From now on, there is no Catfight, just Catflight. Thanks for following us so long!

Rosszul csinálod

Nagyon sokat gondolkoztam az előző poszt közzétételének helyességén, és arra döbbentem rá, hogy bizonytalanságom nem belőlem fakad. Egy valami vált bizonyossá, valami megmozdult. Már én nem félek, azt hiszem ezzel a lépéssel kihúztam azon kígyó méregfogát, aki sötét titkaim mindentudó lelki bizalmasaként hatalmat gyakorolt felettem. Felbomlott a szövetségünk, már nincs mitől félnem.
Nem tagadom, kaptam néhány meglepett visszajelzést, de némaságba is burkolózott egy pillanatra az a bizonyos nagyközönség. Hát lehet is hallgatni, a csend bizony jó tanácsadó tud lenni. Elhallgatni néhány pillanatra, meghallani azt, akinek a szavára csak kevesek figyelnek föl. Őt úgy hívják hogy lelkiismeret, aki a lelkemet ismeri. Nem olyan kedves szerzet ám ő, ha szerzet egyáltalán, néha szúr, kivéreztet, fájdalmat okoz. Miért? Mert másból nem tanulsz, de egy biztos ő ismeri a lelkedet.
Elmondom mit éreztem. Mintha a saját halotti toromon feküdnék egy nyitott koporsóban, sokan körbeállnának, lefátyolozott arccal varjúfeketében mormognák a kis mantráikat, és akárhányszor kinyitnám a szemem, a szemfedőmet mindig visszahúzza valami kedves résztvevő, barát, családtag, ismerős vagy ismeretlen, ha fölkelnék kedvesen visszadönt, mondván, feküdj csak le, még a végén bajod esik. Nem értettem ezt a gyászmenetet, kik ezek, mik ezek és miért temetnek ezek engem, amikor még élek? Miért hányják rám a földet? Belülről kiabáltam is, hééé, még életben vagyok, ne temessetek, de a ceremónia már elkezdődött. Fejleszegetten nézték a mozdulatlanságomat, és közben már most azon gondolkodtak hogy fogják telefirkálni a falamat a fészbukon a részvétüzenetekkel, az érzelmesebbek egy - két rózsás "sosem felejtünk el" képet is csatolnak majd mellé, aztán megy az élet tovább.

Hát ezen beszartam. Az önsajnálatom kívülről is szemrevételezhető kulminációs pontjának azt a pillanatot határoztam meg, amikor otthon műanyag tányérból kanalazva ettem a pörköltszaftos rizst, miközben a húst a macskáimnak adtam, a csontot meg a kutyámnak. A lenőtt haj és a borongós időjárás a díszlet elmaradhatatatlan részét képezi. A priceless megismételhetetlen pillanat akkor ragyogta be végérvényesen mindennapjaim, mikor önkéntes lelki száműzetésben hetrázva a kanapémon rájöttem, hogy röfögve is tudok nevetni, és egy pillanatra bevillant az előbbi meghitt koporsós kép, és én röfögve röhögve belerondítottam a szertartásukba. Konkrétan összefostam a kis katyvaszukat, de hát ez van. Pukinak indult fos lett belőle, ilyen ez. Erre egy nagyon kedves barátom lényegretörő mondatai világítottak rá, miszerint az elvek olyanok, mint a fing. Amíg lehet tartod magadban, de aztán a földet is belerengetve el kell, hogy engedd.

Cölibátus ide vagy oda, egy illedelmes úrinő mindenhova szörtelenített lábbal megy, így bár nem tudva még hova készülök, megszabadultam a térdsekély borostától. Ám legyen, ne ezen múljon már, a varjúk szétröppentek már úgyis, még az is lehet, hogy itt valami bizony megmozdul, és így is lett. Bár számszerűsíthetően egy, azaz egyetlen ember hallotta meg a segélykiáltásomat és mérte föl, hogy segítségre van szükségem, cselekedetekre, támogatásra. Nem üres szavakra, bénaságra, szánó tekintetekre. Mit ad Isten, megint ő volt az egyetlen nem süket angyal, aki 11 évvel ezelőtt ugyanúgy lehajolt értem. Olyan iskolát adott a világnak, és nekem is, hogy ténylegesen azt mondom, szégyelljétek magatokat, mind aki nem ő vagytok most. Van rá okotok. Hányszor, de hányszor sétáltatok át a soraim fölött értetlenül, pattogatott kukoricát ropogtatva? Kibeszélve, megrágva, elgondolkozva, inspirálva? Hányszor? Hányszor kérdeztétek meg, hogy tudtok-e valamiben segíteni?
Hányszor töröltétek belém képzeletbeli cipőtöket? Ti sokak, ki a kreativitásomból, ötleteimből éltetek, hányszor kérdeztétek meg az anyagi javakat gondosan elsöprögetve a portámról, hogy van-e mit ennem? Az dicséretek és támogató szavak, érdeklődések mögött mikor volt valós cselekvési szándék? És mikor cselekedtetek utoljára? Mikor gondoltátok át utoljára, hogy egy kancsóból csak akkor tudok kivenni, ha töltök is bele? Mikor töltöttetek bele? Akár csak néhány támogató szóval? Hmmm?

Ady sírjánál jártam a napokban. Igen, a mi nagyjainkank van ilyenük is, nem kell messzire menni, csak a Fiumei úti temetőbe. Nyugalom van ott és béke, tudjátok miért? Mert nincs ott semmi. Oda már hiába mész megbocsátásért, egy jó beszélgetésért, a kövek már nem beszélnek. A kidőlt keresztfáknak sem köszön senki. Mégis, én beszélgetni mentem, én már csak ilyen tudatmódosult bolond lányka vagyok, aki itt - ott amott azt hiszi, hogy szót érte a szellemvilággal, vagy legalábbis nem egyoldalú csatornaként működik ebben a mindenségben. Hát majdnem átestem azon a gyalázatos síremléken, amit valaki ADY ENDRE számára bírt állíttatni. Az nagy politikusokét meg megkerülni sem lehet, nem hogy átugrani. Mindegy.

Emberek. Tudjátok ez nem azért fontos, mert a szellemvilág annyira ragaszkodna hozzá, hogy ti azt higgyétek, hogyha valamit a földbe ástok, három méter földet pakoltok rá, majd egy jó nagy jó drága márványdarabot is húztok a tetejére, akkor kimondhatjátok, hogy vége. Nem is azért fontos, hogy a sírkövesnek legyen munkája, hogy a kőfaragó előre tudja dörzsölni a kezét, hogy de jó, még egy nemesi cafranggal megdicsőült koporsószökevény, több karakter, több pénz. Nem kedves emberek, ez nektek kell, hogy tudjátok, hogy VOLT, hogy a MÚLT valóság, ugyanolyan valóság mint a MA, csak ma már nincs. Értitek ti ez? Amikor kinyitottatok egy két irodalom könyvet, vagy uram bocsá, a mai napig egy két verses kötetet átpörgettek, ha nem vagytok összeköttetésben a lelketekkel, nem érzitek át a szavak súlyát, jelentőségét, valódi értelmét. Nem veszitek észre, hogy a VOLT-ból, a MÚLT-ból, úgy lesz ma is élő szellemiség, hogy továbbviszitek - úgy lesz MOST. Nem jön le ebből, hogyha nincs múltad, nincs jelened sem? NEM LÉTEZEL?

Sok - sok szőnyeg alá söpört himaláyát kéne szépen most kitagarítgatni, azt hiszem ehhez adott a seprű, és ahelyett, hogy engem buzdítanátok további áskálódásra, kutatásra, feltárásra, végre valahára azzal a seprűvel elkezdthetnétek a saját házatok táján sepregetni, az ásóval pedig lehet ásni szépen. Azért van, ez az ásó mestersége.

Azt hiszem 29 éves nő létemre elég komoly tükröt tartottam már most, hogy lehet ezt így is csinálni, és fogok is még. A MAGam módján, de a harcot már unom. Nagyon, nagyon unom. 

Logikátlan szabadság

Nagyon furcsa ez a világ, amiben élünk, és hosszas töprengés után teljes mellszélességgel (amiből azért jutott bőséggel) ki tudom jelenteni, hogy én ezt nem szeretem. Gyakran undort is kelt bennem, de ez így van jól.

Büszke vagyok rá, hogy az emészthetetlenség határát nem csak súroló, de magabiztosan átlépő hazugságok és igazságtalanságok mellett képtelen vagyok csukott szemmel elsétálni. Bár elfordíthatnám a fejem, tehetnék úgy, mintha mindez nem létezne, mintha mindez így lenne a helyén, ahogy azt hazudják. Ezzel azonban saját magamat köpném szemen, felelősségem teljes tudatában nézhetnék minden nap a tükörbe úgy, hogy egy bokából felszívott undorító turhacsomóval terítem be a tükörképemet. Bocsássa meg a Világ, vagy éppen ne, de én erre nem vagyok hajlandó. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy emberi jogaimban és méltóságomban csorbítsanak meg, úgy, hogy én erre nem adtam engedélyt. Hiszek egy olyan világban, egy olyan hazában, egy olyan életközösségben, egy olyan szerelemben, ami szabaddá tesz. Ahol elsődlegesen nem szabályok vannak, hanem következmények. Olyan világban hiszek, ahol a cselekedeteinkek következményei vannak, ahol minden megtett lépésünk vezet valahova, ahol az utak összefutnak, még akkor is ha már ezeket a bebetonozott igazságtalanságokból lerakott köveket, amiken járunk fel kell szedni és újat kell építeni. Igen, még akkor is hiszek, ha azt mondják, hogy nincs miben. Én hiszek az igazságban, sőt én tudom hogy létezik, és elegendő minden újra felvirradó nap reggelén ezt észrevenni, engedni, hogy a fénye átjára a bensőmet, majd lépéseket kell tenni, hogy ez a Világ megvalósuljon végre. A Nap még akkor is Keleten kel fel minden nap, és Nyugaton nyugszik le, a mi földi nézőpontunkból, még akkor is ha ennek az ellenkezőjét személyes érdekek alapján kívánatosabb lenne elhitetni. Az irány az adott, a természet ezen iránymutatásának követésébe pedig az ember, mikor alázatlan lábát a földre helyezte beleegyezett. Mert csak így működik. Az égtájak felosztásra és elnevezésre kerültek ugyan, de az IRÁNY nem változott meg. Balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. Ez az irány.
Nem felejthetjük el ugyan honnan jöttünk, de tudnunk kell merre tartunk.

Függetlenül attól, hogy ma nagyon trendi és divatos világvégéről beszélni, illendő lenne észrevenni, hogy nem azért, mert tovatűnt kőtáblákba vésve ez áll, de ennek a kijelentésnek igazságtartalma van. Egy világnak elérkezett a vége, a szemérmetlen hazugságok és a zsebben hordott istenségek ideje lejárt. Nem azért járt le, mert a "másik oldal" ezt mondja, hanem azon nemes egyszerű ténynél, logikailag megkérdőjelezhetetlenül azért járt le, mert fuldoklunk. Fuldoklunk a szarban, a szemétben, a környezetszennyezésben, az elme mesterségesen kreált korlátai már nem engednek levegőt venni. Nincsen hova tovább, a döntés elő van készítve. Nem a győzelemről, a világuralomról, a hatalommániáról, a pénzen vett holdudvarokról szól már a történet, hanem az ÉLETről. Arról az életről, amit vagy élsz, vagy nem, de nem áll meg. A természet vissza fogja venni ami jár neki, velünk vagy nélkülünk. Nem lehet tovább azt hinni, hogyha valamit kidobok, legyen az egy alumínium doboz vagy egy éteri kötelék, az nincs többé. Gondolkozz már kérlek, hova dobod ki?
Hol az a hely, ami nincs? Ahol nincs tovább? Nem. Ezeket fel kell ismerni, hogy már nem állnak a szolgálatodban, és újra kell hasznosítani őket. Legyen az egy elhasznált ruhadarab, vagy egy idejét múlt családi kötelék. A szabadság bár belülről kezdődik, ha nem cselekszel, nem lépsz, kívülről sosem fog megvalósulni, ennek pedig örüljél. Mert nélküled nem megy, rád is szükség van. Egy olyan ősbizalom szeretetteljes közösségében élsz valójában, ami megengedi neked, hogy jobbá tedd az életed, amely türelmesen vár, vagy éppen várt hosszú időkön át, hogy azt a csodát, ami benned van, meg tudd valósítani. Azonban ezzel a képességel, adottsággal önös céljaidat szolgáltad, túl önzővé váltál, és azt hitted, hogy attól, hogy mások is lélegeznek ezen a bolygón, a te levegődet szívják el, a te talpalatnyi földetet akarják, ezért pedig átgázoltál az életen, és magadon is. Magadon is, mert te is élő vagy. Az élet csodáját hordozod magadban. Hányszor köszönöd te ezt meg? Nem anyádnak, apádnak, az aktuálisan fennálló karhatalomnak, a posványos médiának, hanem magadnak? Hányszor veregeted meg a saját válladat? És hányszor gyakorolsz önkritikát mélyen magadba nézve? Hányszor köszönöd meg az ÉLETnek, hogy van, hogy osztozhatsz ebben a csodában?

