot rágtam el, hogy viselhető legyen a nyaralás.
Tudom, tudom, bennem is van a hiba. Erről is lesz szó a továbbiakban, illetve arról, hogy került mégis megmentésre a menthetetlen.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése