A Szer-elem és az alázat napja

12 óra nyögve nyelés után, elérkezett a pillanat, amikor több hónapon át tartó vacilálás, hezitálás és aranyszín festékkel lefújt kaloda után, úgy döntöttem, elég volt. Kezdődött az egész történet azzal, hogy ellátogattunk egy igazi lovardába, egy olyan helyre itt a Balaton déli sarkán, ahol ha minden nem is működik tökéletesen, mégis megvan az embernek az az érzése, hogy itt valahogy mégis jó, valami itt mégis úgy működik, ahogy kell és van is mire alapozni. A lóra nem ülésemnek az elmúlt hónapokban két oka volt. Az egyik az, hogy akit hónapokon át nevelgettem csikót, egy kis jogi ballépésnek köszönhetően, egy senkiházi parasztlány úgy tudott a szó szoros értelmében megfújni, hogy a mai napig nem tudom mi van vele, hol van egyáltalán, melyre a magyar jogi keretek, és beltenyészetes lovas körök ha nem is teljes támogatással vannak felé, de lehetőséget adnak rá. Nagy csalódás volt ez nekem annak idején, nem is olyan régen, melyet valójában mégsem tudok teljes kudarcként elkönyvelni, mert legalább, ez a kis állat, az édesanyjával együtt, elkerült egy olyan helyről, ahol konkrét életveszélyben volt, hanyagság, emberi mulasztás és irigység miatt, egy olyan környezetben, ahol konkrétan az állatok kizsákmányolásából élnek. Csalódás, érdekes szó ez egy olyan élethelyzetre, amikor kitépték az embernek egy darabját, konkrétan a szívét. Ezzel egy időben azonban egy másik ló is meghalt, aki egy indokolatlan vérfertőzés következtében saját magát verte szét a boxban, aki egy olyan félarab Habibi kislány volt, aki többek között engem is sokat tanított, és akinek élete utolsó néhány hónapjában legalább arra volt lehetőségünk, hogy meggyőzzük róla, ha nem is minden ember jó, de vannak olyanok, akiket nem kell félni szeretni. A ló pedig ilyen állat, nem csak elmegy az emberrel az utolsókig, elkíséri utolsó útjára a csatába, hanem ha kell, helyette is hal. Az ő halála sok másik lovat mentett meg, és egy - két felelőtlenségében fékevesztett egojában fürdőző gazdát el is gondolkodtatott. Jogos lehet a kérdés: hol vannak ilyenkor az állatvédő szervezetek? Hmmm, ott, pont ott, többet megkerestem, a válasz kivétel nélkül az volt, sajnáljuk, majd tessék elmondani mire tetszett jutni. Valami ilyesféle hozzáállás miatt van most hét macskám is. Ez volt egyébként azon pontok egyike, amikor megerősödött bennem az az érzés, hogy senki másra nem számíthatok, csak magamra, de akkor nem tudtam többet tenni, csak szomorkodtam, és hagytam hogy tovább csússzon ki a lábam alól a talaj.

Egészen addig a balatoni napig, amikor már szúrta a szög annyira a seggemet, hogy azt mondjam elég, felállok. Félretettem a büszkeségem, miszerint akkor ülök legközelebb lóra, ha a sajátomat tudom pátyolgatni, olyan távolságban, hogy reggel ki tudjak csak sétálni hozzá a napszaknak megfelelően üdvözölni, és félretettem az egomat is. Mégis csak 20 éve már, hogy először lovon ültem, tehát többször volt már hogy rajta maradtam, mint ahányszor nem, de az igazi kapcsolat, az az igazi félelem nélküli egységélmény még hiányzott. Úgyhogy eldöntöttem, lekerül a nyereg, itt kezdem. Elérkezve a lovardába, végignézve a környezeten, az állatokon, már mosolygott a lelkem. Gyönyörű állatok voltak, elképesztően kerek idomokkal és tiszta tekintettel. A környezetben egyetlen dolog az ami egy kicsit is hibádzik, az, hogy az árazás kifejezetten nem az átlag magyar fizetéshez van igazítva, melyet az is tükröz, hogy döntő többségben vannak, az angol, német, osztrák és még a fene tudja milyen rendszámos nyugat-európai autók. Azonban azt is megjegyezném, hogy egy halálra zabálós vacsora árából egy négytagú család ugyanúgy lóra tud ülni, mint amennyiért félholtra tömnék a fejüket az "nagy" jupiteri szemléletükben. Tehát lovas felszerelés nincs nálam, csak a most vagy soha érzés, úgyhogy kérdezek is. Lovagolni szeretnék, de szőrén, elmondom minden hiányosságomat, a felszereléssel kapcsolatos üres foltjaimat, és látom az arcokon, hogy végül is mindent lehet, ezen ne múljon. Mondjuk a harmadik csikós fiúhoz találtam már el, leendő oktató gyanánt, aki felvállalta a feladatot, bár nézett rám, hogy ezzel mi a fasz van, most nézte meg a Farkasokkal táncolót és/vagy az Avatart, és rájött hogy neki nem kell nyereg, csak a kapcsolat? Még megkérdezték vagy háromszor, hogy biztos, hogy nem kell-e a nyereg, én meg csak álltam, igen, ez az egy ami biztos, hogy ma nem kell a nyereg. Felülve a lóra, realizáltam még egy dolgot, a rajtam lévő félbalett cipő többet árt, mint használ, úgyhogy levettem azt is. Kérdés: futószár kell? Hát mondom, nem, a karámból úgyse tud kitörni, itt meg homok van, ráadásul kobakot is tettek a fejemre (amit életemben először nem bántam annyira), úgyhogy nem, köszönöm, az sem kell. Akkor ügetés, vágta megy, ugye? Rá se néztem, úgy válaszoltam, persze, ha tokától bokáig fel van szerszámozva a ló, akkor igen.