Elárulok valamit, bár nem kell nézni közben a kezemet, mert nem csalok és semmi túlmisztifikált ősigazság nincs benne. Nincs olyan, hogy a tiéd. Azért nincs ilyen, mert ennek a szónak a jelentését rosszul értelmezed. Mivel semmi sem örök, hiába veszel meg bármit és ringatod magad abban a ragadós rózsaszín valóságban, hogy ez már az idők végezetéig a tiéd lesz, és soha senki nem veheti el tőled, tévedsz. Baszott nagyot. Maximum tartós bérletet vásárolhatsz magadnak, ha téged éppen ez szolgál. De ha belegondolsz, nem lehet az, hogy saját magadat kötöd gúsba éppen amikor pénzen vett valóságot építesz magadnak? Nem lehet, hogy ilyenkor a saját piramisodat építed éppen? Persze, lehet, hogy fognak beszélni rólad, bocsánat, nem rólad, hanem arról amit felépítettél, ugyanis ez a valóság felzabál téged, nem hagy belőled élőt. A piramisok. Jó példa. Ki tudja ma azt, hogy aki a piramisok mélyén nyugszik valójában kicsoda? Talán a nevét tudjuk, vagy azt amit adtunk neki, de hogy ki volt az, aki ennek az ideológiáját megteremtette, és sok - sok emberi életet követelve megépíttette? Ki tudja ma azt, hogy valójában mennyi vér és szenvedés tapadt azokhoz a kövekhez, amelyek ma egy élettelen, elsivatagosodott környezetben tornyosulnak? Nem kell messzebbre menni, ott fű, fa virág nincsen, az emberek pedig konfliktuskezelés címén fegyvert rántanak, további életellenes cselekedetek elkövetésére érzik magukat felhatalmazva, mert védik, foggal, körömmel, vérrel oltalmazzák a halált valójában. Ők sem élnek igazából, mert az élet nem követel életet.

Nyomot kell hagyni a Világban. Nem lehet esetleg az, hogy már most is van annyi nyom, hogy sose fogy el? De neeeem, mondhatnád, legalább a saját genetikámat tovább kell örökítenem. Erre pedig tudod mit mondok? Hogyha ezért vállalsz gyereket, ha azért teszed mindezt, hogy legyen aki majd megteremti a nyugdíjadat, legyen aki rádhúzza a szemfedőt, akkor jobb lenne, ha nem tennéd. De tényleg, ugyanis akkora sötétség uralkodik a fejedben, hogy amennyiben egy szikrányi felelősségtudat is szorult beléd nem szaporodsz tovább. Itt élünk közel hétmilliárdan ezen a szájbakúrt bolygón, és mégis egymás lábát tapossuk magányunkban, még akkor is, ha mondvacsinált közösségekbe tömörülünk. Tényleg, legalább a bajt nem kéne tetézni. Bár kevéssé önzetlen mivoltom azt mondja, hogy úgyis te leszel az a hülye, aki kipusztul, mert nap mint nap mérgezed magad, testileg és szellemileg egyaránt, ráadásul úgy, hogy ezzel tisztában is vagy. Ráadásul előbb - utóbb úgyis ellened fordul a genetikád, akkor meg lehet szépen háborogni, hogy nem ezt a lovat kértem. Dehogy nem, egészen pontosan ezt kérted, így cselekedtél, így éltél, így ezt kaptad. Nem azért mert a Jézuska ezt hozta, vagy éppen Allah nem azt mondta, hogy ennek a szegény szerencsétlen párának adjatok már mást, nem. Egészen pontosan azért kapod, mert aszerint éltél, hogy ezt érdemeld. A tetteid következménye vagy. Változtatni akarsz? Akkor miért nem teszed? Nem olyan bonyolult ez, ahhoz, hogy olyan dolog történhessen veled, ami még nem, olyat kell tenned, amit még nem tettél. Bár ez egy olyan üres agyon mondott, és agyonhallgatott frázisnak tűnik, de szerintem nem az, csak le kell egy kicsit porolni.

Logikátlan szabadság. Miért is választottam ezt a címet? Mert úgy gondolom, hogy a logika napjainkra teljes mértékben elkorcsosult, és sokan összekeverik a rációval, a racionalitással, magával a matériával, az anyaggal. Pedig a logikával nincs semmi baj, azonban önmagában nem állja meg a helyét, ugyanis bármit meg tudsz magyarázni pro és kontra, logikailag helytállóan levezetve. Egy élethelyzet ugyanis több nézőpontból megközelíthető, bár eddig azt mondták, hogy kettőből. De kettőből biztos, csak hogy egy nem szívközpontú, érzelemmentes társadalom és fejlődési folyamat pusztulást hoz, mert nincs akinek igaza lehet. A mérleg nyelve egy tiszta logikai alapokon nyugvó társadalomban nem tud merre billenni. Pakolsz jobbra, pakolsz balra, és igyekszel kitartani az egyensúlyt. Ha az egyik oldalra kicsit több kerül, ott a másik oldal, oda kell pakolni, hogy megint visszabillenjen. Ez az egész alapelméletet egész jól tükrözi a mátrix piros és kék kapszulás szimbóluma. Ha kinyitod a szemed látsz, ha becsukod nem. Igen ám, csakhogy ez is tiszta logika. Önpusztító folyamat.
Csak egy példa, ott az EKG vonal, ha az egyenes, maximum a sípszó után hagyhatsz üzenetet és kész. Erre még nem gondoltál? Hogy nem akkor van ÉLET, amikor minden stagnál?

Mi van akkor, ha nem veszed be egyik kapszulát sem? Sem a kéket, sem a pirosat? Mi van akkor, ha a logikád nem mellőzve egészen egyszerűen csak a szíved szerint élsz? Mi van akkor, ha a mérleg nyelve nem emberi?

Mi van akkor, ha neked csak annyi a dolgod, hogy ÉLJ? Mi van akkor, hogyha elengeded a rendszert amiben élsz és rácsodálkozol arra, hogy egy érzelmi központú, logikailag csodálatosan felépített Világban élsz? Régebben még a természetet másoltuk, amennyire tőlünk tellett, és nem vártuk el, hogy hozzánk alkalmazkodjon. Ezen el lehetne gondolkozni. Többek között. Bár a gondolkozás már kevés, felismerésekre van szükség, és lépésekre. Cselekvőképességre, cselekvésre. Annak aki élni akar, a többinek majd a sípszó után hagyunk üzenetet.

A Facebook generáció

Ültem a napokban a veresegyházi international railway station megállójában a resti árnyékában és elmélkedtem az élet nagy dolgairól. Valójában nem voltak gondolataim, sütöttek rám a felkelő nap izzasztó sugarai és elért a felismerés, hogy most vagy iszom egy kávét, vagy nem lesz tovább. Maya jóslat ide vagy oda, a vég előbb fog elérkezni.
Feltekintettem a jobb napokat is megélt analóg órára, és azt láttam, hogy 6.45 van, majd hátranéztem, megláttam a nyitott ajtó mellett árválkodó Nyitva feliratot, és engedve a látszat megtévesztő erejének besétáltam az ajtón, ahol egy mogorva hölgy fogadott. Kértem egy kávét, mire érkezett a váratlan, de ellentmondást nem tűrő válasz, EZ LEHETETLEN, még nem nyitottunk ki. Nem hagytam magam olyan könnyen lerázni, feltettem a bátortalan kérdésemet, hogy nem lehetne-e esetleg, hogy a megfáradt utazót némi készpénz ellenében egy jó erős eszpresszóval kiszolgálják. Soha nem látott ellenállásba ütköztem, pár másodperc néma csend volt a válasz, majd egy vállmagasságból hátravetett felháborodott: NEM érkezett meg válaszként. Felhúztam a jobb szemöldököm, vagy lehet a balt is, megköszöntem a szíves tájékoztatást, majd némaságba burkolózva foglaltam helyet a megállóban, a bejárat 5 méteres vonzáskörzetén belül. Értek én a szóból, ha nem lehet, hát nem lehet. Belül azonban forrongtam, majd lázadást indítva az elemek ellen rágyújtottam és hagytam cikázni a sötét gondolatokat ébredező agytekervényeim között keletkezett légüres térben. Elárasztottak a fogadalmak, hogy én ennek a putrinak a küszöbét akkor sem lépem át többet, ha fizetnek érte, ésatöbbi ésatöbbi. Vártam. Talán nem is annyira a vonatot már, hanem a megváltást. Coffein vagy halál, coffein vagy halál, ez a két szó lüktetett bennem miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ki ne cibáljam a pultos lányt a pultból és egy képzeletbeli kézifegyver segítségével ne kényszerítsem arra, hogy egy kávé lefőzésével ugyan tegye már a dolgát legyen kedves és értékelje azt, hogy ebbe a lerobbant, vonat, cefre és diszkrét vizeletszagú csehóba betettem a lábam, és szerettem volna nehezen megkeresett forintjaimat elkölteni. Ekkor balszélről mozgást érzékeltem, a célkeresztben lévő hölgy, 6.52-re meghozta a döntést, kilépett hozzám és azt mondta: főzök neked egy kávét szívesen. Harc nélkül győzött a reggel, és elfogadtam kotyogós ízű, vízaromás löttyöt, műanyag pohárban. Némi magyarázkodásba kezdett a hölgy, miszerint csak 7-kor nyit, bár erre vonatkozó tájékoztatás sehol nem leledzett a nyitott, Nyitva feliratú ajtón, amin én voltam oly bátor és besétáltam. Nem tanusítottam sok érdeklődést, a látszat kedvességet sugárzó tekintetem mögé, mely valójában nem volt több, mint egy elfátyolozott gondolat: a kezed járjon, ne a szád, add a kávém, MOST! Akkor már tényleg nem érdekelt a nyomora, fogtam a pohárkámat és elvonultam néhány méterrel odébb, egy trafóház lépcsőjére, gondolván azt, hogy itt már nyugalmam lesz.
Nem telt bele két perc és megérkezett egy igazi szerencsétlen söpredék, a maga tinédzserkori tapasztalatával, kallosfeketével szétszívatott hajával és mint aki évszázados terheket cipel a maximum 17 éves vállán, leroskadt pár méterre tőlem, elővette az újhullámos telefonját és belebukott a néhány négyzetcentiméteres kijelző varázsvilágába.

Ekkor jött az első vonat, abból az irányból, amibe én menni készültem, megállt és várt. A várakozás közben kihajolt az ablakon egy elhízott, stílustalan féldisznó és megszólította a mellettem roskadozó vakondlányt: Szia! Van fészbukod? Belájkoljalak?

Azt hittem rosszul hallok, de nem volt időm felocsúdni, már érkezett is a válasz. A lány egy vadidegen baromnak a vonatablakból már mondta is a nevét, címét, telefonszámát, társadalombiztosítási és adószámát kétséget nem hagyva afelől, hogy bizony nagyon vágyik már... egy LÁJKra. Majd hozzátette: ezek alapján nem találsz meg, keress úgy, hogy Egomanó, de nem egyszerűen leírva, az első kettő hosszú ó, a második kettő rövid. Már majdnem én is visszakérdeztem: akkor Egóómanoo lenne a megfejtés? De néma maradtam, belül sírtam csak, kicsit üvöltöttem is a nagy magyar valóságon, megigazítottam a napszemüvegem a fejemen, biztos ne lásson be senki mögé és vártam tovább, abban bízva, hogy ez a sötét örvény egyszer a mozdulatlanságomank köszönhetően kiköp magából és tudok szépen továbbhaladni. Tiszteletben tarthatnám a személyiségi jogokat, hogy nem adom ki a hölgynek a nevét, de aki esetlegesen bátorkodik bepötyögni ezt a helyesírási szempontból értékelhetetlen szószarkupacot, az látni fogja, hogy ő bizony nincs egyedül, én személy szerint meg sem találtam a találati listában, pedig láttam élőben is.

Érdekes ez a virtuális világ. Emberek milliói kreálnak maguknak sokatmondó személyiségeket és posztolják, megosztják, népszerűsítik a szellemi posványukból, vagy éppen azok magasságaiből előtörő gondolatokat, képeket, álomvilágokat. Egy olyan valóságot teremtenek maguknak, amelyről még ők is elhiszik, hogy valódi. Az eredeti elképzelés, az információáramlás, a nyitás, a közösségépítés talán nem is lett volna olyan rossz gondolat, azonban a vészharangok már nagyon szólnak. Éledezik ugyanis egy teljesen értékvesztett generáció, amelynek felelős létrehozói a struccpolitika áldásos homályát választják ahelyett, hogy szembenéznének emberi kudarcukkal. A tizenéves generáció csoportjaiban megszámlálhatatlan, "azt Cső, Chőőő, vagy éppen Tsőőő" vezetéknevű fiatal található meg, akiknek bár fogalmuk sincs róla honnan jöttek, miért, hol vannak egyáltalán, mi van körülöttük és merre tartanak. A nagyobb baj, hogy nem is érdekli őket. Egymás virtuális lábát tapossák a Hercegnők, a Királylányok, vagy nemes egyszerűséggel a "Szép Csaj" névre keresztelt tündérbogarak. Tenném fel a kérdést, annak a fiatalkorúnak, akinek a neve mondjuk Vikus, azt Tsőőő, nincsenek szülei? Ha vannak, milyenek vannak egyáltalán? Benne vannak a kétharmadban, az nem kétséges, de talán most a politikai színezettől eltekintenék. Hogy lehet az, hogy a gyermekvállalás szentsége ilyen szinten elkorcsosult? Hogy lehet az, hogy a szülői felelősség ennyire háttérbe szorult? Hogy lehet az, hogy emberek csak szarják bele a nagyvilágba a porontyaikat úgy, hogy semmiféle értéket nem közvetítenek, nem adnak át, nem nevelnek, mert ők is neveletlenek? Ezeknek a fiataloknak a motiválatlanságát, az elbutulását és a segélykiáltását tényleg nem hallják meg azok, akiknek meg kéne? Kik azok egyáltalán? Elsősorban a szülők. Talán nekik is elmondhatná valaki, hogyha egy gyerek nevelésébe belebuktak, akkor ez nem egészen úgy működik, hogy majd a következőt jól csinálom, vagy éppen kérek egy másikat, húzok egy új lapot.

Eljutottam ma megint kisközségünk méltán híres kávézójához, ahol egy fiatal párocska foglalt helyet a mellettem lévő asztalnál. Szokás szerint kutyáztam, kávéztam és megfigyeltem. Kezdtem ezt azzal, hogy az új lány biztosan nem lesz sokáig. Tapasztalat, akik nem tudnak jó Capuccinot csinálni és telefonálnak miközben kiszolgálják a vevőt, azok nem húzzák sokáig. No mindegy, nem szándékoztam ott az összes humánpolitikai kérdést megoldani rögtön.
Egyszer csak landolt az asztalomon a hamutartó, benne két füstölgő cigarettavéggel, ugyanis a párocska egyik tagjának megjelent az édesanyja és mivel jelen hatályos törvények szerint, egyiküknek sem volt felhatalmazva rá, hogy ilyen jellegű életellenes tevékenységet folytasson, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Már hazugságban élnek, de ez lett volna a kisebbik baj. Belerángattak a hazugságba gyorsan engem is, aki előtt ekkor már egész pontosan 3 cigarettavég füstölgött, az enyémmel együtt. Cinkostárs lettem, pókerarccal vettem tudomásul a szerepem, hogy itt most én lettem a stresszes láncdohányos, egy másodperc alatt. A szülőnek persze nem tűnt föl semmi. Miért is tűnt volna, megkérdezte mi volt a suliban, mikor kiderült, hogy semmi, ment is tovább. Aztán folytatták magasröptű diskurzusukat az asztalszomszédaim.
A párocska koravén, 17 éves hölgy tagja, a mosogatásra teljesen alkalmatlan hosszúságú műkörmeivel éppen kiselőadást tartott férfiúi magaslatainak kulminációs pontján tengődő barátjának arról, hogy ő lánnyal 12 évesen volt először, de szolgáljon mentségül, hogy be volt rúgva nagyon, és épp szerelmi bánata volt. Szerelmi bánata volt azért, mert a barátja megcsalta a barátnőjével, de igazából már nem bánja, mert ez az ex barát, azóta a megcsalás tárgyaként emlegetett barátnő édesanyját bassza. Ezen információ birtokába természetesen a már emlegetett fészbukról jutott, ahol egyik fél sem rejti véka alá a példamutató cselekedeteit.

Namármost ők a jövő. Elég komolyan gondolom azt, hogy ez a söpredék generáció a pénzhajhász, elállatiasodott társadalom mellékterméke, de az elsődleges felelősség a szülőket terheli, mint ahogy a megoldás kulcsa is az ő kezükben van. Bátorkodnék ezért olyan forradalmi gondolatokkal élni, hogy mielőtt bárki kinyitná alázatlan száját, és rányitná egy másik emberre, kezdjen el egy kicsit söprögetni a saját háza táján, mert itt bizony Himaláyák nyugszanak a szőnyeg alatt, amibe nem hiszem el, hogy nem esnek pofára a tulajdonosok nap, mint nap. Mégis, ezek a fiatalok nevelnek, tanítanak minket, tükröt tartanak, hogy valami nagyon, de nagyon el lett rontva. Ezt a tükröt pedig egy másodpercre sem veszik el a szemünk elől, csak bele kéne nézni és meglátni azt, ami ott van.

Kedves hölgyek és urak! Ez az út biztosan a földi paradicsomba vezet? Nem lehet esetleg az, hogy fel kéne ébredni végre, és cselekedni kéne?

Naprakész CATFIGHT

A nyár során több technikai átalakításon esett át a Catfight oldal is, így esett, hogy a régebbi lájkok, mind a feledés homályába merültek, így aki naprakész információt szeretne az oldalról és nincs kedve minden áldott nap, frissítések után kutatva kattintgatni a macskaharcos oldalra, az a képen feltűntetett opciók segítségével feliratkozhat a Facebookos rajongói oldalunkra. Ez sok egyéb mellett némi plusz szolgáltatást is nyújt, melyek kiküszöbölik egy egyszerű blogos felület hiányosságait!

Európa teraszán

A kellemes őszi napsugarak megjelenésével párhuzamban, nem csak a főzéshez, az íráshoz is újfent kedvem támadt. "Kedvem támadt", azért ez egyfajta barokkos túlzás, de úgy érzem ezen tevékenységem nem tűr további halasztást, a haza harcba hív. Kardom nem lévén, ökölpárbajban pedig tapasztalatok hiányában elég gyatra vagyok, marad hát az átvitt értelemben vett: toll.

Én az írónő, először is egy rövidke bemutatkozást tennék, név nélkül, csak úgy általános érvényű, vagy éppen szubjektív igazságokat megfogalmazva, a magam kis életéből, érzelemvilágából, olykor - olykor gyötrelmes, de mégis mosolygós valóságából merítkezve. Voltam én az a fajta panellakó, aki valószínűsíthetően egy kozmikus tivornyázás eredményeképp karmikus csomagját felvállalva elképesztően elkúrta a földrajzi koordinátákat leszületése pillanatában. Beleszülettem ugyanis egyfajta szeretetlen valóságba, melyről mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem rendelkeztem érdemi információval. Szeretném előre bocsájtani, hogy épp nem a panaszládát óhajtom kinyitni, és rázúdítani sikertelenségbe bújtatott szellemi nagyságom örömteli mindennapjait a nagyérdeműre. Egyáltalán nem erről van szó, csupán szabad áramlást engedek a véleményemnek, vagy ahogy ezt egy mámoros másnapon, elszabadult gondolataim eredményeképp neveztem volt: Véredényemnek.

A szeretetlen valóság takar egyfajta családi mintát, mely hazugságokra épül és amelynek gyökerei valahol a messzi-messzi távolba nyúlnak és egyfajta pókhálóként szövik be a jelen boldog perceit is. Volt itt kérem hatalommániás nagymama, cezaromán anyuka, a szenvedélybetegség jegyeit hordozó apuka, megszámlálhatatlan mennyiségű nagypapa és olyan testvéri kötelék, amelyet az ember épeszű lánya nem választ, legfeljebb kap, hogy nesze baszdmeg, kezdj vele valamit. Akármit, bármit amit akarsz. Mosolyogtunk mi éveken keresztül egymásra, összegyűltünk a vasárnapi ebédhez felvirágoztatott családi asztalhoz, és pakoltuk talicskaszám a földet, a mai napig temetetlen múltra, végeláthatatlan struccpolitikát folytattunk és közben egyre mélyebbre rángattuk egymást ebben a nacionalista posványban, amelyet az országhatárok biztosítottak. Nem mentünk mi ugyanis sehova, mert mifasznak, még a végén kiderült volna, hogy máshol is élnek emberek, másmilyenek mint mi, más nyelveket beszélnek, és másképp élnek. Nem rosszabbul, nem jobban, mint mi, hanem másképp és kénytelenek lettünk volna tanulni is. Nem, mi ilyet nem tettünk, nem fedeztünk fel, maradtak a kelet-német autócsodák, és szökőévente egyszer a magyar tenger. A családi tivornyázások, rendszerint alkoholmámorba fulladtak és ezek alkalmával is szépen agyonhallgattuk az esetleges verbális, vagy éppen fizikális erőszak nyomait, eredményeit, és szemlesütve fordultunk el az igazságtól. Sose mondtuk ki azt ami nyilvánvaló volt, sose kérdeztük mit szeretne a másik, így pedig szépen lassan egyfajta diktatórikus családrendszerben, piramisszerűen bebetonoztuk a múltat és mutattuk kifele, hogy itt bizony minden rendben van, nem kell a segítség, nem kellenek a szánakozó tekintetek, nem kell a megoldás, mert itt nincsen probléma. Igen ám, csak hogy a hazugság köveiből épített valóság falai meginogtak, évszázados igazságtalanságok és téveszmék kerültek elő a szőnyeg alól, és szépen sorban kipogyogtak a csontvázak a szekrényből. Nekünk azonban ez sem volt elég, már rezgett a léc réges régen, de mi még mindig építkeztünk, építettük tovább az illúziónkat, figyelmen kívül hagyva hogy süllyedünk a posványban. Generációkról generációkra örökítve azokat a megoldatlan élethelyzeteket, amelyekkel előbb vagy utóbb szembe kell nézni. Meg kell látni ezeknek a hazugságoknak az eredményét a gyerekek szemében, meg kell hallani a segélykiáltásukat, és cselekedni kell.
Most tűnhet úgy, hogy csak és kizárólag a saját családomról beszélek, pedig nem, a nemzetemről is, a Földünkről is, rólunk beszélek. A baj ugyanis nem hogy nem kicsi, de nem is jár egyedül.

Hol itt a baj? Van itt baj egyáltalán? Nézőpont kérdése, ugyanis nekem, illetve azok számára kevésbé problémás a helyzet, akiknek már nem lehet azt hazudni, hogy a hazugság az igazság. Bocsánat, lehetni éppen lehet, csak semmi értelme nincsen, ugyanis mi már tudjuk, hogy nem így van. Tudjuk azt, megtapasztaltuk és láttuk is, így is, meg amúgy is, hogy a Világ, a Család, a Közösség nem arról szól, amiről itten mifelénk azt mondják, hogy egyetemes igazság. Lófaszt. Tiszteletlen emberek, tudatlan, tejhatalmú bunkók, és pénzhajhász elmeháborodottak kisebb - nagyobb csoportosulása? Ennyi lenne tényleg? Nem akarom elhinni, hogy a félelemtől szürkehályogot vont szemeken keresztül valóban nem jut el semmi fény az emberek jelentős részének mákszemnyi agyáig. Nem akarom elhinni, hogy egyetlen egyszer sem jut eszükbe, hogy nem azért van a fejük a nyakukon, hogy ne legyenek olyan alacsonyak! Nem akarom elhinni, hogy teljes mértékben ki lehet ölni az emberekből mindent ami emberi! Nem akarom elhinni, hogy ebben a szájbakúrt országban bármit le lehet nyomni a befásult nagyközönség torkán! Nem akarom elhinni, hogy az emberek azt sem veszik észre, hogy a kormányváltás nem szól másról, mint hogy kicserélik a faszt a szájukban egy váratlan pillanatban! Nem akarom elhinni, pedig jobb lenne nekem is ha igába hajtanám a fejem, mert így nagyon kilóg a tömegből és rendszerint el is suhan egy kasza a közelben, hátha le tudja vágni! Én azonban ezt mégsem teszem.

Sok minden történt ebben a kánikulai nyári szünetben, amíg több fórumon hallgatásba burkolózva töltöttem mindennapjaim. Megmondom őszintén, már nem tudtam mit mondjak, kifogytam a szavakból is, érzéketlenül törődtem bele, hogy itt bizony nincs mit tenni. Egymást fogjuk nézni a nacionalista mihasznaságunkba az idők végezetéig, abban reménykedve, hogy majd egy természeti katasztrófa vagy egy aberrált kéjgyilkos véget nem vet a szenvedéseinknek. Sétálgattam Budapest utcáin, és néztem az elnéptelenedő kóser üzleteket, jártam a hegyeket, megtapasztaltam a mesevilágot és közben szerelembe is estem, minden nap, újra és újra. Ez sok erőt adott, és ad a mai napig is. Tudom már azt, hogy nagyon - nagyon kevesen fognak engem kísérni az utamon, amíg a nem túl távoli jövőben fellépek az életem színpadára, tudom már azt, hogy a többiekre nem kell másképp tekintenem, mint megkövült díszletekre, nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól függetlenül. Tudom már azt, hogy az egységben nem lehetnek kétségek, hogy senkinek nincs hozzá joga, hogy korlátokat állítson körém, hogy akadályozzon, hogy emberi méltóságomban megsértsen, hogy megfosszon a szellemi és fizikai szabadságomtól. Tudom azt, hogy jogom van az élethez, a saját életemhez. Tudom azt is, hogy ezekhez az elidegeníthetetlen jogokhoz kötelességek is társulnak, de nem úgy ahogy mondják, nem úgy, ahogy azt akarják, hogy higgyem.