Hát mit ne mondjak, nagyon nem éreztem magam nyeregbe, ami nem is csoda, mert nem volt alattam, próbáltam én felvenni a ló ritmusát, de holmi kevés sikerrel, az első 10 perc után ott is tartottam, hogy már az csoda lesz, ha valaha egy fél kört végig tudok így ügetni anélkül, hogy leesnék. Aztán szóra nyitottam a számat, segítséget kértem. Még mindig hitetlenkedve nézett rám a srác, úgyhogy a lehető legjobb taktikát választotta, akkor megmutatja hogy kéne ezt csinálni. Megmutatta. Én pedig álltam ott mezitláb egy három számmal nagyobb feltűrt melegítőalsóba, a nyugati túristacsoport gyűrűjében, a déli napsütésben és csak lestem, fényképezett az agyam. Majd visszaültem. Mintha egy kicsit jobban ment volna, de igazából az volt a problémám, hogy abban a pillanatban, ahogy már nem sétált a ló, hanem egy kicsit elkezdte szedni a lábait, elég görcsös pózba váltottam, szétestek a kezeim is, és óhatatlanul elkezdtem rángatni a száját, pedig csak igyekeztem a lovat magam és a föld között tartani, aki erre (nem hülye) óhatatlanul megállt. Nem is csodálkoztam, elvégre ha az autón benyomom a fék pedált, az is megáll idealizált esetben. Úgyhogy jött a kérdés, mi a baj? Elmondtam, rendben, akkor fogjam meg a sörényét, ahelyett, hogy a száját rángatnám. Megtettem, igen ezt hiányoltam, valahogy elmúlt hirtelen a félelemérzet és már nem kellett kellemetlenkednem a lóval sem, innentől pedig egyre könnyebben és könnyedebben vettem fel, hellyel közzel a ritmust. Közben gyűltek a lovat már látott, de lóhaton szőke cicababát mezítláb bohóckodni még nem, lányok, 10 és 12 év közöttiek, közös ismertetőjük, hogy még itt is a FB-ról beszéltek. Hozzávetőlegesen eddig a pontig, ugyanis mind amellett, hogy némi alázatot sikerült gyakorolnom itt a homokpályán csatangolva, példát is mutattam. Miután nagy nehezen rávettem magam, hogy leszálljak a lóról, mert már valahol kezdtem élvezni is, példát is mutattam.

Ez a három FB generáció képviselő, azonnal ledobta a cipőjét, és egymást túlharsogva kérték, hogy hagy menjenek így ők is. Ez azért öröm és sikerérzet, hogy valamit tudtam adni, ami nem kézzel fogható, és valamit úgy kaptam én is, hogy bár nem tudom az értékét pénzben mérni, mégis több, mint amit pénzért valaha is lehet vásárolni, bár jelen esetben, kell hozzá valamilyen szinten az is, főleg ha ez embernek igényei vannak a környezetre és a az állattartására is. Mint ahogy a megjelenésére is. A lovas nap átvezetőjeként egy újabb dimenzióba, még következett egy lovasbemutató, ahol valami értékelhetetlen hagyomány értelmében zebracsíkosra verték ostorral a lábamat, én így képeztem szerves részét a shownak akkor. 

A nap azonban itt nem ért véget, de megmondom őszintén, hogy egyrészről az érzéseimről még nekem sem könnyű írnom és beszélnem gyakran, és tisztában vagyok a jelen olvasóközönség összetételével, akiknek döntő többsége, az irigység, az értetlenség és az energiavámpírság mocsarában fürdőzik, és van amit nem dobok oda a "kutyák" közé koloncnak. Még akkor sem teszem ezt jelen pillantban, ha életem talán legtökéletesebb MOST-ja érkezett el az életembe, és megértettem, hogy az a szerelem ami gúsba kötött, pontosan ugyanaz, amely MOST SZABADDÁ tesz. Igaz, én nem nekik írok elsősorban, de ez olyan mint a sötét kétharmad, őket sem tudom kikerülni, úgyhogy fölöslegesen nem táplálom őket, sehogy.

....meg egyébként is, ez lehet a Catfight csúcspontja lenne, de amit most élek, és amit most építek, annak csak A KEZDETE. Azt hiszem fel kell tudni mérni, mi az amit az ember nem vált át aprópénzen vett népszerűségre. Legyen elég annyi, hogy keményen megcsapott a Szabadság előszele, és eddig is nehéz volt egy-két "körön" kívüli élmény után visszazökkeni a régi kerékvágásba, de most valami mégis más. Most már nem is akarok, sőt továbbmegyek. Nem is fogok. Nem - nem, ez még mindig nem helyes teremtő mondat, ugyanis abban e helyett a tagadó szó helyett, pozitív teremtő szóösszetétellel kell dolgozni.

Szabad vagyok, szabadon élek és ez már jelen inkarnációm során ki is fog tartani.