Ebben a felismerésben pedig egy igazi európai barát eljövetele lendített nagyot rajtam. Ő nem beszél ugyan magyarul, valószínűleg nem is fog, bár pár szóval gazdagabban távozott kishazánkból, mint mikor megérkezett. Ennek a hölgynek az első kérdése az volt hozzám, hogy mi a bánatos fasz történt itt az emberekkel két évvel ezelőtt. Ezen nagyon elgondolkodtam, mert az egy dolog, hogy én ezt bentről így látom, ahogy, de ez bizony a nyugati oldalról sem fest másként. Ő jót nevetett belvárosi kalandozásai során a nyelvi hiányosságainkon, és az emberek ettől teljesen független segítőkészségén. Beigazolódott, hogy még mindig kiírthatatlan az a nemzeti öntudat részeként beivódott verbális képesség, hogyha valaki nem érti meg mit mondasz magyarul, elmondod hangosabban. Közben gesztikulálsz. Ő volt az, aki azt mondta néhány napos ittartózkodása után, hogy sosem hitte volna, hogy 200 euróért ő a Paradicsomba vett jegyet. A barátai mind azt kérdezték, miért jön ő ide, elvégre ez itt már a Kelet, itt bizony Balkániába érkezik, ráadásul az emberek is szegények. Igen, ez a vélemény rólunk. Nem mondom, hogy helytálló, de tény, hogy sem a földrajzi adottságainkkal, sem a szellemi képességeinkkel nem tudunk mit kezdeni. Azt se tudjuk kik vagyunk és honnan jöttünk, csak a mocskos nagy egónk duzzad piros-fehér-zöld színekben, egy cezaromán paprikajancsival a bársonyszékünkben, akinek ráadásul majdnem korlátlan hatalmat adtunk a kezébe. Bocsánat, én nem, ki is kérném magamnak még a legmélyebb álmomból is felverve, ha bárki azt a bélyeget nyomná rám, hogy valaha is fityisz szavazó lettem volna. Nagy szavak ezek, de ha bármikor is ilyen téveszme fordulna meg elfáradt agytekervényeim árnyékában, térdenállva könyörögnék a Jóistenhez, hogy vegye el az életem, mert megháborodtam. Ez ugyanis egy olyan billog, amelyet csak a marhák viselnek, mert nekik nincs más választásuk, aztán szépen sorban elkullognak a vágóhídig. Tök mindegy hogy most a faragatlan, tanulatlan vadparasztokról, vagy a többdiplomás újhullámos köcsögökről beszélek-e. Mindegy, hogy a feketén van a fehér, vagy a fehéren a fekete. Seggpicsa mindegy. Ezek pedig nem Vízöntő kori magasságok, hanem vaskori mélységek.

Ültem ma azon kisközség cukrászdájának a teraszán, ahol egyelőre lakom, élveztem az indián nyár és az eszpresszóm jótékony hatását. Azon eszpresszóét, amely nem kis erőfeszítéssel úgy kellett, hogy utat törjön magának a kávéfőzőből, és egyfajta amőbaként ereszkedett alá az olasz masina kifolyócsövéből, hogy aztán felvegye a csésze formáját további felhasználásig. Dohányoztam a dohányzásra kijelölt helyemen, mikor is a mellettem levő asztalhoz letelepedett egy kiccsalád. Apuka, anyuka és kistöki egy bébihordozóban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ránéztem a gyerekre, aki nem tudta eldönteni, hogy a bal vagy a jobb szemöldökét rángassa-e rám, de ezen nem is csodálkoztam, ugyanis az egyik lábán volt zokni, a másikon nem. Aztán csatlakozott hozzájuk egy filatáskás nyegleó, akinek hál' Istennek csak nyaktól lefele volt szerencsém üdvözülni a fizimiskájában, ugyanis a fejét takarta a hárombetűs ZŐD napernyő. Kicsit napszítta, de jó az úgy. Majd rákezdtek. Téma: a buzik, meg a felvonulásuk, na meg az ez Magyarország, meg már lassan szégyen lesz heteronak lenni, meg ilyenek. Hamar átlendültem azon, hogy tulajdonképpen őket sem a szexuális identitásuk hatalmazta fel arra, hogy szaporodjanak, de lehet jobb is lett volna, ha ezt nem teszik. Bár ez csak magánvélemény. Aztán elindultam hazafele, mely utamon még bezavart látszatcsaládunk látszatvezére is, aki pont megint nem tudom mit kezdeni önnön hatalmasságával és akkor azt mondtam. Elég legyen, most ragadok újra tollat.

Lehet, hogy én vagyok jelen pillanatban a "bolond" a hegytetőn, de egy valamit szívesen üzenek a "szopjatoklemind" parasztok csoportjának: innen, elég jó A KIlátás :)

Egy seggel, egy lovat

Határozatlan időre, kivonjuk magunkat a macskaharcos köztudatból! Tesszük ezt addig, amíg nem leszünk akkora celebek, hogy ezt ne tehetnénk meg büntetlenül!

Köszönet az eddigi figyelemért, és kitartásért! Folytatása következik!

A kupleráj és a jelek

Sok csillagmágus, asztromókus és Jézus Krisztus földi helytartói által megjelentetett írásos anyagokban találtam sok egybehangzó dolgot a 2012-es év nyarára, konkrétan a július havára, mely valójában egybehangzik azzal, hogy A NAGY VÁLTOZÁSOK korszakát éljük. Valóban így van ez? Nem tudom, de a válaszkeresés közben tennék egy kis kitérőt.

Néhány nappal ezelőtt hátulról megdörfentettek (ez egy lopott hangutánzó szó, a durran megfelelője, nagy porfelhővel - a szerk.) egy jobb napokat is látott transittal, amíg egy országút felezősávjánál álldogáltam hasztalan, hogy az irányjelzés kitétele után balra fordulhassak. Ekkor derült égből villámcsapásként érkezett csikorgó gumikkal, F. Gheorghe, színesfémkereskedő, és ellentmondást nem tűrő módon építette át az autó alapidomait, vagyis cirka 90 km/h-s sebességgel tolta bele a csomagtartót az utastérbe, engem meg majdnem az árokba, lélekjelenlétemnek köszönhetően nem a szembesávba. Nem csinálnék belőle kifejezett etnikai kérdést, mert nem szokásom, csak manapság a csapból is ez folyik, bennem pedig ténylegesen felmerül 1-2 kérdés, most már úgy Isten igazából. Szóval itt a becsapódás megtörtént, kaptam egy kisebb tockost, majd kikapcsoltam a rádiót, és kimért mozdulatokkal, nehogy a sok sietős vadparaszt elsodorjon az országúton, tettem néhány lépést az autó hátulja felé, szembe F. úrral. Verbálisan rögtön nekem támadt, én akkor most indexeltem? Mert ő nem látta. Mondom igen. Szerinte nem. Mondtam igazából ez teljesen mindegy, mert ha én jókedvemben nyomok egy satuféket akár egy autópálya belső sávjában, neki akkor is meg kell tudni állnia. Egyébként hallott már féktávolságról? Felháborodottan dörrent rám, hogy de mégis mekkorát kéne tartania.
Néztem rá, mondtam, hogy elég akkorát, hogy adott esetben meg tudjon állni, kihátráltam abból, hogy idézzem a kresz idevonatkozó passzusait. Eddigre szerencsére megérkezett a segítség is már, mivel pont célállomásom kapujába, kvázi a célszalag előtt sikerült rajtam taszajtania egyet az úrnak. Innentől már a hangnem is kedvesebbre és előzékenyebbre váltott. Innentől igazából két dolgot emelnék ki a papírtöltögetés alatti párbeszédünkből, miszerint azokat úgy kéne kitölteni, hogy mindketten jól járjunk, és az önvallomást, miszerint F. úr istenfélő ember, és szerinte semmi nem történik véletlenül, mindennek oka van. Abban egyetértettünk, hogy a legfontosabb valójában az, hogy ép bőrrel úsztuk meg mind a ketten, de egy kicsit azért rágódnék még ezen.

Mi az, hogy úgy töltsük ki, hogy mindketten jól járjunk? Mit akart volna ő itt még jól járni? Mindamellett, hogy nekem stresszt, időkiesést, anyagi kárt okozott, és az elkövetkezendő néhány hétre tekintve némi kellemetlenséget is, pusztán azért, mert egy amatőr kétbalkezes hülye. Valójában érezhető volt rajta, hogy ebbe semmi rossz szándék nincs, pusztán ehhez van hozzászokva, hogy más kellemetlenségéből és munkájából ő jól jár. Vagy ez így nagyon erős kifejezés? Nem szeretném, ha azzá válna.

A másik pedig amely kérdésen én elfilozofálnék, hogy mindennek oka van. Na ezen felbuzdúlva, én spirituális válaszokat is kerestem erre a kérdésre, dimenzióközi evilági válaszadóhoz fordultam segítségért, aki megállapította, hogy ha álltam és úgy ért hátulról, akkor ez egyet jelent, el kellene indulnom. Próbáltam felvenni a ritmust, de annyira nem ment, kicsit fel is bosszantottam magam. Visszakérdeztem, azért álltam meg, egyrészről, mert a szabályrendszer, amely szerint én négykerekű járművel használhatom az utakat, ezt írja elő, de ha ezt indokolt esetben át is repültem volna, akkor is a szembesávból érkező kocsisor meggyőzött. Ezek akkor is jelek. Én ezt elfogadom, de azt egyet tessen nekem már elárulni, hogy az ember tolerancia küszöbe meddig kell, hogy elérjen akár etnikai kérdésekben? Úgy értem, ha egy adott közösség szabályrendszerét, mely szerint élnie kéne, hosszú időkön keresztül sem sikerül elsajátítani, sőt, nem is vegyülünk egymással, mert nem szeretjük egymást, akkor mégis mi a faszért kell nekünk egymás lábát taposni egy zsebkendőnyi területen? Erre így ebben a formában nincs válasz.

Ez az én kis apró személyes érintettségem most talán elenyésző, de a napokban más nem folyik a csapból sem, minta a média által felkapott pécsi gyilkosság áldozata, illetve feltételezett elkövetője. Kétélű fegyvernek látom én ezt nagyon. Egyrészről olyan sztereotípiát erősít, amelynek már nincs szüksége erősítésre, és olyan ellentéteket szít, amiket már jó lenne, ha nem lenne hova tovább, vagy mégis?
Hol van ennek a vége? Bele lehet ebbe kavarodni rendesen ám. Nekem ilyenkor mindig egy konkrét példa jut eszembe, kb. 8 évvel ezelőttről, mikor először jártam egy londoni nyelviskolába. Ott a délutáni beszédkészségfejlesztő különórán keveredtem vitába egy svájci kislánnyal, etnikai kérdésekben. Ott pedig ténylegesen úgy gondoltam, hogy beszélni addig valamiről, amíg csak tankönyvekben olvasunk róla, esetleg az interneten látunk róla 1-2 képet, véleményt nyilvánítani, több, mint erős. Ritkán kelek ki magamból, főleg idegen nyelven, de ott kifejtettem, hogy amíg a zürichi egyetem padsorai között bóklászik, addig nekem ki ne nyissa alázatlan és tapasztalatlan száját, még egy napra be se zárnám egy BAZ megyei település szívébe, csak szimplán elvinném egy kis idegenvezetésre a gödöllői vadrezervátumba, ezzel pedig még nagyon ki se basznék vele azt hiszem. Bár ott egy kicsit szabadon engedném.
Egyébként jelen etnikai kérdés, mivel a média tupírozott hírforrásaitól majdnem teljes mértékben elzárom magam, vegyülni pedig nem igazán vegyülök, túlzottan nem érint. Olyankor, mikor a békés pest megyei utcácskában, mely településen egyébként valami véletlenszerű csoda folytán nincsenek olyan lakosok, akiket hamar fog a nap, lomtalanítás alkalmával cirkálnak végig a főúton családostól, és a legkisebbek dobálnak mindennel, ami a kezük ügyébe akad, na olyankor szoktam egy kicsit elgondolkozni. Pontosítok, például dobálnak engem, aki az út túloldalán haladok, rohadó almával. Mert miért ne. Mármint nem nálam van a rohadó alma. Csak nem találnak el, de ez annyira nem rajtuk múlik. Vagy említhetném azt is, mikor a húgomra húztak fényes nappal pisztolyt a lányok Budapest szívében, mert hangjelzéssel adta a tudtukra, hogy szabálytalankodnak, és ebből így kocc lesz. Szóval gondolom én úgy, hogy ez a vérremenő valóságos dzsungelharc már több, mint méltatlan, és valójában nem értem miért kell még ezzel mindig foglalkozni. Miért nem lehet kultúrált ember módjára élni? No mindegy, erre én több energiát nem is fordítanék, csak elmélkedtem kicsit, valójában azért klampírozok ma ütemesen a klaviatúrán,  hogy elmondjam, milyen fasza kis napom is volt. Nagy vonalakban.

Nem tudok attól egyébként sem teljesen elvonatkoztatni, hogy valami átértékelődött bennem, megint, annak ellenére, hogy a régmúlt homályában, azért elég rutinos baleset elszenvedő voltam. Hiszek benne, hogy ilyenkor ebből egy tanulság mindig levonható, az úton, amin haladunk, meg kell tudni állni és élvezni kell a virágok illatát, mert egyébként mégis hova a f..szba rohanunk, hogy aztán csak vissza kelljen jönnünk azokért a dolgokért, amiket elhagytunk, vagy elfelejtettünk megnézni és megtapasztalni. Szóval ma reggel nem elengedve teljesen ezt a skorpiós - plútói energiát, amiről fentebb beszéltem, csak nem nevesítettem, a 9.11-es vonattal elmentem lovagolni. A veresegyházi international railway station felhozatalát már nagyjából ismerem, ott nem vegyültem, úgyhogy találtam véletlenszerűen egy kávézót, ahol ma írd és mondd, egyszáznegyven forintért ittam olyan tejeskávét (amit latté-nak csúfolnak, hogy drágábban lehessen eladni) aminek még kis csillagocska is volt a habjára rajzolva. Ez kellemesen meg is alapozta a napomat. Mivel a busz és a vonat nincs összeegyeztetve, így volt időm bőséggel elmenni még egy közeli zöldségeshez is, répáért, elvégre lovak, állatok közelébe én nem megyek üres kézzel, zsebbel ésatöbbi. Erről is beszélgettem ma egy kedves úriemberrel, aki egyébként nemrégiben a baleset kapcsán is segített nekem. Megfigyeltük ugyanis a lovarda felhozatalát, mint ahogy én ezt általában szoktam tenni mindenhol. A tartási körülményekre és a takarmány minőségére és mennyiségére sem lehet szólni egy rossz szót sem. Mégis olyan steril minden, és ami nekem furcsa, bár máshol is ezt tapasztalom, kivétel nélkül, az emberek általában még a saját lovaiknak sem visznek semmit, nemhogy másénak, akin csak úgy átesik befele menet. Számomra ezt érthetetlen, még a kutyák között is igazságosan szoktam szétosztani a szendvicsemet ha esetleg van nálam. Ez pedig nem pénz kérdés, hova veszett ez el? Főleg a lovaknál. Ha kutyát - macskát tartok, hiába van egy órához igazított étkezés, azért ha napközben táplálkozom, vagy bárki, bármikor, csak adok már belőle, nem? Nekem ez annyira természetes, ugyanis kér, kvázi cigánykodik. Hoppá, de jó szó. Cigánykodnak az állataim, és persze el is rontom őket, bár értük életük végéig felelősséget is vállaltam, ugyanis ők sose nőnek föl. Ebben pedig benne is van minden, amit a sorok közül szépen ki is lehet olvasni.

Igen, foglalkoztat egy-két dolog. A fent említett baleset okozó úriember, olyan köteg készpénzt húzott elő a mellényzsebéből, amilyen az én kezemben még nem is igazán volt soha. Nem irigyeltem tőle egy percre sem, csak elgondolkoztam, megint. Én most döntöttem úgy, hogy adó és járulékfizetési kötelezettségemet megtagadva a magyar államtól, lehúzom a jogi formában eddig döcögő rolót, mert én becsületesen, fehéren, tisztán és szabályosan akartam céget üzemeltetni, bár előtte évekig elvoltam eme igény felmerülése nélkül is. Ez nem azt jelenti, hogy befejeztem a tevékenységemet, csak egész egyszerűen a továbbiakban olyan dolgokért meg sem mozdítom a kisujjamat sem, amik nem engem szolgálnak, és nem fogok olyan szolgáltatásért fizetni, ami azért van, hogy megmondja, hogy kell valamit szarul csinálni, de jövedelmezően. Továbbá egy olyan rendszert sem vagyok hajlandó támogatni, amelyben nem hiszek, és már nem is fogok. Ott pedig azt láttam, hogy ő a zsebébe nyúl, és hazafele vesz egy másik autót, és nem lesz gond, hogy egyet lerombolt. Az övén kívül is.
Tehát lehet mondani, hogy cigánysorba lépek én is? Hát, azt azért talán csak nem, de valamit tanultam, sőt, valamit bennem változtatott meg ez a történés.

Ezen felül van még egy apróság, amit a Jobbik naggyűlésén ugyan nem hangoztatnék, de egy néhány évvel ezelőtti közvetett családfakutatás, és mindenféle ezo családállításos történet kapcsán, egy reprezentatív felmérés eredménye azt tükrözte, hogy ma Magyarországon, a nagy cigányozás és zsidózás közepette a következő a helyzet:
2, maximum 3 generációt visszamenve, BÁRKI családjában és teljes körű átvizsgálást folytatva, mindenki felmenői között található fajtánként legalább 1-1 etnikailag megkérdőjelezhető felmenő is.

Ők a csontvázak a szekrényben, akiket meg kéne tanítani táncolni.

A Szer-elem és az alázat napja

12 óra nyögve nyelés után, elérkezett a pillanat, amikor több hónapon át tartó vacilálás, hezitálás és aranyszín festékkel lefújt kaloda után, úgy döntöttem, elég volt. Kezdődött az egész történet azzal, hogy ellátogattunk egy igazi lovardába, egy olyan helyre itt a Balaton déli sarkán, ahol ha minden nem is működik tökéletesen, mégis megvan az embernek az az érzése, hogy itt valahogy mégis jó, valami itt mégis úgy működik, ahogy kell és van is mire alapozni. A lóra nem ülésemnek az elmúlt hónapokban két oka volt. Az egyik az, hogy akit hónapokon át nevelgettem csikót, egy kis jogi ballépésnek köszönhetően, egy senkiházi parasztlány úgy tudott a szó szoros értelmében megfújni, hogy a mai napig nem tudom mi van vele, hol van egyáltalán, melyre a magyar jogi keretek, és beltenyészetes lovas körök ha nem is teljes támogatással vannak felé, de lehetőséget adnak rá. Nagy csalódás volt ez nekem annak idején, nem is olyan régen, melyet valójában mégsem tudok teljes kudarcként elkönyvelni, mert legalább, ez a kis állat, az édesanyjával együtt, elkerült egy olyan helyről, ahol konkrét életveszélyben volt, hanyagság, emberi mulasztás és irigység miatt, egy olyan környezetben, ahol konkrétan az állatok kizsákmányolásából élnek. Csalódás, érdekes szó ez egy olyan élethelyzetre, amikor kitépték az embernek egy darabját, konkrétan a szívét. Ezzel egy időben azonban egy másik ló is meghalt, aki egy indokolatlan vérfertőzés következtében saját magát verte szét a boxban, aki egy olyan félarab Habibi kislány volt, aki többek között engem is sokat tanított, és akinek élete utolsó néhány hónapjában legalább arra volt lehetőségünk, hogy meggyőzzük róla, ha nem is minden ember jó, de vannak olyanok, akiket nem kell félni szeretni. A ló pedig ilyen állat, nem csak elmegy az emberrel az utolsókig, elkíséri utolsó útjára a csatába, hanem ha kell, helyette is hal. Az ő halála sok másik lovat mentett meg, és egy - két felelőtlenségében fékevesztett egojában fürdőző gazdát el is gondolkodtatott. Jogos lehet a kérdés: hol vannak ilyenkor az állatvédő szervezetek? Hmmm, ott, pont ott, többet megkerestem, a válasz kivétel nélkül az volt, sajnáljuk, majd tessék elmondani mire tetszett jutni. Valami ilyesféle hozzáállás miatt van most hét macskám is. Ez volt egyébként azon pontok egyike, amikor megerősödött bennem az az érzés, hogy senki másra nem számíthatok, csak magamra, de akkor nem tudtam többet tenni, csak szomorkodtam, és hagytam hogy tovább csússzon ki a lábam alól a talaj.

Egészen addig a balatoni napig, amikor már szúrta a szög annyira a seggemet, hogy azt mondjam elég, felállok. Félretettem a büszkeségem, miszerint akkor ülök legközelebb lóra, ha a sajátomat tudom pátyolgatni, olyan távolságban, hogy reggel ki tudjak csak sétálni hozzá a napszaknak megfelelően üdvözölni, és félretettem az egomat is. Mégis csak 20 éve már, hogy először lovon ültem, tehát többször volt már hogy rajta maradtam, mint ahányszor nem, de az igazi kapcsolat, az az igazi félelem nélküli egységélmény még hiányzott. Úgyhogy eldöntöttem, lekerül a nyereg, itt kezdem. Elérkezve a lovardába, végignézve a környezeten, az állatokon, már mosolygott a lelkem. Gyönyörű állatok voltak, elképesztően kerek idomokkal és tiszta tekintettel. A környezetben egyetlen dolog az ami egy kicsit is hibádzik, az, hogy az árazás kifejezetten nem az átlag magyar fizetéshez van igazítva, melyet az is tükröz, hogy döntő többségben vannak, az angol, német, osztrák és még a fene tudja milyen rendszámos nyugat-európai autók. Azonban azt is megjegyezném, hogy egy halálra zabálós vacsora árából egy négytagú család ugyanúgy lóra tud ülni, mint amennyiért félholtra tömnék a fejüket az "nagy" jupiteri szemléletükben. Tehát lovas felszerelés nincs nálam, csak a most vagy soha érzés, úgyhogy kérdezek is. Lovagolni szeretnék, de szőrén, elmondom minden hiányosságomat, a felszereléssel kapcsolatos üres foltjaimat, és látom az arcokon, hogy végül is mindent lehet, ezen ne múljon. Mondjuk a harmadik csikós fiúhoz találtam már el, leendő oktató gyanánt, aki felvállalta a feladatot, bár nézett rám, hogy ezzel mi a fasz van, most nézte meg a Farkasokkal táncolót és/vagy az Avatart, és rájött hogy neki nem kell nyereg, csak a kapcsolat? Még megkérdezték vagy háromszor, hogy biztos, hogy nem kell-e a nyereg, én meg csak álltam, igen, ez az egy ami biztos, hogy ma nem kell a nyereg. Felülve a lóra, realizáltam még egy dolgot, a rajtam lévő félbalett cipő többet árt, mint használ, úgyhogy levettem azt is. Kérdés: futószár kell? Hát mondom, nem, a karámból úgyse tud kitörni, itt meg homok van, ráadásul kobakot is tettek a fejemre (amit életemben először nem bántam annyira), úgyhogy nem, köszönöm, az sem kell. Akkor ügetés, vágta megy, ugye? Rá se néztem, úgy válaszoltam, persze, ha tokától bokáig fel van szerszámozva a ló, akkor igen.

Hát mit ne mondjak, nagyon nem éreztem magam nyeregbe, ami nem is csoda, mert nem volt alattam, próbáltam én felvenni a ló ritmusát, de holmi kevés sikerrel, az első 10 perc után ott is tartottam, hogy már az csoda lesz, ha valaha egy fél kört végig tudok így ügetni anélkül, hogy leesnék. Aztán szóra nyitottam a számat, segítséget kértem. Még mindig hitetlenkedve nézett rám a srác, úgyhogy a lehető legjobb taktikát választotta, akkor megmutatja hogy kéne ezt csinálni. Megmutatta. Én pedig álltam ott mezitláb egy három számmal nagyobb feltűrt melegítőalsóba, a nyugati túristacsoport gyűrűjében, a déli napsütésben és csak lestem, fényképezett az agyam. Majd visszaültem. Mintha egy kicsit jobban ment volna, de igazából az volt a problémám, hogy abban a pillanatban, ahogy már nem sétált a ló, hanem egy kicsit elkezdte szedni a lábait, elég görcsös pózba váltottam, szétestek a kezeim is, és óhatatlanul elkezdtem rángatni a száját, pedig csak igyekeztem a lovat magam és a föld között tartani, aki erre (nem hülye) óhatatlanul megállt. Nem is csodálkoztam, elvégre ha az autón benyomom a fék pedált, az is megáll idealizált esetben. Úgyhogy jött a kérdés, mi a baj? Elmondtam, rendben, akkor fogjam meg a sörényét, ahelyett, hogy a száját rángatnám. Megtettem, igen ezt hiányoltam, valahogy elmúlt hirtelen a félelemérzet és már nem kellett kellemetlenkednem a lóval sem, innentől pedig egyre könnyebben és könnyedebben vettem fel, hellyel közzel a ritmust. Közben gyűltek a lovat már látott, de lóhaton szőke cicababát mezítláb bohóckodni még nem, lányok, 10 és 12 év közöttiek, közös ismertetőjük, hogy még itt is a FB-ról beszéltek. Hozzávetőlegesen eddig a pontig, ugyanis mind amellett, hogy némi alázatot sikerült gyakorolnom itt a homokpályán csatangolva, példát is mutattam. Miután nagy nehezen rávettem magam, hogy leszálljak a lóról, mert már valahol kezdtem élvezni is, példát is mutattam.

Ez a három FB generáció képviselő, azonnal ledobta a cipőjét, és egymást túlharsogva kérték, hogy hagy menjenek így ők is. Ez azért öröm és sikerérzet, hogy valamit tudtam adni, ami nem kézzel fogható, és valamit úgy kaptam én is, hogy bár nem tudom az értékét pénzben mérni, mégis több, mint amit pénzért valaha is lehet vásárolni, bár jelen esetben, kell hozzá valamilyen szinten az is, főleg ha ez embernek igényei vannak a környezetre és a az állattartására is. Mint ahogy a megjelenésére is. A lovas nap átvezetőjeként egy újabb dimenzióba, még következett egy lovasbemutató, ahol valami értékelhetetlen hagyomány értelmében zebracsíkosra verték ostorral a lábamat, én így képeztem szerves részét a shownak akkor. 

A nap azonban itt nem ért véget, de megmondom őszintén, hogy egyrészről az érzéseimről még nekem sem könnyű írnom és beszélnem gyakran, és tisztában vagyok a jelen olvasóközönség összetételével, akiknek döntő többsége, az irigység, az értetlenség és az energiavámpírság mocsarában fürdőzik, és van amit nem dobok oda a "kutyák" közé koloncnak. Még akkor sem teszem ezt jelen pillantban, ha életem talán legtökéletesebb MOST-ja érkezett el az életembe, és megértettem, hogy az a szerelem ami gúsba kötött, pontosan ugyanaz, amely MOST SZABADDÁ tesz. Igaz, én nem nekik írok elsősorban, de ez olyan mint a sötét kétharmad, őket sem tudom kikerülni, úgyhogy fölöslegesen nem táplálom őket, sehogy.

....meg egyébként is, ez lehet a Catfight csúcspontja lenne, de amit most élek, és amit most építek, annak csak A KEZDETE. Azt hiszem fel kell tudni mérni, mi az amit az ember nem vált át aprópénzen vett népszerűségre. Legyen elég annyi, hogy keményen megcsapott a Szabadság előszele, és eddig is nehéz volt egy-két "körön" kívüli élmény után visszazökkeni a régi kerékvágásba, de most valami mégis más. Most már nem is akarok, sőt továbbmegyek. Nem is fogok. Nem - nem, ez még mindig nem helyes teremtő mondat, ugyanis abban e helyett a tagadó szó helyett, pozitív teremtő szóösszetétellel kell dolgozni.

Szabad vagyok, szabadon élek és ez már jelen inkarnációm során ki is fog tartani. 

Kell egy ló, egy füzet és toll is - fordított sorrendben

Elérkezik egy újabb nap, amit a nagy melegre való tekintettel viszonylag korán kezdek, és belevágok egy sétába, reménykedve benne, hogy láthatok valamit a napfelkeltés színkavalkádból is. Áthatolva a túlzás nélküli szúnyogfüggönyön, egy mólón árválkodó fehér padra helyezem le a nemesebbik felem, és félig élvezem a hűvöst, a hajnali szellőt, a színeket, a Balatont. Egy harcos itt már tudja, hogy baj van, ha ez sem megy zökkenőmentesen, ha a természet szépségeit nem tudja egyedül élvezni, társat választ magának, de legalábbis elindul megkeresni. Átélve a megvilágosodást, nem húztam nagyon fel magam a most már algapöttyös fehér nadrágomon, újból áthatoltam a szúnyogfüggönyön, és úgy döntöttem, ma van az a nap, amikor új nap virradt, és meg kell menteni a menthetetlent.

Gyors egymásutánban jöttek a gondolatok. Első lépés? Kell egy ló, elvégre hónapok óta hagytam magam ebből az irányból elterelni, ráadásul a gyereknek sem fog rosszat tenni, hogy nem csak a műanyag pacikat hurcibálja magával a csincsi retiküljében, miközben azon morfondírozik melyik hellokittys pólóját vegye fel éppen.

Tehát első feladat, azonnal lovardát találni. Nem voltam teljesen felkészületlen, igazából annak ellenére, hogy semmilyen lovas felszerelést nem hoztam magammal, előzetesen én tájékozódtam a környékbeli lovas lehetőségekről. A városban, ahol elszállásoltuk magunkat, egy ilyen leledzett, fotók, képek, nem voltak róla a neten, csak egy megkapó marketing - név biztatott arra, hogy nézzem meg. Magamhoz vettem a kocsikulcsot, próbáltam elkapni Magdikát, hol az az utca, de fogalma nem volt róla és épp két keréken igyekezett a fodrászhoz 3/4 8-ra, így a mondandómat sem hallgatta végig, nemhogy segített volna. Marad az emlékezet és a gps. Nagy nehezen eltalálok minden tábla nélkül, a számozás tekintetében értékelhetetlen lovardához, ahonnan valószínűleg seggel jöttem volna ki, ha egyáltalán bemegyek. Kosz, rendetlenség, személyes tapasztalataim alapján már ezt tudom, nem megfelelő lovas környezet. Fel nem adom, elvégre előző nap a Spúr parkolójában egy félig megázott szórólapot vakartam le a szélvédőről, és bár akkor megfogadtam, hogy ezért a tolakodásért oda nem megyek, itt mégis győzött az igazság. És de jól tette. Azonban még korán volt, így kora reggel városváltás következett, reggelizzünk máshol címszóval, olyan nincs, hogy a kikötőben ne lehetne valami kellemes villás reggelit elfogyasztani. De van, ebben a szélsőséges esetben biztos, amikor le se lehet menni a kikötőbe.
Szóval túl az első balesetelkerülésen, ahol egy pezsgőszínű gépállat tolatott ki a négysávos hetes útra elém, körültekintés nélkül teljes gázzal a belső sávba, kellő határozottsággal az első adandó helyre, ahol még határeset módban meg lehetett állni a parton, le is helyeztem a kocsit. Bátorkodom azért megjegyezni, hogy a népautók tekintetében a környékben a koncentrációjuk az én biztosítékomat totálisan kiveri. De tényleg, ennyire mindegy, csak guruljon? Mondjuk törni első osztályú, de akkor már lehetne rögtön a sírgödörbe is feküdni, sokkal költséghatékonyabb megoldás.

Rögtönzött szociológiai tanulmányra készültem, ezért vittem már magammal füzetet és tollat is, nehogy valamit kihagyjak, úgy voltam vele, ha harc, hát legyen harc, legalább kellő részletességgel leblogolom utólag és egyébként sem megoldás az, hogy ilyen neptuni viharfelhőkben végig alkoholba fojtsam bánatom, inkább kiírom magamból.
Ekkora csemegére azonban nem számítottam még én magam sem, valahol itt a strandon egy félsátor árnyékában már éreztem, kegyes lesz ma velem az Úr. Elért ez a felismerés abban a szent pillanatban, mikor a képen látható reggeli capuccino-mat megkaptam. Mert ezt itt, ebben a pohárban ennek csúfolják. Egy kis dél - olasz temperamentummal idealizált esetben valószínűleg az életét is vennék nem csak annak aki ilyet tesz, hanem annak is, aki ilyen tettre buzdít bárkit, ne talán tán, csak szemet húny eme vétség felett. Tudom, én vagyok túl háklis a kávéra.

Tehát túl a városváltáson, a víz nem mélyül, azonban a lápnép hígul, sokasodik és színesedik is. Természetesen a hűtőtáskások, vagy azok előörse már reggel 9-kor befoglalta az összes strandközépi árnyékot, őket nem lehet leverni. Korán kelnek, tudják a nap melyik szakában, milyen szögben vet az adott fa éppen árnyékot, és le is foglalják az egészet, úgy ahogy van. Különösebb figyelmet nekik nem is szentelnék, van a lángosos strandoló és a hűtőtáskás, a lángosos az, akinél nincs hűtőtáska, egymással ritkán vegyülnek, csak nagyon indokolt esetben képeznek némileg közös halmazt a másik csapat képviselőivel. A későn érkezőknek maradnak a csenevész fűzva kezdemények, amelyeken általában a korát meghazudtoló kitartással lógva jelzi egy sötét színű törülköző, hogy az bizony már foglalt. Volt itt erre is példa, az árnyékot még nem adó fűzfa csemete tövében megjelent továbbá a félgömb, piros gumi lábpumpa, is, az amelyiknek az a fekete ormánya van, melyen ritmikus vádligyakorlatokkal egybekötve szuszogtatott a család feje és próbált életet lehelni az egyszemélyes, fejpárnás, muslincavonzó citromsárga, enyhén textilhatású gumimatracba. Eközben élete rövidhajú párja szöszmötölt kifakult neonzöld atlétában a zsebkendőnyi árnyékos területen. Semmi gond, szokásos balatoni látkép, bár megfordul az ember lányának gondolkodó fejében, hogy ide valóban betört-e a kapitalizmus, vagy konkrétan megrekedt már a határon.

Közben a horizonton feltűnik az, akiért valójában ott ülök. Párjával érkezik, negyvenes évei elején járhat, a tükrös mátrix szemüveg szériatartozék, mely egy nyak körül tekeredő, mutatóujj vastagságú kutyanyakörvre hajazó ezüstláncban teljesedik ki. Pillantásom lejebb téved, rögtön meg is akad a mellkastájékon komponált nonfiguratív szimmetrián, mely közvetlenül a köldök és a szívcsakra metszéspontján egy sokak számára ismert grafikai alakzatban teljesedett ki. A szétterpesztett McDonald's láb. Itt egy pillanatra átkerülök másik dimenzióba, nem tudom levenni róla a szemem, és gyanúsan el is veszek örökre ebben a fekete lyukban, ha a delikvens nem vesz egy 180 fokos fordulatot, mellyel azonnal láthatóvá válik számomra, a gerincoszlop mértani közepére felvarrt olimpiai ötkarika. Színesben, nem ám akárhogy. Tekintetem tovább süllyed, bár már én érzem kompromittálónak, amit művelek, és magasított derékmagasságban meg is jelenik az, amire várok. Egy gumírozott derékrész, mely fényes anyaga ívelt szárvégekben teszi fel az i-re a pontot. Nem bírom tovább, odamegyek tüzet kérni, mely az alighasznált, valaha jobb napokat is megélt kísérőjének az azonnali nemtetszését is kiváltja, kiváltképp, hogy időben kapcsolva, belekapaszkodtam a csőtöppom tetejébe, nehogy valami hatásosabb antréval hajoljak a lánghoz, mint amit terveztem. Megérdemelte, megdolgozott ezért a látványért. Mire visszaérek a helyemre, azalatt rárepülnek az ismerős férfikezdemények, cirka 20 sec alatt megbeszélik mi történt, majd szétreppennek.

Balról közben ősmagyar kocsonyás test - harcsabajusz támad, pamuthatású keresztben csíkos retro fecskében, miközben jobbról megjelennek a fesztiválnép elő, vagy éppen utóhírnökei, sörrel a kezükben. Rögtönzött felmérést végzek, 10 emberből 10 fogyaszt cukros - szénsavas üdítőt és/vagy sört. Az ásványvizes palackommal kuriózumnak, valószínűleg sznob picsának számítok, aki ráadásul firkálgat folyamatosan. A háttérben itt azért az összkép kedvéért megjelenik 10 percenként egy-egy futó is, aki épp a betonjárdán vereti szét az izületeit. Őket mégis valahol becsülöm. Ez itt csatatér ugyanis.

Ahogy pedig mondani szokták, szerelemben és háborúban mindent szabad. Innen szélsebesen vágtattunk át a lovakhoz, mely a tikkasztó hőség ellenére egy valóságos életet adó oázis volt ebben az értékelhetetlen össznépi sárdagasztásban.

Folyt. köv.

Pálinka és mocsárvilág

Az alapvető életfunkcióim működtetésén némi nehézségek árán túljutva, értsd ettem-ittam, vizuális élvezetre és közvetlen tóparti örömforrásokra vágyva lesétáltam a vízpartra. Első benyomásom alapján meg kellett állapítanom, hogy itt a szabadstrandok végtelenjében két alapvető dolog hibádzik. Egy részről gazdátlanok és rendezetlenek, másrészről felütötte a fejét egy újfajta emberfajta. A vízpart nekik köszönhetően parkolóvá és stranddá avanzsálódik egyben, ők pedig hozott kempingszékeiken, amikkel így egy méter nem sok annyit sem kell sétálni, teljes lelki nyugalommal pihengetnek négykerekűjük árnyékában. Érdekes, bár erről nincs igazán véleményem, csak egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni, attól, hogy valamiféle megcsúszott ősi szellemiség továbbfejlesztett, talán kicsit torz változata is ez, nyomokban is alig emlékeztet ősatyáink kikötöm a lovam a tópartra magam mellé hagyományaihoz.
Én a magam részéről először lepakolok egy fűzfa árnyékába, majd magamévá teszem a vizet. Tenném, de a húgymeleg lábáztató, csak azt az érzetet kelti, mintha egymás verejtékében tapicskolnánk, úgyhogy beljebb sétálok, aztán mégbeljebb, aztán mégbeljebb majd feladom, mert már lassan kilométereket kutyagoltam a vízbe, mégsem ér még derékig sem. Kifele jövet észreveszem a nádas majd egy méteres színkülönbségét, és arra a következtetésre jutok, hogy bár sosem a hirtelen mélyüléséről volt híres a déli part, talán ennyire gáz nem mindig lehetett a helyzet.

Rögtönzött homokvár építés után, melyre mód és lehetőség azért akadt bőven, előkerülnek unokahúgom retiküljéből a műanyag pónik, lovak, kiscsikók, nagy szárnyas lovak és pegazusok, majd ő el is foglalja magát ezekkel a vár környékén, néha újratölti a kiszáradt várárkot, építkezik a várfalon kívül is, tehát minden olyat megcsinál, ami egy 5 évestől elvárható. Én pedig nekiülök nézelődni és ezzel egyidőben gondolkozni is. Özönlik a lápnép és megállapítom, hogy a 2012-es év divatja továbbra is a láptrendben gyűrűzik ki, fürdőalkalmatosság és testügyileg.

Hiszem és vallom, hogy egy balul sikerült testben a léleknek is sorvadoznia kell, így nem nyitok vitát arról, hogy mennyire helyes, igénytelennek, kövérnek, karfioltestűnek és méltatlanul vénnek lenni, hanem csak szimplán megosztom ezirányú kéretlen véredényemet.

A láptrend első darabját mutatnám be, ez férfiakon jelenik meg általában, gumírozott derékkal ellátott rövidnadrág, melyet az egykocka szőrös has csíptet meg felülől harcolva a gravitációval, de hiába. Nadrág fönn, has lenn, a megereszkedő mellszerkezet alatt pedig férfiatlan fénycsík pompázik. Nem férfias, és nem szexi, bár izlések és pofonok, csak én a magam részéről semmi esetre nem hiszek abban, hogy legyen olyan az én társam, akit a kutya nem kíván meg, mert akkor én sem fogom. Nincsenek olyan kisebbségi komplexusaim már hál' Istennek melyeket azzal kéne kompenzálnom, hogy a szerelmemet etetem, ha kell ha nem, hogy minél inkább terebélyesedjen. Ne tegye, ne is legyen szúnyoghuszár, mert az meg aztán tényleg a másik véglet, de legyen meg az egészséges összhang. Egészséges összhangról, hozzávetőlegesen 200 %-al több zsírréteggel megáldva, mint amennyi belefér a -tól -ig határba, nem lehet beszélni. Nem szégyen ám sportolni, és itt nem arra a kontrollálatlan hájlötyögtetésre gondolok a betonon, amit volt szerencsém a jobb perifériás látószögem sarkából érkezve másodpercről, másodpercre haladva egyre növekvő mértékben befogadni a teljes látómezőmbe. Hál' Istennek elég sok a bicikli, legalább nem mindenki jár már kocsival, így óhatatlanul megjelennek a párocskák is, amik kivétel nélkül a következőképpen néznek ki.
Apu teker, anyu "fut" mellette. A fent említett szélsőséges eset bátorkodott ezt tenni neonszín forrónaciban, vagy olyan félforró naciban, mert még az a fele is hiányzott, ami amúgy meg szokott lenni, vagy nem hiányzott, csak a hatalmas karfiolfenék nem fért bele. Könyörgöm a sorrend legyen már meg, előbb add le, addig is takard már el, mert rombolod a vizuális összképet!

Megerősödve abbéli hitemben, hogy baszott jól nézek ki, visszairányítottam a tekintetem a vízre, és bár erős idegzetűnek tartom magam, mégis sokkoló látvány fogadott. Egy első pillantásra értelmetlen tetoválásokkal tűzdelt, harmincas anyuka sétált a vízben, türkizkék fürdőruci szettben, melynek két része biztos volt, az alsó része elölről egy szoknyában teljesedett ki, így amíg meg nem fordult, csak a két oldalt felborotvált fején akadtam csak egy szösszenetnyit ki, hogy vajon ez is miért torzíthatja ennyire nőies ékességeit. Aztán megfordul, az elől szoknya, hátul tangában végződött, és egy akkora segg villant ki belőle, amekkorának lehet már nyugodtan külön köszönni. Nem értem, ha én nem látom, akkor az nincs is? Ráadásul anyuka?! Hát milyen példát mutat ez annak a felnövő félben lévő generációnak, akit ráadásul ő hozott a világra?!? Kiakadtam. Megmártóztam mégegyszer a térdsekély örömmámorban, átéreztem a "Hurrá Nyaralunk!" feelinget, átléptem kifele jövet két párocskán, akik a partszéli fűzfák árnyékában tekeredtek össze valami hamisítatlan káma-szútra pózban, közvetlen a gyerekek között, majd egy mély lélegzetvétel után visszatértem a szállásra.

A tetőtéri izzasztónk teljes rálátást engedett, a korábbiakban felvázolt méretes teraszra, mely a kötöttpálya fele nyílt. Mikor elindultam innen lubickolni délután, nem is figyeltem, csak valami hamisítatlan tányércsörgést hallottam, valószínűsítettem össznépi zabálás folyik és valószínűleg a levesnél tartanak. Visszaértem cirka 2-3 óra múlva, és azt láttam, hogy még mindig ettek! 3 db legalább darabonként hatszemélyes asztal volt összetolva, és első ránézésre csak annyit tudtam megállapítani, hogy többen ülnek körülötte, mint az Utolsó Vacsorán. Konstatáltam, hogy ipari mennyiségű rántotthús, az asztal egyik végén, ipari mennyiségű rántotthús az asztal másik végén és a kettő között van egy kis rántotthús, meg valószínűleg krumplipüré és rizibizi is dögivel. Még az árnyékban is negyven fok, én azon vegetálok, hogy még hűs vízzel is hogyan terheljem a szervezetemet, ezek meg órák óta zabálnak. Nem bírtam, ledőltem, nem lehet mindenkit megmenteni és megváltoztatni sem, magamra irányítottam a hozott ventillátort, és elszunyókáltam 1-2 órát.

Megriadva korgó gyomrom hangjára, túl nagy étvággyal még mindig nem rendelkezve, de annál nagyobb lelkesedéssel vetettem fel az ötletet, hogy vegyünk fel valami ruhát, és sétáljunk el enni, vagy fagyizni, úgyis már nyugati pályára állt a napocska. Kilépve az apartman ajtaján még mindig azt láttam, hogy folyik a kicsit hosszúra nyúlt ebéd. Desszert volt, x fajta fagyi, süti, néhány üveg pálinka, meg üres kávéscsészék jelezték, hogy már valahol a vége fele járnak. Illetve nyögtek, hogy minden nagyon finom volt, és mindenki rosszul van. Pfff.... csoda, hogy nem döglöttek sorra szerény véleményem szerint, na mindegy.

Irány a city center, egész kellemes a levegő, hatalmas fák szegélyezik az útunkat, így az sem zavar be nagyon az összképbe, hogy már megindult a tiszteletlen bulijárat is, melyek egy szegény ember béemvéjébe zsúfolódva öten nem szégyellnek beszólni, majd ugyanez visszafele is megtörténik, perceken belül. Csak azért se fogok csadort hordani, fut át az agyamon, megint elhaladok a kispolgári dodzsempálya mellett, és most már nem bízva a véletlenre odaülünk vacsorázni, amit ajánlottak. Leszámítva, hogy a valódi gyrossal köszönő viszonyba nincs amit ott árulnak, valóban nagyon finom, és igazán kellemes, életmentő meglepetés is ér. Olyan szilvapálinkát iszunk ajánlásra, amely konkrétan leszakítja a fejünket, így megállapítom azt is, hogy nem csodálom azt se, hogy nem csökken a hazai alkoholisták száma, elvégre ez a pálinka tényleg jó! Oly sok egyéb addig a pillanatig nem is győzött meg arról, hogy ide vissza kéne térni, de ezt meg tudom magammal vinni alkalmasint. Távozás előtt megrendelésre készítettem is róla egy fotót, ne vesszen a feledés homályába.
Mégis csak tiszta gyümölcs, és nem két levél xanaxot rágtam el, hogy viselhető legyen a nyaralás.

Tudom, tudom, bennem is van a hiba. Erről is lesz szó a továbbiakban, illetve arról, hogy került mégis megmentésre a menthetetlen.

Folyt. köv.

Tahiti gyöngyhalászat a Balatonon

Történt egyszer nem is olyan régen, hogy fejest ugorva az élet tengerének nevezett mélyvízbe, egy villámlátogatást tettem a magyar tenger egy kevésbé felkapottabb üdülőhelyén. Érezvén, hogy igényesnek mondható jupiteri lelkületem, a létező összes irányból támadásnak van kitéve, gyakorlatilag az első 12 óra alkalmával ott tartottam, hogy feladom a harcot, és haza is jövök, magamra zárom a toronyszobám ajtaját, és lehet soha többé onnan ki sem dugom az orromat.

Nem vagyok az a megfutamodós fajta, csak kifejezetten frusztrál és gyakran bánt is, hogyha valamit lehetne jól csinálni, azt miért kell következetesen elbaszni. Kifejezetten nehezen kontrollálható negatív érzésekkel tölt el például az, ha az én "egyik" szerelememet, a Balatont látom hanyatlani, pedig valójában nem is "ő" az akinek dicső fénye kihúnyni látszik, hanem az egyre szaporodó lápnép és fékezhetetlen emberi hülyeség ölt már, az egészségügyi határértéket nem súroló, hanem negatív tartományba bőséggel átlendülő méreteket. Több poszt lesz, kezdetként kifejezetten kihegyezve arra, ami már szinte menthetetlen, bár ahogy szokták volt mondani nálam is okosabbak:

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Szállás. Egy újépítésű tetőtéri izzasztóban foglaltam el többed magammal néhány napra szóló fekhelyemet. Ez egy olyan mostanság divatos apartmanház, kvázi hotel, ahol azért már valami felütötte a fejét, aminek fel kellett ütnie, de még mindig hagy kívánni valót maga után. Van ugyan wellness részleg, olyan, amit nem csak annak csúfolnak, hanem valóban az is, üvegfalú medence, gőz is, szauna is, meg miegymás, minden ami kell. El is kél a hűs víz, mert a tetőtéri izzasztóba se légkondi, se egy ventillátor, se szúnyogháló az ablakokon, tehát ha ezek egyikével sem vagy felszerelve, akkor megdöglesz, mese nincs. A ház önmagában okoz némi építészeti meglepetést, bár lehet csak én nem értem, hogy a teniszpálya méretű nagy terasz miért a vonatsínek fele néz, ami az ablakok alatt száguld el, miért nem a Balatonra, pedig megtehetné, elvégre majdnem parti szállodáról beszélgetünk. Apropó a vonat kérdése. Ez annyira nem zavaró, mert ilyen távolságokba már a cigarettafüsttől átitatott déli pályaudvari Hogwart Express sem jön el mindig, fogalmazhatnék talán némi cinizmussal úgy, hogy valószínűleg az feltűnne, ha 3 - 4 napig át sem haladna, de egyébként tényleg nem sok vizet zavar a nemléte. Szállásunk további elengedhetetlen részét képezi a tejhatalmú gondnoknéni, akinek meg van kötve a keze. Nevezem a továbbiakban Magdikának, bár nem teljesen így hívják.
Magdika irányítása alatt jönnek takarítani a szobát, amikor benne van a vendég, és ő az aki szintén egyszemélyes felelősséggel bír azért is, hogy az ágyneműhúzást is ekkorra kell időzíteni, mikor a hülye vendég méltóztatik megérkezni, szeretne kicsit meghűlni a fárasztó út után és felfrissülni is, de ez gyakorlatilag lehetetlen, úgy hogy valójában abban a cirka huszonakárhány, max. 30 nm-en egyszerre 6-7 embernek érne össze a fasza, ha lenne ilyen mindenkinek. (Magdika csak áll - a szerk.) Értem én, hogy mindenki fontosságát igazolni kell ebben a kegyetlen világban, de részemről én azt jobban értékelem, ha csak szimplán tiszta a szoba és fel van húzva az ágynemű, mire megérkezem, elvégre nem derült égből villámcsapásként sújtok alája itt a déli part meghitt zugában, jó pénzért.
Következik a kulcskérdés, ezt azonnal szeretném tisztázni, mert a kapunyitó, csak az autóbejárót nyitja, azonban már itt a tyúkokkal zárják az egész házat, a bejárati ajtót és mindent ami valaha nyitható volt, így az egyetlen kulcskészlettel kell nekünk gazdálkodni, akik nem egyen vagyunk. Recepció, mint olyan, ami funkciójának megfelelően üzemelne, nincs. Tehát kérek még egy kulcsot. Válasz: adnék én kedves, de meg van kötve a kezem, nem tudok. A kérdésre, hogy akkor ki tud, nincs válasz. Vagyis van, "olyan nincs" (éreztem, hogy hazudik). Türtőztetem magam, nem kérdem meg fennhangon, hogy tényleg nincs-e itt senki a közelben akit le lehetne cidázni egy tartalék kulcsért. Lépünk tovább, nagyon meleg van, és kezdek nagyon éhes lenni, irány A centrum. Ha nincs kulcs, hát nincs, majd megoldjuk.

Először eszünk. Reggelizni azért nem lehet mindenhol, bár a nap már reggel 8-kor olyan ordenáré módon üvölt, hogy ember nincs aki ne a vízpart közelében sündörögne, tehát lehet ki lehetne ezeket a soha vissza nem térő alkalmakat is használni. Talán. Mi élünk a lehetőséggel, és az egyetlen nyitva levő vendéglátóegységet becélozzuk. Van itt kockás abrosz, halas logó, retro székek, hosszú padok,  savanyú, vevőbüntető kiszolgáló személyzet, meg minden ami kell. Önkiszolgáló, de ez nem zavar, legyen táplálék, nem süt a fejünkre a nap, és nem kell vadászni. Először itt szoktam egyébként bajba kerülni, ugyanis nem vagyok vegetáriánus, de évekig voltam, és azt hiszem teljességgel kijelenthető, hogy az én húsfogyasztásom az kifejezetten elenyésző még a mai nappal is. Egyébként is, reggelire talán nem a legokosabb egy fél disznóval indítani. Szóval nézem, hogy itt a nutellás palacsintától kezdve a hekken át a babgulyásig minden van, már reggel 8-tól. Bajban vagyok, mert nem kívánok húst, sem édeset, szóval kérdezek. Van esetleg valami húsmentes, nem édes reggeli? Válasz: hát van ham and eggs, de legfeljebb nem teszünk bele sonkát. Kicsit meglepetten ért a válasz, egy percre elidőztem a mosolytalan, alulmotivált pultos lány tekintetén, amelyet olyan hosszú műszempilla keretezett, amivel ritmikusan tudta emelgetni a szexi tanítónéni szemüvegét. Itt azért éreztem már, hogy éhen nem fogok halni, elvégre a fentiek tanulsága szerint tojás van. Boncolgattam még tovább a témát, van esetleg hagyma is. Igen van. És esetleg gomba is? Igen van. És lehet akkor egy ilyen hagymás - gombás rántottát kérni? Igen lehet. Akkor kérek. Hamar elengedtem azt az érzésvilágot, miszerint valami igazán rosszat mondtam, tettem, vagy kérdeztem volna, és nem hagytam magam kibillenteni az egyensúlyomból, hogy valójában én a pult ezen oldalán, csak a saját szerepemet játszom. Fogyasztok. Ha tudok, de először megkapom a 20x20 cm-es, lakkozott fa táblácskámat, mely egy számmal jelzi, melyik az én rendelésem, majd ezt bekiabálással közlik, alkalmasint. Több, mint gyorsan el is készül a reggelim, melyhez kisérőként kapok hozzávetőlegesen 20 dkg fehérkenyeret, egy szeletben, illetve a szett nélkülözhetetlen részeként, a tányéromon, ez a szerencsétlen rántotta a szó szoros értelmében fuldoklik az olajban.
Értem én, hogy magyaros ízek, magyaros ízvilág, aki nem fogyaszt töménytelen mennyiségű húst, az húzzon is el a Kárpát- medence ezen részéről, akármit főzünk, az tocsogjon a zsírban, olajban, de tényleg nem lehetne azt, hogy legalább opció legyen arra, ha az ember fia, lánya nem akar már konkrét életveszélybe kerülni egy reggeli kapcsán?
Nem lehetne esetleg azt, hogy azt az egyébként fizetőképes keresletet próbálnák meg megfogni, aki a tudatossági szintjének nem a negatív tartományaiban fuldoklik a mocsárvilágban, hanem valamelyest a környezetével, a testével és a szellemével békében és egységben él a lehetőségeihez képest? Nem lehet esetleg az is, hogyha a sportokra, és ezekre a minden kényelemmel felszerelt lakóalkalmatosságokra fektetnénk a hangsúlyt, és nyújtanánk valami alternatívát a csak az önpusztító mocsárvilág igényeit kielégítő kiszolgáló rendszerrel szemben, akkor nem csak 8-12 hét lenne a Balaton évente? Csak kérdezem, nem tudom, elvégre a testi - szellemi felfrissülés nem szezonális. Szerintem.

Apropó, húsmentes étkezés. Ez egy borzasztóan sarkalatos és megoldatlan kérdés a határ innenső oldalán, mert bár az utóbbi években, főleg a fővárosban, illetve a környező településeken kialakult már egyfajta tradíciója ennek, hogy a fogyasztók igényeihez igazodik a kínálat is, és túlléptek már a rántott gomba/sajt/karfiol és rizibizi kombón. Ettől mondjuk én alapesetben rosszul is vagyok, hogy itt vagyunk Európa közepén, kimagasló természeti adottságokkal, és nem örülünk neki, nem használjuk ki, nem nyersen esszük a saját gyümölcsünket, zöldségünket, hanem importáljuk valahonnan baszott messziről, jól beolajozzuk, szétfőzzük, kirántjuk, befőzzük, behabarjuk és egyáltalán a szó szoros értelmében kivégezzük. Mint ahogy ezt tudattalanul tesszük magunkkal is, miközben kifele mutogatva a felelősöket tőlünk távolabb eső hitrendszerek képviselőiben keressük, ahelyett, hogy tudattalan öngyilkos életmódunkon változtatnánk. Apropó, nem lehetne hogy irigységben forgó zöld szemünket a tetühimbálós nemzedékkel szemben, alázat állásba állítsuk egyszer, kétszer, háromszor is talán, és tanuljunk tőlük valamit? Például el lehetne azon gondolkozni, hogy miért is preferálják a kóser ételeket, a kóser alapanyagokkal együtt.
Mindazon által, hogy egyáltalán nem hülyeség, húst és tejterméket nem együtt enni, hanem vagy - vagy, az alapanyagok azért egy elég szigorú ellenőrzési rendszeren mennek keresztül, hogy a "hülye" zsidó, legalább a saját népét ne mérgezze, és hamár költenie kell, márpedig élelmiszerre fogunk még egy darabig, akkor a saját fajtájabelit támogatja vele, és nem válogat a kici, köcepes csínai hagymák között.

Mert most mit tudtam én is tenni? Elmentem a Spúrba, mert nem vagyok hajlandó olajos szarokért, horror összeget fizetni még a kockás abrosz mellett sem. Még jó egyébként az is, hogy némi zöldséget azért hoztam itthonról, mert itt nem, hogy nem estem át méterenként egy zöldségesen, de mintha a három nap alatt egy nem sok, annyin nem akadt meg a szemem. Se az út mellett, se a parton, de lehet rossz helyen kerestem. Szóval tejtermékekért és kenyérért (ez utóbbi azért helyi volt) idegen fennhatóság alá kellett tévednem a saját szülőföldemen. Nem tudom, nincs itt egy tehenészet a környéken, aki mint mifelénk városonként egy autóval biztos képviselteti magát már reggel 5-kor a piacon, vagy ha ez nem lenne elég, hetente egyszer - kétszer a Family Frost helyett tejes autó jön, és a Boci - Boci tarkát fújja. Apropó, hol volt itt a piac? Nem főzni és nagybevásárolni akarok, hanem venni két kg szép magyar barackot, és 1,5 l házi tejet. De legyen ez az én bajom, elvégre senki nem mondta, hogy legyek kifejezetten háklis arra amit megeszek, vagy éppen megiszok. (Ja igen, forrásvizet hoztam otthonról, bár keveset, a későbbiek tanulsága szerint)

Elég is első körben ennyi, nem is tudom mi verte ki ennyire a biztosítékot nálam, de azt tudom, hogy amikor már másodszor haladtam el, a kispolgári, villogó zenélő dodzsempálya mellett, iszonyatosan vonzott a Thorpe Park, és a Fűrész, ahol egy menet után, majdnem orrvéreztem és agyvérzést is kaptam. Az legalább tiszta ügy.

Folyt. köv.

Macska mátrix

Reggel 5. 30  átlibbenek a bejárati ajtó küszöbén, ki a lépcsőházba, ahol is egy elképesztően elégedetlen bajszos szőrös pöffeteg gomba fogad. Nem titok, egy macska, de azért ez a mi házunk táján  nem is annyira meglepő. Éheske, mondja a magáét, de kegyetlen hangszínen, monoton, idegesítő módon teret engedve feltörő érzelmeinek. Rutinos mozdulattal megdörzsölöm a szemem, próbálom befogadni a reggeli napfényt, és hozzávetőleges pontossággal belőni merre is vagyok, hol is vagyok és egyáltalán mi is a következő lépés. Szőrös vernyogóm nem hagy fehér foltokat, elképesztő ricsajjal a teraszajtó felé veszi az irányt. Nem tudván, hogy puszta felháborodottságát igyekszik így kifejezni, miszerint be lett zárva ezen a kellemes fülledt nyári éjszakán, vagy esetlegesen megéhezett a kedves, elvégre már lehet több, mint 10 órája is annak, hogy utoljára főtt ételt volt alkalma fogyasztani, megindulok feltárni az ajtót.

5. 31 Teraszajtó. Nyitom, ebben a pillanatban a perifériás látószögem bal alsó sarkában, valami elképesztő gyorsaságú, szürke fénycsík kel életre, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal rombol felém. Egy egér. Inkább egérke. Lélegzetvisszafojtva vártam a következő lépést, egy pillanatra megállt az idő, kimerevedtek a képkockák és ezer-millió variácó cikázott át az agyamon mátrix-szerűen a másodperc tört része alatt. Kérdések elevenedtek meg.
Most visítsak? De minek, azzal nem indítom el megoldásra ennek a problémának a feloldandó részét. Ugorjak föl valamire, ne harapjon meg? De ezzel csak elállok az útjából, kvázi szabad utat engedek a ház többi része felé Gombszemű Egér úrnak, bár megvan az az esély, hogy a mögöttem (értsd anya szoknyája mögött) meghúzódó, Vénuszka névre nem hallgató cica (a Csöpkére se nagyon) pont át fog esni rajta, így minimális eséllyel a természet rendezi is valami kevésbé humánus formán ezt a ballépést.

Ez a variáció továbbgyűrűzött, lesz itt visítás, csapkodás, menekülés, ki annyi irányba ahányba csak lát, felkeltjük ezzel a ház többi lakóját, akik szélfútta reggeli hajjal és csipás szemmel fognak minket a nappaliban találni, majd egy rögtönzött Tom & Jerry jelenetet produkálunk, csakláb emberekkel, seprűvel, csapkodással és egy változó felállású macska-egér jelenettel.

 The casting was on at that moment.


5. 32 előtt egy kicsivel, helyszín: teraszajtó. A semmiből lesújt, Isten keze, mely Párductestű Péter mancsában manifesztálódik, ő a vörös fehér négyláblovag, és szintén az idősíkon értelmezhetetlen távolságban egy gyakorlott huszárvágással szédítő csapást mér az egér fejére, és bármely bűvészmutatványt látványügyileg határozottan maga mögé utasító mozdulatsorral behelyezi a szájába. Kép a következő: pupillák kitágulva, bajuszpárnák megdagadva, párductest büszkén kihúzva, nyak megnyúlik, fej hangyányit megemelkedik, büszke állásba kapcsol, és rakoncátlanul a szája jobb sarkából kifigyel egy egérfarok, mely minden kétséget kizárólag egy egérhez tartozik, mivel a szája bal sarkán megjelenik egy egér orr is. Némi büszkeség, valamiféle, anyai érzelmekhez kapcsolható melegség árasztaná el a szívemet, de megnyugodni nincs idő, ez az idilli, festményszerű kép bemozdul, és férfias határozottsággal indul meg felém.
Bassza meg, ajándékot kapok! - Cikáz át az agyamon rögtön, és újabb képkockák sora elvenedik meg képi formában elmém, a reggeli standby mód után lassan éledező megfoghatatlan rekeszeiből. Párductestű Péter határozott mozdulatokkal, egyre gyorsuló léptekkel tör felém.

5. 33 még mindig a teraszajtóban: azonnali döntést kell hozni, Vénuszka érezhetően lélegzetvisszafojtva ül a szoknyám mögött, nézi a kialakuló helyzetet, és már nem nyávog, szemben Párductestű Péter egy egérrel a szájában, a háttérben további 4 macska foglal helyet baromi lustán a terasz különböző pontjain, őket nem sikerült annyira megzavarni abban az elképzelésben, hogy ha felkelt a nap, akkor bizony reggeli idő van, nem játék a teraszajtóban. A hirtelen döntés megszületik.

5. 34 A teraszajtó hirtelen, de annál határozottabb mozdulattal törénő bezárása. Időt nyerek. Párductestű Péter az egérrel a szájában nem tud időben fékezni, és felkenődik az üvegre. Meglepetésében elejti az egeret, AKI MEGMOZDUL! Hatalmas vehemenciával ráfeszülök az üvegre, a tekintetem elhomályosodik, és látok magam előtt, egy védtelen kisegeret, aki 5 macska gyűrűjében (amiből mondjuk 4-et nem érdekel) ott vergődik a sakkmintás burkolaton. Péter sem rest, azonnal visszaveszi a szájába. Az elmém és a szívem most már egyszerre dübörög. Ott cseng a fülemben a "Minden élet számít!" és gondolkodás nélkül cselekszem. Erőt merítek egy múlbeli élményből, mikor Fehérvárcsurgóra vittem nyaralni az első macskámat rendszeresen, aki Nermál névre hallgat, és egyszer a szájából vettem ki egy egeret, a farkánál fogva, mert percek óta, csak kínozta (napokig nem "beszéltünk" utána). Tehát félelem félretéve, szívből cselekszem, feltépem az ajtót és erőt sugárzóan, a belső hangomat szabadjára engedve, teátrális hangnemben megteszem az első lépést.

5. 35 A helyszín a teraszajtó, dörgedezem: "Péter, azonnal tedd le az egeret!" Párductestű rám se bagózik, bár megnöveli a köztünk lévő távolságot. Már tudja mit akarok! A zsákmányát. Az egérrel a szájában szembefordul velem, találkozik a tekintetünk, nem hagyok kétséget afelől, hogy meg fogom szerezni amit akarok, ő nem hagy kétséget afelől, hogy nem fogja odaadni, amit én akarok. A félelmem és az ellenérzéseim még közben dolgoznának, de nem teszik! A múlt távolába, és élerhetetlen térbeli távolságokba vesznek az olyan hangok, mint "megharaphat", "macska, ez a dolga" illetve "a tápláléklánc alján, az egérnek ez a sorsa", ésatöbbi, ésatöbbi. Figyelek, várom a megfelelő pillanatot, amikor megszüntethetem a köztünk lévő távolságot, vagy megvárom amíg az "ellenfelem" kitör, én pedig reagálhatok. Ekkor pedig hibázik. Jobbra kitör, és métereket szalad, szájában az egérrel. Én utána. TUDOM, hogy le kell tennie egy pillanatra, és ez lesz az ÉN PILLANATOM.

5. 36 A teraszajtótól 3 méterre: Péter lassít, és kénytelen kelletlen egy pillanatra kiköpi az egeret. Erre nem számítok, ott egy nyálas, ázott, szerencsétlen kis szürke test, akihez nem merek hozzányúlni, egy pillanatra győz az undor és a félelem, fejben vesztem el a harcot. Ebben a pillanatban rámememli Gombszemű Egér úr, fekete gombszemét és lepillant a lelkem mélyébe. Kapcsolok. Ha az egeret nem tudom megfogni, megfogom a macskát! Párductestű Péter a meglepetéstől és a megalázottságtól nem hadakozik. Egészen a konyháig szaladok vele, és jó hangosan elkezdek a főzőedénnyel zörögni, hogy a többiek figyelmét is eltereljem, és eredményes csábítással csaljam el őket az egér közeléből, nehogy valamelyik örömfoszlánynak eszébe jusson élni a lehetőséggel, elkapni, és esetlegesen utánamhozni.

5. 37  Konyha. A döntő többség már az én oldalamon áll, Pünkösdi királyságomat megalapozandó, épp készítem a sertésmájas-rizses reggelit a "gyerekeknek". Lassul az idő.

5. 38 Teraszajtó megint. Ezúttal nálam a "labda", vagyis a műanyag tál, amiben az elemózsia van, ahol az egér jobbra volt, ott balra fordulok, és szedek a macskáknak, sajnos most már bő egy hete csak 6-nak, de ez a létszám, még nem fix. Ugyanis A Csavargó nincs itthon, aki hajlamos néhá átköltözni máshoz is, tehát olyankor többen hisszük egyszerre, hogy van macskánk, illetve van, hogy szokik nyaralni is, bár ettől még nem vagyok annyira nyugodt, mind amennyire mutatom magam.

Lényeg a lényeg. Elnézek jobbra. Egérke sehol. Tehát annyi életerő még volt benne, hogy el tudjon menni. Helyes. A többi a természet dolga, én megtettem, amit "megkövetelt a haza.".